1. Rész - Kezdet

Sziasztok! A blog első része, és lehet, hogy az utolsó is. Próba szerencse, hirtelen ötlet volt :) de ha tetszik a történet eleje és kíváncsiak vagytok a folytatásra iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, és várom a komikat. Ha úgy érzem elég olvasó van folytatom.! Hajrá! :))) 

Mindenki életében van sorsfordító esemény. Az enyémben is volt, van és lesz is. Nem vagyok több, mint te, vagy akár te, sőt kevesebb is vagyok. De mindenki azt hiszi, hogy több vagyok, mint egy átlagos ember. Mert a hírnév hatalom. A hírnév befolyásolhatja az emberek gondolatait, és hamis képet alkotnak a „hírességről”.  Velem ez történt! Mindenki félreismer. Senki sem az igazi személyiségem keresi bennem, hanem a megalkotott, emberek által kitalált Zaynt. Igen, igen én vagy Zayn Malik. AZ One Direction Zayn Malik-ja akit senki nem ismer, még a csapattársai sem. Csak vagyok, mert kellek, de üresnek érzem magam! Szükségem van valakire, aki megért! Aki felfedezi bennem az eredetiséget.

Minden nap ugyan úgy telik, mint az előtte lévő. Hol koncert, hol dedikálás, fotózások és turnék. A mindennapok hatalma bekerítette a csapatunkat. Mindegyikőnk megsavanyodott. De ezt senki nem látja, csak mi. De nem törődünk vele. Mert ha törődnénk, azzal beismernénk magunknak, hogy igen is baj van! De nem ismerjük be! Nem engedi az ego.  Egyikünk sem gondolta volna a legmerészebb álmaiban sem, hogy egyszer majd a sztárság lesz az élet megkeserítője.  Mindenben megakadályoz. Nem lehet párkapcsolatunk, a családdal való kapcsolattartás egyszerűen lehetetlen, mivel országról országra vándorolunk. Én már érzem, hogy nemsokára elpattan egy húr és véget vetünk az eddig felépített karrierünknek. Mind az öten egyedül vagyunk, de sosem mutatjuk ki az érzéseinket, még egymás előtt sem.

Ez a nap is úgy telt, mint a többi. Unalmasan, feleslegesen és fülsüketítően. A rajongóink nincsenek tapintattal arra, hogy a dobhártya egy érzékeny szerv. Amit óvni kell tőlük, mert különben búcsút mondhatunk a hallásunknak. A Nap már rég elbújt és helyette a Hold szórta szét fényét a Földön. Egy limuzinban ültünk síri csendben és egy hatalmas nagynak titulált buliba tartottunk.  Szívesebben lettünk volna egy kínzókamrában, mint, sem hogy megint adjuk a „minden rendbe” arcot az emberiségnek. De nem volt választási lehetőségünk.   Azt tettük, amit mondtak nekünk. 

Kiszálltunk és spontán módon vonultunk be a szórakozóhelyre. Nem számítottam semmi újra, mivel mindenhol ugyan az van. Csendesen elvegyültünk külön – külön és próbáltuk túlélni az éjszakát. Én felkaptam egy poharat egy mellettem elhaladó tálcáról és kimentem a hátsó ajtón, mert azt éreztem, hogy szétfeszít a tömeg. Kint csend volt és béke, a két dolog, ami számomra már egy jó ideje ismeretlen. Leguggoltam a fal mellé és öntöttem magamba a koktélom. Élveztem a csendet és átadtam magam a hidegnek. Reszkettem, de meglepő módon jól esett. El tudtam volna képzelni, hogy itt és most meghalok. Nincs értelme tovább élnem. Tönkretettem magam! Semmit nem érek.

Öngyilkos gondolataim közben már teljesen leültem a földre és fejem a kezeimbe temetve gondolkodtam. Előkaptam egy szál cigit és rágyújtottam. A magány a legjobb barátom. De olyan ritkán tudunk találkozni, hogy amikor együtt vagyunk, nem tűrjük, hogy bárki is megzavarjon minket. De valaki mégis megtette. Az ajtó, amin én is kimenekültem hirtelen kicsapódott és egy velem egy idősnek tűnő lány rontott ki rajta, majd egy hatalmasat üvöltött. Sírt. Csapkodott össze – vissza és nem is vett rólam tudomást. Magamat láttam benne, a saját érzéseimet. Amikor kitombolta magát és kikáromkodta erőtlenül a földre rogyott. Hosszú barna haja eltakarta az arcát, de mély szipogása tisztán halható volt.  Felálltam és odamentem hozzá. Lágyan megérintettem a vállát, amire ő összerezzent és elmászott mellőlem.

-          Ne kérlek! Ne érj hozzám. – mondta csendesen. Nem nézett rám. A térdei sebesek voltak a beton miatt. Kezdett érdekelni, hogy mi is történt vele így nem hagyhattam, hogy csak így elmenjek.

-          Hé. – szóltam oda neki. Nem voltam kedves, pedig az szerettem volna lenni, de nem ment. – Állj fel! – parancsoltam rá, amitől még jobban megijedt. – Ne haragudj. Nem akarlak bántani.

-          Haggy! – takarította el a haját az arcából. Ledöbbentem! Nem kaptam levegőt és a torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett. Belevesztem a barna szempárba és megremegtek a lábaim. Gyönyörű volt! Egyszerűen tökéletes!

-          Gyere. – nyúltam utána, amitől megint csak elhúzódott. – Kérlek! – félénken felém pillantott ami, engem megint csak megingatott. Nem bírtam volna elmenni, amíg nem ismerem meg. Az első pillanattól érdekes volt számomra. Vonzó is. Olyan volt, mint egy mágnes.

-          Én… - adta végül a kezét én pedig felsegítettem.

-          Psszt! – csitítottam el. – Gyere velem.  – vonakodva rám nézett , majd remegve követett. – Van hova menned?

-          Nincs. – válaszolt. Tekintetem elkalandozott az ajkán. Egyszerűn belevesztem ebbe a lányba. Törékeny és megviselt volt. Olyan volt számomra, mint egy hatalmas titok, amit meg kell ismernem.

Nem volt konkrét tervem, hogy hova viszem a lányt magam mögött, csak húztam a kezénél fogva. Egy kis sikátoron keresztül kilyukadtunk egy forgalmas főútra. Meglepetten pillantott rám, én pedig belenéztem a szemeibe, amiben visszatükröződött az esti fény.

-          Mi a neved? – fogtam a kezét a kezeim közé.

-          Titok. – pislogott egyre sűrvebben és szemei csillogni kezdtek.

-          Nem árulod el? – kérdeztem lágy hangon, amitől megremegtek ajkai és még mélyebben, mint eddig a szemeimbe nézett.

-          Nem.

Megint csak megfogtam a kezeit és visszamentem vele a klubbhoz, át a tömegen egészen a kijáratig. Nem mondtam neki, hogy mit csinálok vagy azt, hogy mire készülök csak húztam magam után. Hívtam egy taxit ami elvitt minket a házamig.  Vonakodva szállt ki a járműből és állt meg a bejáratnál.

-          Nem lehet. – motyogta a haja mögül.

-          Nem fog semmi történni. – húztam beljebb a derekánál fogva. – Ha nem tudsz hova menni, akkor fogadd el azt, hogy nálam lehetsz.

-          De nem is ismerlek. – nyögte ki és még mindig nem szeretett volna beljebb jönni.

-          Valóban? – néztem rá a sötétben lepődötten. – Ne ismersz? – csak megrázta a fejét és félénken nézett rám. Az arca őszinteséget tükrözött. Az enyém pedig békét, mivel van egy lány a rengeteg nő közül, aki nincs tisztában a hírnevemmel és csak egy egyszerű emberként néz rám. A birtoklási vágy eluralkodott rajtam, a hatalomvágyról nem is beszélve. Magaménak akartam tudni, ritkán talál az ember egy ekkora kincset.

Kisebb nyoszogatás után végül beadta a derekát és belépett a házba. Remegett, de nem tudom, hogy mitől. Talán magától a helyzettől félt, hogy egy idegen férfi házában van, vagy a törődéstől rémült így meg, de az is lehet, hogy csak szimplán fázott.

-          Mozoghatsz. – fogtam meg a vállát, amitől kissé megrezzent. Küldtem felé egy mosolyt, amitől felbátorodott és végre megmozdult mert eddig mereven állt és még azt is megkérdőjeleztem, hogy vesz e levegőt.  

-          Igazán köszönöm. – suttogta.

-          Ugyan. Már rég volt társaságom. – vakargattam a tarkóm.

-          Egyedül élsz? Ebben az óriási házban?- fordult meg a tengelye körül és csodálattal nézett körbe.

-          Igen. – komorodtam el. De a szomorúságom alatt ott volt a leplezett meglepettség is, amit újra csak ő váltott ki belőlem.  Felszabadultabban rám pillantott és megmutatta nekem a mosolyát, amitől a szívem is megállt verni. Lenyűgözött minden ebben a lányban, minden, ami csak meg tud fogni egy emberben.

-          Még mindig nem árulod el a neved? – kérdeztem rá, miközben leültem mellé a kanapéra.

-          Nem. Ez az én titkom. – mosolyodott újra rám.

-          Te sem tudod az enyémet. – kacsintottam feléje.

-          Biztosan tudom… - kezdte - … hogy Mary-nek hívnak.

-          De az női név! – háborodtam fel viccesen. – Te pedig akkor Artur vagy. – biccentettem feléje, majd kitört belőle egy jóízű nevetés. Merengve néztem az arcát miközben nevet és újra megállapítottam, hogy mennyire tökéletes is.

-          Akkor téged biztos Arturnak hívnak, engem pedig Marynek. – húzta féloldalas mosolyra a száját.

-          Teljesen biztos! – helyeseltem neki. Enyhe késztetést éreztem, hogy, megcsókoljam, de tudtam magamnak parancsolni. – Mary, kedves! Óhajt ma fürdeni?  - csak egy aprót bólintott én pedig cselekedtem is. Kerestem számára egy törülközőt és beinvitáltam a fürdőbe.

Csendesen beballagott én pedig egyedül maradtam és hirtelen furcsa volt a magány. Mindent újra gondoltam és semmit nem bántam meg! Nem bántam meg, hogy egy idegen lányt felhoztam magamhoz, akit úgy ismertem meg, hogy tombolva ordított egy eldugott szórakozóhely hátsókijáratánál. Már akkor éreztem, hogy szükségem van rá. Halottam ahogyan a víz csordogál és csak arra tudtam gondolni, hogy ő most ott ál a zuhany alatt meztelenül. Eluralkodott rajtam a férfiak legnagyobb hibája. Erősen visszafogtam magam és inkább készítettem magamnak és, elvileg az a neve, hogy Mary, szóval Marynek valami vacsorát.

---------------------------*------------------------------------

Már nagyon későre járt, és kezdtem magamon is észlelni a fáradtság jeleit. A vendégem a nappaliban volt, és felhúzott lábbal nézte a tv-t, ami nem érdekelte mivel egy csepp érzelem sem volt az arcán, pedig egy akció film legizgalmasabb jelenete volt. Leültem  én is mellé, hogy ne érezze magát egyedül, na meg persze, amiatt is, mert nem tudtam volna magammal mit kezdeni. Csendesen vette a levegőt, szinte halhatatlanul, de én még is halottam. Néha - néha rá pillantottam, majd kicsúszott a bennem érlelődő kérdés.

-          Ma még fogunk aludni?

-          Ma biztosan. – bólintott. – Én a kanap… - utalt arra, hogy a kanapén fog aludni. Még mit nem! Meg sem fordult a fejemben, hogy egy ilyen teremtést száműzzek egy jelentéktelen kanapéra.

-          Dehogy is! Van egy vendégszoba. – mutattam a hátunk mögötti ajtóra. Ő csak elmosolyodott és alig láthatóan megrázta a fejét. Hirtelen felpattant, amit én meglepet arccal néztem.

-          Mi az? – kérdezte.

-          Nagyon jól áll a pólóm. – vakargattam meg a tarkóm. Mondhatni kellemetlenül éreztem magam meztelen combjai láttán.

 Mikor szembetűnt neki, hogy kellemetlenül érzem magam lejjebb próbálta húzni a pólót, ami így, rásimult a melleire. Nem ért el vele semmit, csak annyit, hogy jobban elszégyeltem magam, mivel szemeim a testén vándoroltak.  Én is felálltam és elindultam megmutatni neki a szobát. A kínos csönd, ami addig kísért minket, míg a szobához nem értünk őrjítő volt. Egyenesen felért egy kínzással.  De amikor meglátta a szobát végre elhagyta ajkait egy kisebb hang.

-          Óóó. – fordult körbe. – Nagyon szép.

-          Nem kell udvariasnak lenned. - mosolyodtam el.

-          Az igazat megvalva…  Félelmetes.

-          Ez a ház legszörnyűbb szobája. – simítottam végig a szürke falon.

-          Mindenben megvan a szépség. Csak meg kell találni. – huppant le az ágyra, és egy széles mosoly jelent meg gyönyörű arcán.

-          Igen, talán igazad van. – kapcsoltam le a villanyt majd jó éjszakát kívánva kivonultam és én is elmentem aludni.

Letettem fáradt és kimerült végtagjaimat a puha ágyba és élveztem, ahogyan szint elmerülök. Gondolataim cikáztak a fejemben és annyi, de annyi minden lett volna, amin elmélkedhettem volna, de én mégis az alvást választottam. Szemeim lecsuktam és átadtam magam az álmok birodalmának.

---------------------------*------------------------------------

A reggelek utánozhatatlanok ebben a házban. Elképzelni sem lehetne jobbat. A srácok néha félévente vesznek új házakat, és folyamatosan cserélgetik őket. Nekem ez az egy, amiben otthon érzem magam. A Nap sugari cirógatták a meztelen hasam. Óriásit nyújtózkodtam és tele energiával felültem az ágyamon. Csak ekkor jutott eszembe a hölgyemény, aki nálam töltötte az éjszakát. Magamban mosolyogtam és igazán boldog voltam, hogy tudtam lent vár valaki. Csendes nesz szűrődött fel a földszintről, ami rá is ébresztett arra, hogy elvileg Mary nevezetű Mary már fent van. Lassan battyogtam le a lépcsőn, majd megláttam vendégem nyakig vizesen.  Ha őszinte szeretnék lenni, én lennék a legboldogabb, ha minden reggel erre jöhetnék le  a lépcsőn. Az a legszebb abban, ahogy mi megismerkedtünk, hogy nem tudjuk egymás titkait, problémáit, múltját és egyéb értelmetlen dolgot. Csak azt tudtuk, hogy ránk fér egy kis szünet a rosszból. Mármint én ezt tudtam, de a nekem még megfejthetetlen lány nem tudom, hogy mire is gondolhatott.

-          Jó reggelt vizes Panka. – intettem felé, ő pedig csak próbált valami rendet tenni a konyhába.

-          Én nagyon sajnálom, nem így terveztem… - kezdett mentegetőzni, de cseppet sem érdekelt, hogy vízben áll a konyhám. Mosolyogva figyeltem ügyetlenségét, majd végett vetettem neki. Elkaptam a karját és óvatosan átemeltem a tócsán, ami elválasztotta az étkezőt és a konyhát. Megszeppenve nézett rám én pedig csak egy féloldalas mosolyt küldött felém. Ezt a mondhatni tökéletes pillanatot zavarta meg a kapucsengő.

-          Mi a franc… ? – csúszott ki a számon. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen korán ki jön hozzám. Odasiettem az ajtóhoz, majd beengedtem rajta göndör sorstársam. – Harry? Mi van? – kérdeztem tőle. A mondatom közben hangos trappolást halottam, valaki felszaladt az emeletre.

-          Kivagyok. – huppant le a kanapéra Harry. – Egyedül kikészülök. Nem bírom!

-          Tudom Harry. De … - kezdtem volna bele  a mondandómba közbevágott.

-          Nem bírom, hogy nem lehet csajom, se nőm. El vagyok tőlük tiltva érted! Belebolondulok!

-          Talán nem kellet volna annyi botrányt csinálnod. – utaltam Harry nem túl hétköznapi életére a nőkkel. – De nekem, most nem túl megfelelő a lelkizés.

-          Mert? – kérdezte rögtön. Kedvelem Harryt. De másra sem használ csak arra, hogy kiönti nekem a lelkét havonta ezzel ő megszabadul a problémáitól nekem pedig több lesz.

-          Mert nem. – dörzsöltem meg a szemeim. Nagy puffanást halottam az emeletről. Rögtön tudtam, hogy Mary az így gondolkodás nélkül felszaladtam. Harry sem tétlenkedett rögvest utánam indult.   

Felérve az emeletre füleltem, hogy vajon hol is lehet a vendégem. Matatást halottam a fürdőből így oda mentem.  Elkerekedett szemmel néztem a fürdő közepén ácsorgó lányt, aki mozdulni sem tudott, mivel szilánktenger vette körül. Elejthette az asztalon lévő kistükröt, ami ripityára tört a csempével való érkezéskor. Mezítláb remegett az éles tüskékhez hasonlatosa szilánkok között és teljesen látszott az arcán, hogy legszívesebben elsüllyedne szégyenében. Harry is felért, majd befurakodva mellém bekukkant a fürdőbe.

-          Ejha! – vetett egy elismerő pillantást Maryre. A lány meglepetten nézett a göndör frizurával rendelkező barátomra. – Már értem, hogy miért nem alkalmas.  – veregetett vállba Harry. – Mary szemei nagyra nyíltak és tükrözték az értetlenséget.

-          Ne mozdulj. – löktem le a vállamról Harry karját és megindultam Mary felé papucsban. Lassan odamentem hozzá megemeltem és kihoztam a szilánkerdőből. 

-          Köszönöm.  – mondta csendesen és lehajtotta a fejét.

-          Ömm, Mary ő itt Harry. – mutattam be őket egymásnak.

-          Mary? – kérdezett rá  Harry viccesen.

-          Hilary. - mondta csendesen.

-          Értem. – vigyorodtam el. Hilary- nek hívják… Nem Marynek!  Olyan érzés lüktetett bennem, aminek nem tudtam parancsolni, így mosolyogtam, mint egy vadalma. – Zayn. – mutatkoztam be neki én is. Szemei megcsillantak és rám szegezte tekintetét és halványan elmosolyodott. Harry nem értett közöttünk semmit de úgy érezte, hogy zavar.

-          Én mentem. Csak vigyázz szépség, a szörnyeteg veszélyeztet. – mutatott rám, de közben Hilary-hoz beszélt. Csak megráztam a fejem és újra ránéztem az előttem álló lányra.

-          A tükör miatt, én igazán szerencsétlen vagyok… - túrt a hajába.

És ez volt az a pillanat amikor elszakadt bennem az a bizonyos tűrés.  Arcát kezeim közé zártam és hevesen rátapadtam ajkaira…