2. Rész - Őszinteség

Sziasztok:) meglepetés rész:) gondoltam kirakom, mert végül is mit vesztek vele:) jó olvasást és várom a komikat. :):) 

És ez volt az a pillanat amikor elszakadt bennem az a bizonyos tűrés.  Arcát kezeim közé zártam és hevesen rátapadtam ajkaira…

Éreztem ahogyan megremeg az ajka és nem csókol vissza. De kitartó voltam, aminek meg is lett az eredménye. Pár pillanat múlva éreztem, ahogyan visszacsókol és megfogja nyakam. Közel húzott magához és hevesen nekem esett. Körülbelül 3 percig „falhattuk egymást” amikor eltolt magától és csillogó szemekkel rám nézett.

-          Ne haragudj. – pislogott rémülten.

-          Én … - próbáltam védekezni ,de hirtelen elszaladt a szobába ahol most a helye volt.

Még mindig ott álltam és felfoghatatlannak tartottam, ami történt. Kezeim remegtek és tudatosult bennem, hogy még sosem kaptam, vagy kértem ilyen jó csókot. Kicsit meglepetten és izgatottan kezdtem mozogni. Kilassúztam a konyhába és ittam egy kis vizet, mert különben összerogyom.  A víz magamba parancsolása után ült ki a letörölhetetlen vigyor a képemre. Csak mosolyogtam, mint egy vadalma és a kezemmel a pultba kapaszkodtam. Lüktető érzést éreztem a szívem és a gyomrom között. és csak egy szó volt, muszáj volt kimondanom, hogy kiadjam magamból az érzelmeket.

-          Huh. – nyögtem ki és ebben benne volt minden, amit magamban éreztem.

------------------*----------------------

Egy üzenetet hagytam az asztalon Hilarynek, mivel amióta megcsókoltam ki sem dugta az orrát a szobájából. El kellet mennem, mivel közösségjelenésünk volt egy kisebb kávézóban. Felkaptam magamra egy stylist által kreált ruhát, majd hívtam egy taxit és egyenesen Harry háza felé vettem az irányt, ahonnan majd egy kávézóba megyünk. Össze-vissza kavarogtam bennem az érzelmek. És ezt nem csak én vettem észre.

-           Hé, öreg! – csapta meg a karom Harry. – Aláírod neki vagy megtartod magadnak?

-          Mi? Ja. – mosolyodtam az előttem várakozó lányra, aki ahogy láttam nem éppen zavarta, hogy húzom az időt.

-          Valami baj van Zayn? – kérdezte tőlem Liam, de közben szaporán osztogatta az aláírásokat.

-          Semmi. – ráztam meg a fejem és újra csak egy műmosollyal búcsúztam el egy fantól.

-          Aludj ma nálam, tartunk egy kis pasis estét. – ajánlotta fel.

-          Pasis este… Besírok. – röhögött Harry, majd, mint egy idióta vigyorgott egy pont őt felvevő kamerába.

-          Ne irigykedj, téged is meghívunk. – vakarta meg Harry fejét Liam, amiről ugyan csak készült vagy száz fénykép.

-          Azt hittem, már sosem mondod. – viccelődött a fürtös úriember.

-          Én nem tudok menni. – simítottam végig a tarkómon és szurkoltam, hogy ne kérdezzenek rá, hogy miért is.

-          Kaphatok egy puszit? – vigyorgott rám egy elképesztően barna lány. Hökkenten néztem rá, majd erőt gyűjtve megpusziltam. Nevetni való lett volna a reakciója, de elég fura ember lennék, ha kinevetnék egy fant, aki ájuldozva omladozik a kijárat felé, mert megpusziltam. Így csak kedvesen elköszöntem tőle és folytattam a srácokkal való értekezést.

-          Vendége van Malik úrnak. – nyújtotta ki a nyelvét Harry miközben aláírta valaki kézfejét.

-          Vendége?  - kapta Louis rám a tekintetét. – Zayn?!

-          Csak egy lány. – hazudtam. Mivel Hilary nem csak egy lány…

-          Szerintem be kéne nekünk mutatnod. – bólogatott hevesen Niall.

-          Nem!!! – tiltakoztam. – Felejtsétek el! – ráztam meg a fejem.

-          Jól van haver. Ezt megjegyeztük. – fújtatott Lou.

-          Én már ismerem, hahaha. – fokozta a fiúk érdeklődését Hilary felé Harry.

-          Figyelj Zayn, nem fogunk erőszakoskodni, de egyszer mutasd be, mert ez így nem fer. – fogta meg Liam a vállam és úgy beszélt hozzám.

-          Rendben.  – bólintottam, majd folytattam a dolgom. Közben az agyamban Hilary képe ugrott be. Otthon van a lakásomban egyedül. Egy ép eszű ember nem biztos, hogy ezt tette volna, amit én, de senki nem mondta, hogy ép eszű vagyok.

Este fél tízkor végeztünk a dedikálással és a puszi osztogatással. Hullaként álltam fel a székről és megint azt a kellemetlen érzést tapasztaltam, hogy lapos a fenek a sok üléstől. Fiú ként talán nem kéne vele törődnöm, de… Azért elismerés nekem is, ha megdicsérik a seggem.

Boldogan vettem észre magamon, hogy ebben a bő egy napban, amióta Hilary mondhatni az életem része lett, sokkal jobb a közérzetem. Boldogabb vagyok. És most megint boldogabb voltam, hogy tudtam otthon vár rám valaki.

Hamar hazaértem és hiper sebességgel pattantam ki a taxiból (ami így is dugóba keveredett velem, lehet, hogy be kéne szereznem egy jogosítványt) és szaladtam az ajtó felé. Benyitottam a házba és döbbentem vettem észre, hogy sehol senki. Csendesen lépkedtem és csak cipőm kopogását halottam.

-          Hahó? – kérdeztem halkan a háztól és talán azt vártam, hogy válaszoljon, de nem tette. Megismételtem magam, hátha így talán jobban meghalja, de nem. Nem kaptam választ. Benéztem Hilary szobájába, ami üres volt.  Kezdtem izgatott lenni, és ideges.

Kiszaladtam a házból és elkezdtem keresni azt, amit elvesztettem. A lányt. Azt a lányt aki drog ként hat rám. Folyamatosan mondtam magamnak, hogy „semmi baj, megtalálod”. De az önbiztatás nem feltétlenül jó. Főleg nem egy ilyen helyzetben.  Elkezdtem az utcán lefele haladni (futva) amikor egy árny tűnt fel előttem.  Még gyorsabban kezdtem szaladni. Sosem hittem a „remény hal meg utoljára” elvben, de most nagyon kapóra jött. Utolérve az alakot, már a szívem a torkomban dobogott. Imádkoztam, hogy ő legyen.

Elkaptam a vállát és kissé erősen magam felé fordítottam. Két meglepett szempár nézett rám, ami majd megenyhült. Hatalmas mosoly ült ki az arcára és a nyakamba ugrott. Körülbelül, ha jól akarom megsaccolni akkor olyan ezer kilós kőszikla esett le a vállamról, amikor Hilaryt láttam magam előtt.

-          Hova mentél? – kérdeztem rekedten.

-          El. Azt hittem, hogy itt hagytál. – nézett rám.

-          Soha. – suttogtam, majd az alsó ajkamba haraptam.

Visszajött velem, csendesen a házba, ahol, mint tegnap mozdulni sem mert. A "mintha ez már megtörtént volna" érzés magába kerített. Vigyorogtam ki a fejemből, majd megráztam azt. Hilary belibegett a házba és leült a földre.

-          Beszélgetünk? – pillantott rám.

-          Miről? – baktattam mellé, majd én is leültem vele szembe.

-          Rólad. – mosolygott. Olyan titokzatos volt, ahogyan a barna haját eltűri az arcából ás alóla kémleli a világot.

-          Zayn Malik vagyok. 19 éves. – mondtam el a legalapvetőbb tényeket magamról. Hilary bólintott majd folytatta.

-          Hilary North vagyok. 18 éves. – húzta fél oldalas mosolyra a száját.

-          Szóval így. – mosolyogtam. – Szeretek beszélgetni.

-          Komolyan. – túrt bele a hajába. – Ne ilyen felületes dolgokat mondj!

-          De mit szeretnél tudni? –tártam szét a karom. Ennyi kellet. Hilaryból ömlöttek a kérdések. Alig bírtam rá válaszolni, de ügyesnek kellet lennem, mert nem szerettem volna, hogy megtudja az egész One Direction sztorit.

/Hilary/

Zayn egy megbecsülendő fiú. Értékelem, amit miattam  vagy értem tesz. De ez így nem állapot, hogy itt élősködöm rajta. Úgy érzem magam, mint egy senki… mert az is vagyok.

-          Holnap betöltöm a 18-at, már semmi köze nem lesz hozzám! – ordítottam a nappali közepén.

-          Örökbe fogadtalak! Nem mondod meg, hogy mikor lesz hozzád közöm vagy sem.– vágta a földhöz a borosüveget az a férfi, aki a gyámom 3 keserves éve.

-          Senki nem kérte erre! Kényszerített, hogy magával jöjjek! – könnyeztem a tehetetlenségemben.

-          Fogd be a pofádat! – ordított a férfi és már emelt is a kezét, hogy megüssön.

De akkor kiszaladtam az ajtón, és egyenesen haladtam, sírva a két utcával arrébb lévő szórakozóhelyre.

-          Hahó! – lóbálta előttem a kezét Zayn.- Jól vagy?

-          Igen, persze. Csak elkalandoztam. – mosolyogtam erőltetetten. Belenéztem azokba az elképesztően értelmes barna szemeibe és megint elfogott az érzés. Az a keserves kínzó érzés, hogy nem lehetek ennyire önző, hogy kikezdjek Zaynnel, mert azzal tönkretenném az életét. Kinek kéne egy árva akinek semmije nincsen csak ingyen él?!

-          Valami baj van. – tette a kezét az arcomra. Megijedtem az érintésétől, mert annyira óvó és segítőkész volt. Csupa szív fiú, akiben egy csepp előítélet sincs felém.

-          Nem maradhatok, Zayn. – néztem újra a szemeibe, nem kellet volna, mert újra csak gyengébb lettem tőle.

-          De maradhatsz!  - kapott a kezemhez és simogatni kezdte azt.

-          Figyelj, nem élhetek a hátadon a te pénzedből. – álltam fel, és már erősen tudtam, hogy ma elhagyom ezt a házat.

-          Emiatt nem kell aggódnod. A pénz az, amivel nincs problémám. – húzta a száját féloldalas mosolyra és úgy tekintett fel rám.

Keservesen rá mosolyogtam és hatalmasakat dobbanó szívvel húztam fel a cipőmet. Ijedten rám nézett és elkapta a kezem. Mélyen a szemembe nézett és tiltakozóan szorított magához, mintha nem akarna elengedni.

-          Nem mehetsz el.  – mormogta csendesen. – Miattam, nem.

Mélyen vettem a levegőt és éreztem, hogy a köztünk lévő centik száma egyre kevesebb lesz. Fél lábamon egyensúlyoztam a magas sarkúmban, és könnyeimet visszafojtva hagytam neki, hogy irányítson. Keze elengedte az enyémet és a derekamra fonódott. Szája megtámadta az enyémet, és ezzel a tettével tudtam, hogy miért nem akar elengedni. Én sem szerettem volna itt hagyni. Tudtam, hogy nem megoldás az, hogy heves érzelmeket közvetítünk a másikra. De jól esett, hogy valaki figyel rám, és törődik velem. Aki meglátja bennem a nőt, és nem üt meg. Sosem volt részem ebben.

-          Elég. – szökött ki a számon a kis szavacska, ami megállította a történteket. Zayn óvatosan kihúzta a kezét a pólóm alól és csillogó szemekkel rám nézett.

-          Holnap elviszlek vásárolni. Mindent megadok neked, csak ne menj el.

-          Nekem nem kell ruha, se semmi. Alig ismersz. Ez nem jó így! – gördült le egy sóskönnycsepp az arcomon.   

-          Van elég időnk megismerkedni. – búgta a vállamba.

Zayn

Bátor voltam, talán túl bátor is. De nem tehettem mást, nem engedhettem neki, hogy az este közepén makacsul, mint egy öszvér elmenjen. Egyszerre kavarogtak bennem az érzelmek, a félelem, a boldogság, vágy és vonzalom. 

A kanapén ücsörögtünk és hirtelen eszembe jutottak a fiúk, hogy ma együtt vannak. Mosoly szökött az arcomra és előkaptam a telefonom, hogy felnézzek Twitterre. Kaptam is pár „hol vagy Malik” üzenetet amire nem túl bőbeszédűen válaszoltam is.  Nem jelentkeztem, ki csak letettem magam mellé a telefonom.

-          Megadod a számod? – kérdeztem Hilarytől.

-          Hmm. ?- fordult felém közben pedig igyekezett nem kiejteni a száján éppen azt, amit evett. Rámosolyogtam, amire ő is valami hasonlót tett.

Gyorsan telefonszámot cseréltünk, hirtelen már megijedtem, hogy talán nincs telefonja, de akkor elővett a táskájából egy egész jó kis készüléket. Mind a ketten a lefekvéshez készülődtünk, amikor kopogtattak az ajtón. Furcsán néztem, mivel ilyen későn nem várok senkit, na meg most alapból nem szeretnék senkit várni! Odatotyogtam az ajtóhoz és óvatosan kinyitottam. Kár volt. Már tudom , hogy kár volt! Az ajtó szélsebességgel csapódott ki és, beesett rajta 3 kissé ittas  fiú és egy magánál lévő úriember és letámadták a házam…  

1. Rész - Kezdet

Sziasztok! A blog első része, és lehet, hogy az utolsó is. Próba szerencse, hirtelen ötlet volt :) de ha tetszik a történet eleje és kíváncsiak vagytok a folytatásra iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, és várom a komikat. Ha úgy érzem elég olvasó van folytatom.! Hajrá! :))) 

Mindenki életében van sorsfordító esemény. Az enyémben is volt, van és lesz is. Nem vagyok több, mint te, vagy akár te, sőt kevesebb is vagyok. De mindenki azt hiszi, hogy több vagyok, mint egy átlagos ember. Mert a hírnév hatalom. A hírnév befolyásolhatja az emberek gondolatait, és hamis képet alkotnak a „hírességről”.  Velem ez történt! Mindenki félreismer. Senki sem az igazi személyiségem keresi bennem, hanem a megalkotott, emberek által kitalált Zaynt. Igen, igen én vagy Zayn Malik. AZ One Direction Zayn Malik-ja akit senki nem ismer, még a csapattársai sem. Csak vagyok, mert kellek, de üresnek érzem magam! Szükségem van valakire, aki megért! Aki felfedezi bennem az eredetiséget.

Minden nap ugyan úgy telik, mint az előtte lévő. Hol koncert, hol dedikálás, fotózások és turnék. A mindennapok hatalma bekerítette a csapatunkat. Mindegyikőnk megsavanyodott. De ezt senki nem látja, csak mi. De nem törődünk vele. Mert ha törődnénk, azzal beismernénk magunknak, hogy igen is baj van! De nem ismerjük be! Nem engedi az ego.  Egyikünk sem gondolta volna a legmerészebb álmaiban sem, hogy egyszer majd a sztárság lesz az élet megkeserítője.  Mindenben megakadályoz. Nem lehet párkapcsolatunk, a családdal való kapcsolattartás egyszerűen lehetetlen, mivel országról országra vándorolunk. Én már érzem, hogy nemsokára elpattan egy húr és véget vetünk az eddig felépített karrierünknek. Mind az öten egyedül vagyunk, de sosem mutatjuk ki az érzéseinket, még egymás előtt sem.

Ez a nap is úgy telt, mint a többi. Unalmasan, feleslegesen és fülsüketítően. A rajongóink nincsenek tapintattal arra, hogy a dobhártya egy érzékeny szerv. Amit óvni kell tőlük, mert különben búcsút mondhatunk a hallásunknak. A Nap már rég elbújt és helyette a Hold szórta szét fényét a Földön. Egy limuzinban ültünk síri csendben és egy hatalmas nagynak titulált buliba tartottunk.  Szívesebben lettünk volna egy kínzókamrában, mint, sem hogy megint adjuk a „minden rendbe” arcot az emberiségnek. De nem volt választási lehetőségünk.   Azt tettük, amit mondtak nekünk. 

Kiszálltunk és spontán módon vonultunk be a szórakozóhelyre. Nem számítottam semmi újra, mivel mindenhol ugyan az van. Csendesen elvegyültünk külön – külön és próbáltuk túlélni az éjszakát. Én felkaptam egy poharat egy mellettem elhaladó tálcáról és kimentem a hátsó ajtón, mert azt éreztem, hogy szétfeszít a tömeg. Kint csend volt és béke, a két dolog, ami számomra már egy jó ideje ismeretlen. Leguggoltam a fal mellé és öntöttem magamba a koktélom. Élveztem a csendet és átadtam magam a hidegnek. Reszkettem, de meglepő módon jól esett. El tudtam volna képzelni, hogy itt és most meghalok. Nincs értelme tovább élnem. Tönkretettem magam! Semmit nem érek.

Öngyilkos gondolataim közben már teljesen leültem a földre és fejem a kezeimbe temetve gondolkodtam. Előkaptam egy szál cigit és rágyújtottam. A magány a legjobb barátom. De olyan ritkán tudunk találkozni, hogy amikor együtt vagyunk, nem tűrjük, hogy bárki is megzavarjon minket. De valaki mégis megtette. Az ajtó, amin én is kimenekültem hirtelen kicsapódott és egy velem egy idősnek tűnő lány rontott ki rajta, majd egy hatalmasat üvöltött. Sírt. Csapkodott össze – vissza és nem is vett rólam tudomást. Magamat láttam benne, a saját érzéseimet. Amikor kitombolta magát és kikáromkodta erőtlenül a földre rogyott. Hosszú barna haja eltakarta az arcát, de mély szipogása tisztán halható volt.  Felálltam és odamentem hozzá. Lágyan megérintettem a vállát, amire ő összerezzent és elmászott mellőlem.

-          Ne kérlek! Ne érj hozzám. – mondta csendesen. Nem nézett rám. A térdei sebesek voltak a beton miatt. Kezdett érdekelni, hogy mi is történt vele így nem hagyhattam, hogy csak így elmenjek.

-          Hé. – szóltam oda neki. Nem voltam kedves, pedig az szerettem volna lenni, de nem ment. – Állj fel! – parancsoltam rá, amitől még jobban megijedt. – Ne haragudj. Nem akarlak bántani.

-          Haggy! – takarította el a haját az arcából. Ledöbbentem! Nem kaptam levegőt és a torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett. Belevesztem a barna szempárba és megremegtek a lábaim. Gyönyörű volt! Egyszerűen tökéletes!

-          Gyere. – nyúltam utána, amitől megint csak elhúzódott. – Kérlek! – félénken felém pillantott ami, engem megint csak megingatott. Nem bírtam volna elmenni, amíg nem ismerem meg. Az első pillanattól érdekes volt számomra. Vonzó is. Olyan volt, mint egy mágnes.

-          Én… - adta végül a kezét én pedig felsegítettem.

-          Psszt! – csitítottam el. – Gyere velem.  – vonakodva rám nézett , majd remegve követett. – Van hova menned?

-          Nincs. – válaszolt. Tekintetem elkalandozott az ajkán. Egyszerűn belevesztem ebbe a lányba. Törékeny és megviselt volt. Olyan volt számomra, mint egy hatalmas titok, amit meg kell ismernem.

Nem volt konkrét tervem, hogy hova viszem a lányt magam mögött, csak húztam a kezénél fogva. Egy kis sikátoron keresztül kilyukadtunk egy forgalmas főútra. Meglepetten pillantott rám, én pedig belenéztem a szemeibe, amiben visszatükröződött az esti fény.

-          Mi a neved? – fogtam a kezét a kezeim közé.

-          Titok. – pislogott egyre sűrvebben és szemei csillogni kezdtek.

-          Nem árulod el? – kérdeztem lágy hangon, amitől megremegtek ajkai és még mélyebben, mint eddig a szemeimbe nézett.

-          Nem.

Megint csak megfogtam a kezeit és visszamentem vele a klubbhoz, át a tömegen egészen a kijáratig. Nem mondtam neki, hogy mit csinálok vagy azt, hogy mire készülök csak húztam magam után. Hívtam egy taxit ami elvitt minket a házamig.  Vonakodva szállt ki a járműből és állt meg a bejáratnál.

-          Nem lehet. – motyogta a haja mögül.

-          Nem fog semmi történni. – húztam beljebb a derekánál fogva. – Ha nem tudsz hova menni, akkor fogadd el azt, hogy nálam lehetsz.

-          De nem is ismerlek. – nyögte ki és még mindig nem szeretett volna beljebb jönni.

-          Valóban? – néztem rá a sötétben lepődötten. – Ne ismersz? – csak megrázta a fejét és félénken nézett rám. Az arca őszinteséget tükrözött. Az enyém pedig békét, mivel van egy lány a rengeteg nő közül, aki nincs tisztában a hírnevemmel és csak egy egyszerű emberként néz rám. A birtoklási vágy eluralkodott rajtam, a hatalomvágyról nem is beszélve. Magaménak akartam tudni, ritkán talál az ember egy ekkora kincset.

Kisebb nyoszogatás után végül beadta a derekát és belépett a házba. Remegett, de nem tudom, hogy mitől. Talán magától a helyzettől félt, hogy egy idegen férfi házában van, vagy a törődéstől rémült így meg, de az is lehet, hogy csak szimplán fázott.

-          Mozoghatsz. – fogtam meg a vállát, amitől kissé megrezzent. Küldtem felé egy mosolyt, amitől felbátorodott és végre megmozdult mert eddig mereven állt és még azt is megkérdőjeleztem, hogy vesz e levegőt.  

-          Igazán köszönöm. – suttogta.

-          Ugyan. Már rég volt társaságom. – vakargattam a tarkóm.

-          Egyedül élsz? Ebben az óriási házban?- fordult meg a tengelye körül és csodálattal nézett körbe.

-          Igen. – komorodtam el. De a szomorúságom alatt ott volt a leplezett meglepettség is, amit újra csak ő váltott ki belőlem.  Felszabadultabban rám pillantott és megmutatta nekem a mosolyát, amitől a szívem is megállt verni. Lenyűgözött minden ebben a lányban, minden, ami csak meg tud fogni egy emberben.

-          Még mindig nem árulod el a neved? – kérdeztem rá, miközben leültem mellé a kanapéra.

-          Nem. Ez az én titkom. – mosolyodott újra rám.

-          Te sem tudod az enyémet. – kacsintottam feléje.

-          Biztosan tudom… - kezdte - … hogy Mary-nek hívnak.

-          De az női név! – háborodtam fel viccesen. – Te pedig akkor Artur vagy. – biccentettem feléje, majd kitört belőle egy jóízű nevetés. Merengve néztem az arcát miközben nevet és újra megállapítottam, hogy mennyire tökéletes is.

-          Akkor téged biztos Arturnak hívnak, engem pedig Marynek. – húzta féloldalas mosolyra a száját.

-          Teljesen biztos! – helyeseltem neki. Enyhe késztetést éreztem, hogy, megcsókoljam, de tudtam magamnak parancsolni. – Mary, kedves! Óhajt ma fürdeni?  - csak egy aprót bólintott én pedig cselekedtem is. Kerestem számára egy törülközőt és beinvitáltam a fürdőbe.

Csendesen beballagott én pedig egyedül maradtam és hirtelen furcsa volt a magány. Mindent újra gondoltam és semmit nem bántam meg! Nem bántam meg, hogy egy idegen lányt felhoztam magamhoz, akit úgy ismertem meg, hogy tombolva ordított egy eldugott szórakozóhely hátsókijáratánál. Már akkor éreztem, hogy szükségem van rá. Halottam ahogyan a víz csordogál és csak arra tudtam gondolni, hogy ő most ott ál a zuhany alatt meztelenül. Eluralkodott rajtam a férfiak legnagyobb hibája. Erősen visszafogtam magam és inkább készítettem magamnak és, elvileg az a neve, hogy Mary, szóval Marynek valami vacsorát.

---------------------------*------------------------------------

Már nagyon későre járt, és kezdtem magamon is észlelni a fáradtság jeleit. A vendégem a nappaliban volt, és felhúzott lábbal nézte a tv-t, ami nem érdekelte mivel egy csepp érzelem sem volt az arcán, pedig egy akció film legizgalmasabb jelenete volt. Leültem  én is mellé, hogy ne érezze magát egyedül, na meg persze, amiatt is, mert nem tudtam volna magammal mit kezdeni. Csendesen vette a levegőt, szinte halhatatlanul, de én még is halottam. Néha - néha rá pillantottam, majd kicsúszott a bennem érlelődő kérdés.

-          Ma még fogunk aludni?

-          Ma biztosan. – bólintott. – Én a kanap… - utalt arra, hogy a kanapén fog aludni. Még mit nem! Meg sem fordult a fejemben, hogy egy ilyen teremtést száműzzek egy jelentéktelen kanapéra.

-          Dehogy is! Van egy vendégszoba. – mutattam a hátunk mögötti ajtóra. Ő csak elmosolyodott és alig láthatóan megrázta a fejét. Hirtelen felpattant, amit én meglepet arccal néztem.

-          Mi az? – kérdezte.

-          Nagyon jól áll a pólóm. – vakargattam meg a tarkóm. Mondhatni kellemetlenül éreztem magam meztelen combjai láttán.

 Mikor szembetűnt neki, hogy kellemetlenül érzem magam lejjebb próbálta húzni a pólót, ami így, rásimult a melleire. Nem ért el vele semmit, csak annyit, hogy jobban elszégyeltem magam, mivel szemeim a testén vándoroltak.  Én is felálltam és elindultam megmutatni neki a szobát. A kínos csönd, ami addig kísért minket, míg a szobához nem értünk őrjítő volt. Egyenesen felért egy kínzással.  De amikor meglátta a szobát végre elhagyta ajkait egy kisebb hang.

-          Óóó. – fordult körbe. – Nagyon szép.

-          Nem kell udvariasnak lenned. - mosolyodtam el.

-          Az igazat megvalva…  Félelmetes.

-          Ez a ház legszörnyűbb szobája. – simítottam végig a szürke falon.

-          Mindenben megvan a szépség. Csak meg kell találni. – huppant le az ágyra, és egy széles mosoly jelent meg gyönyörű arcán.

-          Igen, talán igazad van. – kapcsoltam le a villanyt majd jó éjszakát kívánva kivonultam és én is elmentem aludni.

Letettem fáradt és kimerült végtagjaimat a puha ágyba és élveztem, ahogyan szint elmerülök. Gondolataim cikáztak a fejemben és annyi, de annyi minden lett volna, amin elmélkedhettem volna, de én mégis az alvást választottam. Szemeim lecsuktam és átadtam magam az álmok birodalmának.

---------------------------*------------------------------------

A reggelek utánozhatatlanok ebben a házban. Elképzelni sem lehetne jobbat. A srácok néha félévente vesznek új házakat, és folyamatosan cserélgetik őket. Nekem ez az egy, amiben otthon érzem magam. A Nap sugari cirógatták a meztelen hasam. Óriásit nyújtózkodtam és tele energiával felültem az ágyamon. Csak ekkor jutott eszembe a hölgyemény, aki nálam töltötte az éjszakát. Magamban mosolyogtam és igazán boldog voltam, hogy tudtam lent vár valaki. Csendes nesz szűrődött fel a földszintről, ami rá is ébresztett arra, hogy elvileg Mary nevezetű Mary már fent van. Lassan battyogtam le a lépcsőn, majd megláttam vendégem nyakig vizesen.  Ha őszinte szeretnék lenni, én lennék a legboldogabb, ha minden reggel erre jöhetnék le  a lépcsőn. Az a legszebb abban, ahogy mi megismerkedtünk, hogy nem tudjuk egymás titkait, problémáit, múltját és egyéb értelmetlen dolgot. Csak azt tudtuk, hogy ránk fér egy kis szünet a rosszból. Mármint én ezt tudtam, de a nekem még megfejthetetlen lány nem tudom, hogy mire is gondolhatott.

-          Jó reggelt vizes Panka. – intettem felé, ő pedig csak próbált valami rendet tenni a konyhába.

-          Én nagyon sajnálom, nem így terveztem… - kezdett mentegetőzni, de cseppet sem érdekelt, hogy vízben áll a konyhám. Mosolyogva figyeltem ügyetlenségét, majd végett vetettem neki. Elkaptam a karját és óvatosan átemeltem a tócsán, ami elválasztotta az étkezőt és a konyhát. Megszeppenve nézett rám én pedig csak egy féloldalas mosolyt küldött felém. Ezt a mondhatni tökéletes pillanatot zavarta meg a kapucsengő.

-          Mi a franc… ? – csúszott ki a számon. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen korán ki jön hozzám. Odasiettem az ajtóhoz, majd beengedtem rajta göndör sorstársam. – Harry? Mi van? – kérdeztem tőle. A mondatom közben hangos trappolást halottam, valaki felszaladt az emeletre.

-          Kivagyok. – huppant le a kanapéra Harry. – Egyedül kikészülök. Nem bírom!

-          Tudom Harry. De … - kezdtem volna bele  a mondandómba közbevágott.

-          Nem bírom, hogy nem lehet csajom, se nőm. El vagyok tőlük tiltva érted! Belebolondulok!

-          Talán nem kellet volna annyi botrányt csinálnod. – utaltam Harry nem túl hétköznapi életére a nőkkel. – De nekem, most nem túl megfelelő a lelkizés.

-          Mert? – kérdezte rögtön. Kedvelem Harryt. De másra sem használ csak arra, hogy kiönti nekem a lelkét havonta ezzel ő megszabadul a problémáitól nekem pedig több lesz.

-          Mert nem. – dörzsöltem meg a szemeim. Nagy puffanást halottam az emeletről. Rögtön tudtam, hogy Mary az így gondolkodás nélkül felszaladtam. Harry sem tétlenkedett rögvest utánam indult.   

Felérve az emeletre füleltem, hogy vajon hol is lehet a vendégem. Matatást halottam a fürdőből így oda mentem.  Elkerekedett szemmel néztem a fürdő közepén ácsorgó lányt, aki mozdulni sem tudott, mivel szilánktenger vette körül. Elejthette az asztalon lévő kistükröt, ami ripityára tört a csempével való érkezéskor. Mezítláb remegett az éles tüskékhez hasonlatosa szilánkok között és teljesen látszott az arcán, hogy legszívesebben elsüllyedne szégyenében. Harry is felért, majd befurakodva mellém bekukkant a fürdőbe.

-          Ejha! – vetett egy elismerő pillantást Maryre. A lány meglepetten nézett a göndör frizurával rendelkező barátomra. – Már értem, hogy miért nem alkalmas.  – veregetett vállba Harry. – Mary szemei nagyra nyíltak és tükrözték az értetlenséget.

-          Ne mozdulj. – löktem le a vállamról Harry karját és megindultam Mary felé papucsban. Lassan odamentem hozzá megemeltem és kihoztam a szilánkerdőből. 

-          Köszönöm.  – mondta csendesen és lehajtotta a fejét.

-          Ömm, Mary ő itt Harry. – mutattam be őket egymásnak.

-          Mary? – kérdezett rá  Harry viccesen.

-          Hilary. - mondta csendesen.

-          Értem. – vigyorodtam el. Hilary- nek hívják… Nem Marynek!  Olyan érzés lüktetett bennem, aminek nem tudtam parancsolni, így mosolyogtam, mint egy vadalma. – Zayn. – mutatkoztam be neki én is. Szemei megcsillantak és rám szegezte tekintetét és halványan elmosolyodott. Harry nem értett közöttünk semmit de úgy érezte, hogy zavar.

-          Én mentem. Csak vigyázz szépség, a szörnyeteg veszélyeztet. – mutatott rám, de közben Hilary-hoz beszélt. Csak megráztam a fejem és újra ránéztem az előttem álló lányra.

-          A tükör miatt, én igazán szerencsétlen vagyok… - túrt a hajába.

És ez volt az a pillanat amikor elszakadt bennem az a bizonyos tűrés.  Arcát kezeim közé zártam és hevesen rátapadtam ajkaira…