7. Rész - Majdnem tökéletes

Mosolyt :) meglett a 6 sőt 7 komment is :) nagyon köszönöm szépen! Itt a 7. (!!) rész, hú már milyen soknak hangzik. Szeretnélek titeket megkérni, hogy aki névtelenül ír az egy nevet tüntessen fel a végén, mert valahogy olyan üresenek és szomorúnak tűnik, ha egy NÉVTELEN felirattal párosul egy kedves komi. Előre is köszönöm :) másrészt, ha van blogotok kérlek linkeljétek be komiba mert szörnyen kíváncsi vagyok rájuk :) köszönöm! 7 komi és új rész xoxo.  

-          Na, gyere! – kaptam el a kezét és kihúztam az ajtón…

Az ajtót átlépve rögtön George-ot hívtam, bár ez az út sétálásnak indult… Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de szerintem a sétálás csak akkor jó, ha a környezet (ahol sétálunk) megfelelő és a társaság is passzol hozzánk. Mert ha úgy indulunk neki a sétálásnak, hogy „jaaaaj” akkor annak semmi értelme. Lelkileg kell a toppon lennünk egy kiadós testmozgáshoz és nem fizikailag. Én lelkileg a toppon  voltam, viszont a környék nem tetszett nekem, ismerős utcák, megszokott talapzat.
 
-          Nem úgy volt, hogy sétálunk? – kérdezte Hilary.
-          Ne aggódj. Sétálunk is, csak nem itt. – kacsintottam rá.

Láttam az arcán azt a különleges meglepettséget, amit nem egy megijesztés vagy egyéb ijedelem vált ki az emberekből, hanem egy tapasztalat. Egy olyan dolog, amit nem gondoltak volna, vagy nem számítottak volna rá. Szerettem ezt látni az emberek arcán, de Hilary-én még jobban. Büszkeséggel tölt el, hogy nem csak ő de én is meg tudom ám lepni. George hamar megérkezett én pedig szívélyesen mutattam be őket egymásnak.  
 
-          Örülök, hogy megismerhettelek. Már halottam rólad. – mosolygott George Hilary-ra én pedig lesütöttem a tekintetem.
 
 Miért kell ennyire jól időzítenie, és miért kellett ez mondani? De valahogy az évek során rájöttem, hogy az emberek többsége ebben profi. Pontosan tudják, hogy mikor mit, és kinek kell mondaniuk. Ebben az esetben George tudta, hogy Hilray volt az a lány, akiről meséltem neki.
 
-          Merre lesz a fuvar? – kérdezte mosolygós arccal a férfi.
-          Ömm… Hát valami… - próbáltam kinyögni valami okos dolgot de nem igazán sikerült.
-          Burgess Park. Foci pálya. – mondta határozottan Hilary. Csak elmosolyodtam és óvatosan megvakartam a tarkóm.

Milyen érzés amikor egy lány okosabb vagy tájékozódottabb mint jó magam? Van amikor jó és van amikor rossz, mert van akinek meg van engedve és van akinek nem. A lányok sem szeretik ha ők vannak kiokítva, hát akkor a fiúk. De mégis van valamilyen erő, ami kiskaput ad egyeseknek és azok azt kihasználva megsértés nélkül „okosítanak, segítenek” ki.
 
-          Jövő héten lesz a lányom születésnapja. Van kedvetek eljönni? – nézett ránk a visszapillantó tükörből George.
-          Hát persze. – vágta rá Hilary. – Hány éves lesz? – mosolygott boldogan. Imádtam ezt a mosolyt, talán mindennél jobban.
-          17. El sem hiszem. – suttogta George.
-          Ugyan! Jövőre pedig 18! Azt sem fogja elhinni, az azután következőt sem meg az azutánit. – veregette vállba Hilary a sofőrt.
-          Én már újszülött kora óta nem hiszem el. – nevetett fel George.

Kedvesen és családiasan elbeszélgettek én pedig még sosem látottam Hilary-t ilyen cserfesnek. Hosszú barna haja ide-oda lengett, amikor az autó nagyobb kanyarokat vett. Csak néztem ki az ablakon és hallgattam, hogy az utazótársaim, hogyan, miről beszélgetnek. Az ablakon lecsordokáló esőcseppek nem keltettek valami szép látványt. Eltakarták a szemem elé táruló Londont. Pedig nem sürven szoktam Londonban gyönyörködni de ma különösen nyitott voltam felé, ahogy a mai nap minden iránt. Bármennyire is erőltettem meg a szemeim nem  tudtak áthatolni a vízcseppek által képzett falon. Elhomályosodott fények és kusza épületeket láttam, ami beleillett volna egy furcsa ismeretlen dimenzióba is.

George szép lassan megérkezett velünk a Burgess Park-ba. Meglepően nyugalmas volt, amitől egy kicsit megilletődtem. Nem vagyok túlságosan hozzászokva ehhez.  Hilary bátorítóan rám mosolygott amitől  kicsit „tökösebb” lettem. George holnapra hívott minket, a lánya születésnapjára, így egy „holnap találkozunk”-kal köszöntünk el tőle.
 

-          Nem is ismerem ezt a helyet. – fordultam körbe.
-          Ahogy senki sem. – bólintott. – Ide senki sem jár.
-          Pedig érdemes lenne. – mértem fel a terepet pár pillanat alatt és meg kellet állapítanom, hogy gyönyörű egy hely.
-          Amikor kicsi voltam. – kezdett mesélni, amit feszülten hallgattam és szememmel minden mozzanatát követtem. – Akkor ide jártam, ha valami bántott. Pontosabban oda. – mutatott egy padra, ami a többivel ellentétben nem a járda hanem a mesterséges tó felé tekintett és fa társaságában.
-          De hát… Ősz van, ősz vége. Ezen a fán pedig virágok vannak. – hüledeztem.
-          Én sem értem, hogy miért, de ettől annyira különleges. – mosolygott Hilary majd megindult a pad felé. – Gyere! – kiáltott rám.
-          Nos. – töröltem le a nadrágomról egy kósza falevelet. – A banda.
-          Akkor mond, ha szeretnéd. – nézett a szemembe.
-          Szeretném. – néztem én is rá, az arca kipiroslott a hidegtől és kíváncsian pillantott rám. – Szóval, öten vagyunk, és bár meglepő, hogy még sosem hallottál rólunk, de elég híresek vagyunk, ha mondhatok ilyet… - kezdtem bele a mesélésbe. Hilary kíváncsian hallgatott, néha-néha nagyra meresztette a szemét és meglepetten nézte a kezét. Mikor a végére értem kifújtam a levegőt és kíváncsian rá néztem. – Ennyi lenne.
-          Azt akarod mondani, hogy lányok milliói ülnének itt most a helyemben?
-          Ömm. Nem mondok ilyet, mert akkor lenne egy méretes arcom, de igen. – nevettem el magam.
-          Zayn. Ez… Úristen! – pislogott még mindig kábán. – Na jó. Nem tudom hová tenni a dolgot.
-          Nem szeretném, hogy ezután úgy nézz rám, mint egy közszereplőre.
-          Úgy nézek rád, mint egy emberre. Egy különleges emberre. – mosolygott rám aranyosan.

Ott ültünk a padon beszélgettünk, és gondolkoztunk. Nemhogy csak besötétedett de még a csillagok is előbújtak nekünk, nézegettük őket és nevetgélve találtunk ki új csillagformákat. Hilary nyitott az ökörködés felé, amit igazán csodálok benne, hiszen nem olyan egyszerű, normálisnak maradni miközben valami ordenálé nagy marhaságról beszél az ember.
 
-          Ma nálam alszol? – kérdeztem tőle hírtelen.
-          Éjfél lesz 10 perc múlva. – mosolyodott el, majd hanyatt vágta magát a padon és csendesen lefeküdt. – Szabad? – kérdezte meg, hogy az ölembe hajthatja-e a fejét. Csak bólintottam ő pedig elhelyezkedett.
-          Akkor holnap, nálam alszol?
-          Hát, ilyet még sosem mondtam, de inkább aludj te nálam. – emelte fel a kezeit és a körmeit tanulmányozta.
-          Megtisztelő. – mondtam elváltoztatott hangon.

Mind a ketten a tömegközlekedés mellett döntöttünk, mert nem szerettem volna felkelten George-t, vagy nem szerettem volna egy újabb ingyen fuvarra hívni. Egymás kezét fogva sétáltunk az utcán én kapucniba burkolva, mivel még a sötétben sem ajánlatos fedetlen fejjel járkálnom. Mikor Hilary meglátta, hogy erősen a kapucnim mögé bújok ő is követte a példám. Hajára terítette a kapucniját és egy mosolyt küldött felém. Ujjaimat az ujjai köré kulcsoltam és boldogan sétáltunk a lakása felé.
Csak akkor döbbentem is rá, hogy Hilary nem épp egy biztonságos környéken lakik. Jól emlékeztem a jellegzetes szagra és a furcsa alakokra. De nem gondoltam volna, hogy nem csak furcsa alakok vannak ott hanem kötözködő, pofátlan emberek is. Hilary a kulccsal vacakolt, amikor egy ismeretlen férfi jött oda hozzánk.
 

-          Van cigitek? – kérdezte kómás hangon.
-          Nincs. – válaszolta egyhangúan Hilary.
-          Mi az, hogy nincs?? – kiáltotta el magát a fickó.
-          Menjen el. – fordult felé a lány.
-          Veled elmegyek édes. – mérte végig a részeg férfi Hilary-t. Na ekkor már nekem is szemet szúrt.
-          Menjen! – morogtam felé.
-          Téged meg ki kérdezett? – köpött felém egyet. Nagyra mersztettem a szemem és érdeklődve néztem a lányra. Bólintott egyet a fejével a nyitott ajtó felé én pedig értettem a célzást. Beléptem a bejáraton és mit sem sejtve lépkedtem előre három kellemes lépést.

Sikolyt, majd egy üvöltést halottam magam mögül és már csak azt láttam,ahogy Hilary-t ráncigálják az ajtótól elfele. Gondolkodás nélkül kiszaladtam érte, a férfi erőszakosan fogdosta és trágár szavakkal illette. Olyan fajta düh uralkodott el bennem, amit csak ritkán érez az ember. Oda siettem hozzájuk és erőszakosan kirántottam az instabil férfi kezéből a lányt. H magánál lett volna és nem tartalmazott volna annyi alkoholt és drogot a szervezete , mint amennyit akkor biztosan utánam jön és a porig ver. De akkor csak egy egyfajta „kényszer röhögő görcs” tört rá. Értetlenül figyeltem az utcán szenvedő manust és Hilary-t kezeim közt tartva vittem be az ajtón.
 
-          Ez itt. – mutatott egy kopott ajtóra Hilary. Bólintottam felé egyet, és bizonytalanul léptem be az ajtón. A szobában a lépcsőháztól eltérően kellemes virág illat volt. A falak halvány lila színűek voltak, a bútorok öregek és minden szétdobálva találta meg az ideiglenes helyét. A ház hasonlított egy csata emlékeit őrző helyre.
-          Takaros. – léptem az ablakhoz és kitekintettem rajta.
-          Zayn. Nem kell kertelned, ez nem takaros, inkább elszomorító. – magyarázta Hilary, miközben valami ehetőt keresett a konyhájában. Az ablakon kitekintve valami gettóban éreztem magam. Az emberek az utcán voltak, ami nem túl megszokott hajnali egy órakor (normális esetben).
-          Hány szobás – kérdeztem tőle, miközben szemügyre vehettem (talán nem túl szép dolog de  férfiból vagyok) a fenekét, miközben lehajolt a hűtőhöz. – Mármint a lakás.
-          Egy, plusz fürdő és konyha. – mondta hangosan, hogy haljam is. – A nappali a haló, és a háló  a nappali egyben.
-          Hmm. – léptem mellé és leguggoltam hozzá. – Mit keresel?
-          Ennivalót… kizárásos alapon. –forgatta meg a szemét mosolyogva.
-          Éhes vagy?- kérdeztem csendesen. Valahogy teljesen furcsa hatás vett hatalmába és a belváros zaja egy amolyan botrányosan izgalmas légkört varázsolt.
-          Nem nagyon… - egyenesedett fel és közben végig  a szemembe nézett.
-          Van egy jobb ötletem. – suttogtam a hajába és a kezénél fogva húzni kezdtem…

6. Rész - Remény

A megszokott és hétköznapi (szerintem) "sziasztok, stb, " helyett, én inkább a "mosolyt!" (mint felszólítást ) szeretném köszönésformaként használni :) szóval... Mosolyt! Kicsit megcsúszva de itt van a 6.rész is. Köszönöm, de nagyon-nagyon a 9 feliratkozónak, és azoknak akik kommentelnek. Irtó jól esik, de tényleg! Ebben részben lesz két #bonus. Az első: - a fiúk bonus dala a THM-ről, amibe én teljesen beleszerettem és erre írtam meg a részt is, szóval ha gondoljátok ti is olvassátok erre. Második bonus: - egy eddig nem használt szemszög, ami nem is igazán fog többet szerepelni :) ennyi voltam:) jó olvasást, és várom a komikat. 6 után következő rész ;)
Zene :  http://www.youtube.com/watch?v=HqWlUiYwhwg&feature=related

/Hilary/

Vannak dolgok, amiket gondolkodás nélkül teszünk meg, majd miután megtettük nem érezzük valósnak. Számomra sem volt valós az előző 10 perc, amiben tönkretettem mindent! Orbitálisan nagy butaságot tettem. Hazudtam! Hazudtam annak, aki segített nekem, amikor senki sem, hazudtam annak, akit hiába tagadom, szeretek. Miért kell ilyennek történnie? Miért nem tettek, olyan dolgot az ember fejébe ami kontrolálja a szavainkat! Ami megakadályozza a hülyeséget! De nincs mit tenni, ha már elrontottam beletörődöm.  Lassan beletörődöm, majd elfelejtem Őt. Találok egy tökéletes fiút, akibe halálosan szerelmes leszek, feleségül vesz, lesznek szebbnél szebb gyerekeink, egy nagy házunk, autónk, kutyánk… Mint egy normális életben. Egy előre megtervezett rakás hülyeségben! Nekem nem kell egy ilyen élet! Kellenek az akadályok, amiket le kell küzdenem, és szembenéznem a csalódással. Kutya? Gyerek? Ház? Az álomvilág néha csak egy karnyújtásnyira van, de amikor már épp elfogadnánk, az áloméletet lepereg a szemünk előtt, hogy mi mindenből maradunk ki, ha ezt az életet követjük. Mire jó az idill? Arra, hogy ne legyenek reménytelen szerelmek? Hogy ne legyen miért küzdenünk? Nekem van miért küzdenem, itt van egy fiú. Ő is egy álomvilág. A maga hibátlanságával és elképesztő kedvességével. Az én álomvilágom, amitől félek.

Voltatok már szerelmesek? Úgy igazán, valójában? Annyira szeretni valakit, hogy saját magad félted tőle? Őt tartod az első helyen, magad elé sorolva és nem törődve a számodra rossz dolgokkal, csak azzal, hogy neki mi jó… Én ezen az úton haladok. És nem sózhatom magamat rá, mert azzal ártok neki.  Gonosz voltam, és tiszteletlen. Tiszteletlen a saját, és Zayn érzéseivel.

Fent álltam könnyező szemekkel a tetőn, és mélyen szugeráltam az elém táruló Londont. 18 éves vagyok, ami egyenlő a világgal. Előttem van minden lehetőség! Nem tanulok, nem dolgozom, nincsenek barátaim, se barátom. Itt az ideje, hogy elkezdjek magammal és az életemmel törődni. És majd egyszer egy szép napon, amikor már elfelejtett Ő is, hirtelen megjelenek és elmondom neki, hogy mit is érzek valójában…

Csendesen és üresen indultam vissza a „lakásomba”. Egy pici jellemtelen lyuk. Nincs jobb jelző erre. Esküszöm! De nem panaszkodhatom, mivel örüljek ennek is. Boldog ember az, aki megelégszik azzal amije van, és én egy boldog ember vagyok… és folyamatosan hazudok. Mert kimondani könnyű, de hinni is benne, az már egy keményebb dió!

/Zayn/

Ülök, mint egy élő szerencsétlenség. Szenvedek, mint egy igazi férfi. Reménytelen vagyok, mint egy bolond kamasz. De erős, mint egy normális ember. Most elkezdhetném a „semmi sincs veszve szöveget” … De semmi értelme. Időm, mint a tenger. Van egy teljes hónapom még Londonban, míg el nem utazunk Amerikába. Egy hónapom van mindent letisztázni magamban. Küzdjek vagy ne? Hadjam magam vagy ne? Nem akarok ilyen egyszerűen lerázható lenni!

-          George. – fújtam ki a levegőt és beültem a taxiba.  – Voltál már szerelmes?
-          Persze fiam. – bólogatott. – A gyermekem anyjába.
-          És Ő most veled van? – kérdeztem rekedt hangon.
-          Nem. Már nem, Ő már elment – mutatott az ég felé - de itt hagyott nekem egy örök emléket magából. A lányom. – mosolygott rám.
-          Értem, és sajnálom . – tettem a kezem a vállára.
-          Ne sajnáld! Nekem legalább van miért élnem! Van kiért. És tudod, sosem de sosem szerettem még senkit úgy, mint azt a nőt. – mosolygott még mindig. Csak néztem az arcát és egyszerre járt át a mély együttérzés és tisztelet.
-          Küzdjek azért, akit szeretek? – tördeltem a kezemet és keserves hangon kérdeztem.
-          Ezt most tőlem vagy magadtól kérdezed?
-          Is-is.
-          Én csak annyit mondok, hogy ha itt szereted – mutatott a szívemre – akkor igen, küzdj! De ,ha itt – mutatott a szemeimre – semmi értelme.
-          Igazad van.  Küzdeni fogok. – bólintottam egyet határozottan.

--------------------------------------

Talán itt az ideje, hogy pszichológushoz forduljak.  Felesleges vigyor van a fejemen és egy élő idegbomba vagyok. Két hét maradt a hónapomból. Sajnos az idő nem kedvez senkinek sem, és bármennyire is reménykedek abban, hogy lesz elég időm arra, hogy mindent rendbe hozzak és, hogy mindent kigondoljak, hogy semmi se sikerülhessen rosszul… hát ez lehetetlen. Szörnyen festek Harry szerint és talán most nem is piszkálódni akart. Talán igaza van és magamat roncsolom. De miért is hibáztatom magam, amikor nem is én vagyok teljesen a hunyó? Nos igen. Itt az ideje továbblépnem. És a „továbblépés” a legtöbb esetben azt jelenti, hogy nem beszélünk róla, nem csinálunk úgy, mintha lett volna, megtörtént volna. Úgy teszünk, mint egy örök mosolygós élet, akivel semmi gond. Álarc. Igen! Ez a legjobb szó erre, álarc. De ha már nincs választásunk, akkor ez is megteszi.

/Liam/

Csendesen üldögéltem a konyhaasztalnál. Egyedül voltam, otthon. Otthon. Elgondolkoztam az otthon fogalmáról és rá kellett jönnöm, hogy ez a hely, ahol most vagyok nem az otthonom.  Nagy levegőt vettem és ezt a problémámat is odasoroltam, ahová az ilyen „majd később megoldom” problémákat szokás. Felfedezőtúrát terveztem a telefonom híváslistájában. Ujjamat húzogatva a képernyőn ismerős nevek, pördültek  szemem elé. Ameddig meg nem láttam egy ismeretlen számot. Mélyen szugerálni kezdtem, de bárhogy próbáltam nem tudtam visszaemlékezni, hogy mikor és miért hívtam ezt a telefonszámot. Kíváncsiságból rákattintottam és rögtön ki is csengett. Halk zúgások piszkálták a fülemet, majd egy kedves hangocska szólt bele.

-          Jó napot! Itt Hilary. –suttogta kíváncsian. Elgondolkodtam és próbáltam felidézni magamban ezt a nevet. Végül beugrott! Hilary! Zayn Hilary-ja!
-          Sziaaa. – húztam el a köszönésem végét. – Liam vagyok, nem tudom, hogy emlékszel-e rám.
-          Öm… Igen persze. – mondta kicsit ijedten. – Miért kerestél?
-          Igazából, csak nem tudtam, hogy miért van meg nekem ez a szám, és felhívtam. De ha már elkaptalak, akkor lehetne egy kérdésem?  - mondtam kedvesen.
-          Persze.
-          Mi történt veled és Zayn-nel? –vágtam rögtön a közepébe.
-          Hát, tudod. – köhintett egyet, amiből gondoltam, hogy még saját magával sem tisztázta ezt a dolgot. – Nos, az a helyzet, hogy egy életre megutáltattam magamat Zayn-nel. De ne kérdezz semmit Liam, kérlek.
-          Igyekszem megérteni benneteket, de figyelj, valami nagyon nem stimmel Zayn-nel. Remélem, hogy megbeszélitek mielőtt megkezdődik a turné.
-          Milyen turné? – kiáltott a telefonba kissé hirtelen Hilary, amitől teljesen ledöbbentem.
-          Hát a turné… Zayn nem mondott semmit? – kérdeztem rekedten.
-          Nem! És egyáltalán minek mentek turnéra? Kik? Hova? – hangja frusztrált volt és éreztem belőle, hogy rettenetesen meglepődött.
-          Amerikába megyünk. És mi. Mármint az One Direction. – mondtam teljesen hétköznapian.
-          Milyen One Direction!? Liam! Én…
-          Találkozzunk! – fújtam ki a levegőt. Gyorsan megbeszéltem vele, hogy egy óra múlva találkozunk a Belvedere Road-i Starbucksnal.

 Gyorsan összekaptam magam és már a fejemben a dolgokat rendeztem.  Pár pillanat kellett, hogy rájöjjek Hilary nem tud rólunk. Mármint az One Direction-ről. Zayn, nem szólt neki, így én sem fogom. Kijavítom, amit elrontottam,vagyis igyekszem kijavítani. Bepattantam az autóba és szélsebesen érkeztem meg a találka helyére. Hilary szedet vetett külsővel szorongatta kezeit, amik teljesen megfagytak a hidegben. Nemsokára elmúlik az ősz és jön a tél, de Angliában az ősz felér egy téllel.

Még csak egyszer volt alkalmam ezzel a hölgyeménnyel találkozni, de akkor a kanapén ült és nyakig be volt takarózva. Szóval most láttam először úgy igazán! Körülbelül 170 cm és nagyon csinos. Hosszú barna haja van és hatalmas bambi szemei (mint Zayn-nek). De hiába szép valaki, ha látszik rajta a fájdalom. Erőltetetten rám mosolygott, ami nem csak egyszerű mosoly volt, hanem egy kimondatlan segítség kérés is.

-          Szervusz. – öleltem meg barátian.
-          Szia. – mosolygott és már nyitotta is volna a száját, ha nem vágok közbe.
-          Biztosan oka van annak, hogy Zayn nem mondta el neked! Őszinte leszek veled. Zayn nem sűrven barátkozik és egyáltalán nem közvetlen az emberekkel. Neki ez egyfajta védekezés. Te ellened nem tett semmit. Rettentő nyitott volt, de nem mond nekem se, se a fiúknak semmit. Magát roncsolja. Nagyon szépen kérlek, ha bármennyire is nehéz, de beszélj vele. Rá fér, és ahogy látom rád is.
-          Tudom. – bólintott. – Csak nem értek semmit.
-          Pontosan ezért szállj be az autóba, és utána járunk a dolgoknak.
-          Hová megyünk? – kérdezte meglepetten.
-          Psszt. – tettem az ujjam a szám elé. Nem mondtam neki, hogy egyenesen Zayn-hez furikázom mivel akkor nem vagyok benne biztos, hogy velem jött volna.
-          Szóval? Merre viszel? – nézett rám hatalmas szemekkel.
-          Jó helyre. – csitítottam el és a kezébe nyomtam egy csokit. Talán túl egyszerű és primitív módját választottam az elhallgattatásnak és így válaszként csak két értetlen szempárt kaptam, és egy „köszi, de nem igazán rajongok érte” orrhúzást. Liam, Liam… ezt még gyakorolnod kell.

Mondhatni  hamar megérkeztünk Zayn házához, ahol első látomásra senki sem volt. De valahol tudtam, hogy fent az emeleten van egy fiú, aki az ágyon fekszik és a változatosság kedvéért gondolkodik…

-          Liam! Én nem szeretnék bemenni. – nézett le a kezeire a lány.
-          Jobb lesz. Csak egy tanácsot fogadj meg kérlek! Ne utasítsd el, mert te nem látod értelmét ennek az egésznek. Segítitek egymást!  - csak hálásan rám nézett és halványan elmosolyodott.
-          Köszönöm, Liam.

Kiszállt az autómból és lassú léptekkel közelítette meg az ajtót. Nem tudom, hogy ezek ketten mit szúrtak el ennyire, vagy mit tettek, amiért így kell noszogatni az egyiket, hogy a másikhoz menjen, de itt az idő, hogy ne lógassák az orruk!   

/Zayn/

Erőtlen kopogást halottam az bejárat felől, így érdeklődve lépkedtem az ajtóhoz. Belenéztem a kis résbe, hogy vajon ki jön hozzám ilyenkor, és akkor kezdődik minden előröl. Meglátom Őt. Újra elkap az érzés, amin nem tudok uralkodni, megcsókolom. Maratoni, fél órás boldogság vesz hatalmába, és olyan vagyok, mint egy lebegő vattacukor. Majd jön a várva várt pofon az élettől és újra olyan érzésem van, mint ami 5 perccel ezelőtt.

És igen Őt láttam a kis lyukon keresztül, ami az ajtóba volt építve. Ahogy arca kipiroslott a hidegtől és a kapucnival eltakarta a fél szemét. Szemeit hatalmasra mereszti, majd egészen közel hajol ahhoz a kis kukucskához, ahonnan én kémelem Őt. Mélyen belenéz, de nem lát semmit. Be kopogtat még egyszer, majd egy keserű mosoly kíséretében megrázza a fejét. Nem halottam, hogy mit mond de láttam, ahogy a szája mozog. 


Mély és erőtmerítő levegőt vettem és lassan lenyomtam a kilincset. Becsuktam a szemem és óvatosan nyitottam ki. Éreztem egy egyfajta megnyugvást, amikor kinyitottam a szemem és őt láttam. Nem bolondultam meg és nem képzelem azt, hogy itt van. Mert ez nem képzelet, hanem valóság, szín tiszta valóság.

-          Tudok mindent. – suttogta. Olyannyira hideg volt kint, hogy a lehelete meglátszott miközben beszélt. Nem nézett a szemembe, csak a kapucni alatt pislogott.
-          Tessék? – kérdeztem.
-          Az One Direction-ről. – fújta ki hosszan a levegőt. Nekem pedig ahelyett, hogy egy rettenetes szorító érzés lett volna úrrá a testemen úgy éreztem, hogy egy mázsás kő esett le a vállamról. – Bocsánatot szeretnék kérni. Azért amit mondtam. Azért amit tettem, és ahogy tettem. Hazudtam Zayn! – nézett a szemembe, ugyan azzal a tekintettel, amibe én oly annyira beleszerettem. – Nem akartalak megbántani!
-          Rendben, tudom. Ha nem gond, akkor nem lépek rajta gyorsan túl. – fogtam meg a vállát és beljebb húztam, hogy ne az ajtóban álljunk. Nem szerettem volna, rögtön igazat adni neki és azt éreztetni vele, hogy semmi sem az ő hibája. – Ha már adsz egy esélyt, hogy elmondjam  a véleményem, akkor szerintem nem ok az anyagi és a családi állapot arra, hogy mi játszuk a „sosem ismertelek” színdarabot.
-          Igazad van. – bólintott egyet. – De engem zavar.
-          Zavarjon akkor, amikor én éreztetem veled, hogy a terhemre vagy, hogy csak a levegőt rontod. De ameddig feltűnően harcolok azért, hogy jól érezd magad, és ne menj el, akkor nem kell magadnak ilyeneket bebeszélni. – csak fújt egy nagyot, ami körülbelül azt jelenthette, hogy igazam van.
Épp hogy alacsonyabb, mint én, de mégis annyira picikének éreztem. Csak állt előttem, és nagyokat pislogott. Annyi ideje, hogy először megismertem, amikor először megláttam, de valahogy nem változott semmi abban, ahogyan rám néz. A tekintetében van minden, amit mondani szeretne. 
-          Szóval… Ha már itt vagy, és fátylat borítunk a múltra. – mosolyodtam el, ő pedig meglepetten rám nézett. – Eljössz velem sétálni? Elmesélek neked mindent a bandánkról. – kacsintottam rá.
-          Elképesztő vagy. – pislogott még mindig meglepetten.
-          Na, gyere! – kaptam el a kezét és kihúztam az ajtón…

5. Rész - Ismeretlen ismerős

Sziasztok :):) Őszintén mondom fenomenálisak vagytok! Egy nap alatt meglett a 4 komi! Atyaéééég! Annyira, de annyira boldog vagyok! :):)):) leszakadnak az ujjaim, de megírtam az 5.et is :) ehhez a részhez csak annyit, hogy ne utáljátok Hilary-t! A következő részben az ő szemszögéből lesz írva pár dolog, így majd őt is megértitek. :):) jó olvasást :):) 5 komi és új rész ! 
Ui.: Köszönöm azoknak akik feliratkoztak Rendszeres Olvasónak! <3 

/2 hónap után/

Már két hónapja nem láttam. Két teljes hónapja! Talán nehezebb lesz megtalálnom, mint ahogy azt gondoltam. Csendesen tervezek, azaz senki nem tud semmiről. A fiúk élik életük és én pedig testben köztük vagyok. Nincs szabad percem amiben nem gondolnák Hilray-re. Miért van ez velem?  Annyi de annyi lány van aki omladozik értem, és csak egy mosolytól hozzám jönne. Most az ego beszélt belőlem… és elnézést kérek emiatt, de ha meg szeretném magamnak magyarázni a dolgokat, a tényeket is fel kell vetnem.
 

-          És most! De csakis-csakis most, és csakis- csakis nektek előadjuk legújabb szerzeményünk! – ordította Louis a mikrofonba és ezzel kizökkentett engem a gondolkodásomból. A közönség hangosan őrjöngött én pedig próbáltam kapcsolódni a koncerthez.
-          Kiss You! – suttogta sejtelmesen a mikrofonba Liam.
Vibrált a levegő, mert ezt a számot most adtuk elő élőben először. A közönség hangosan tombolt, mi pedig mindent beleadva énekeltünk. Említettem már, hogy a rutin vezényel minket? Igen biztosan. Csak, hát a szavak elszállnak, majd elfelejtődnek…  

Már a türelmetlenségemmel küzdöttem. Olyan voltam, mint egy rossz gyerek, aki folyton azt hajtogatja, hogy „majd holnap”. De nekem ma volt holnap!(hát ez igazán értelmes volt) Ma kellett megtennem. Elvettem Liam telefonját és betárcsáztam Hilary számát. Tudtam, hogyha a sajátomról hívom azt nem veszi fel. Csendesen kicsengett, majd egy kedves csilingelő hang szólt bele. Torkomban gombóc lett, és kezem remegni kezdett.
 
-          Nem tűnhetsz el csak úgy. – mondtam magabiztosan. Nem tudom, hogy honnan gyűjtöttem erőt ehhez, de mégis sikerült.
-          Haló! Ki az? – kérdezett bele a telefonba Hilary.
-          Nem ismersz meg? – lepődtem meg, és valahol belül elég rosszul esett a dolog.
-          Nem. Kéne? Elnézést, szerintem rossz számot hívott. – motyogta a telefonba.
-          Ne! – kiáltottam el magam. – Zayn vagyok. – kínos csend következett be, de végül megtörte azt.
-          Ne haragudj, de …
-          Nincs semmi de! Csak úgy elmentél! Szeretném, ha nem szakítanád meg velem a kapcsolatot, mert nem adtam rá okot.
-          Zayn figyelj… van ok rá.
-          Az önsajnálat nem ok. – mondtam határozottan.
-          Én, nem sajnáltatom magam!- háborodott fel. – Csak szerettem volna élni! Érted? És az úgy nem ment volna, ha nálad vagyok!     
-          De ezt megmondhatta volna!
-          Mit szeretnél? – kérdezte halkan.
-          Te is tudod, hogy mit szeretnék. – fújtam ki a levegőt.
-          Biztos jó ötlet ez? – hangja szomorkás volt.
-          Semmi nem szól ellene!!! Ugyan kérlek! – háborodtam fel.

Míg én hevesen és nyugtalanul magyaráztam és erőszakoskodtam, Hilary elég kelletlenül egyezett bele egy találkozóba. Keserű érzés forgatott a keze között. Olyan volt, mintha nem szeretne velem találkozni, mintha el szeretne kerülni, kitörölni az életéből. De miért? Mit tettem? Talán mindent el szeretne felejteni ami a régi életére emlékezteti, és sajnos még engem is oda sorol.  Pedig én voltam az első láncszem az ő „új” életében. Keservesen mosolygok, mint egy adag szerencsétlenség és a saját ökörségemen nevetek. Hol rontottam el? Sehol. Hiszen semmi nincs elrontva…
 
-          Zayn öreg pajtás. – karolt át Louis. – Ugye ma nem rázol le minket, és velünk jössz Lux-ot meglátogatni?- kérdezte kedvesen. Nem volt szívem újra rávágni, hogy „bocs, de nincs kedvem” vagy egyéb kifogásokat keresni feleslegesen. 
-          Megyek. – mosolyogtam rá.

----------------------------------

Megpróbáltam kiverni a fejemből Hilary lényét és egy kicsit kikapcsolni, hogy csak saját magammal és azokkal az emberekkel törődjek, akik nem hagynak el, és mindig boldogan vannak a társaságomban, nem úgy, mint egyesek!  Szörnyű vagyok! Minél jobban nem szeretnék Hilary-val foglalkozni annál jobban csak rá tudod gondolni.

Rájöttem, hogy vendégségben lenni egy jó dolog. Nem csak kiszolgálnak és a jó kedvedért mindent megtesznek, de még érdeklődnek felőled. Lou egy igazi háziasszony leszámítva azt, hogy nem tud főzni. De ezt a kis hibát nem is veszi észre az ember, mert a férje Tom pedig egy igazi mesterszakács. Kiegészítik egymást, és ha ez még nem lenne elég, van egy mindennél aranyosabb és tündéribb kislányok, Lux.

Amikor látom, hogy milyen boldog és gondtalan belegondolok, hogy szeretnék újra gyerek lenni és nem törődni a problémákkal, se a szerelemmel. Semmivel. Mert minél idősebbek vagyunk annál jobban begyepesedünk és észre sem vesszük, hogy zsémbes vénemberekké  „cseperedünk”.  De  bármennyire is elfogadnám  ezt a fajta gondtalanságot,  vannak dolgok amiket azért nem hagynák itt, ebben a „felnőtt” életben.
 
-          Hát szia nagylány. – öleltem meg Lux-ot, aki csak egy hatalmas mosollyal ajándékozott meg.
-          Elég volt belőled Zayn. Harry bácsi következik. – emelte ki a kezemből a babát Harry.

Estére járt, így jobbnak láttam eljönni. Elköszöntem mindenkitől, ahogy illik, megköszöntem Lou-nak a vendéglátást, ahogy illik, és  Tomnak a vacsorát (ahogy illik). Fáradtan szálltam be a taxiba és vártam, hogy út közben mikor alszom el. Sajnos így is történt. Addig bámultam ki az ablakon, ameddig el nem aludtam és ezzel sajnos aláírtam egy hosszú autóutat saját magamnak…

--------------------------------------------
 
-          Uram! – szólt egy hang, de csak betudtam egy külvilági zajnak és nem foglalkoztam vele.
-          Lehet, hogy meghalt. – halottam még egy hangot, ami vékonyabb és csilingelőbb volt, mint az előző.
-          Ne hülyéskedj már! Biztosan nem halt meg! – erősködött a mélyebb hang. Na, ekkor kezdtem megijedni, hogy valaki felettem a halálomról beszél.
-          Nem haltam meg. - mondtam szemrehányóan. – Búúú! – nyitottam ki a szemem és az előttem álló férfit és talán a lányát megismertettem a rémülettel ugyanis kicsit rájuk hoztam a frászt.
Amikor megláttam az előttem álló embereket teljesen összezavarodtam. Egy magas sovány ember és a magas sovány lánya állt előttem, akiket még életemben nem láttam. Hol vagyok?
-          Elaludt a taximban. – vigyorodott rám az ember, amikor látta, hogy már gyártom a fejemben az elméleteket. – Nem mondta, hogy hova vigyem és nem akartam felébreszteni.
-          Igazán köszönöm, de … - próbáltam felébredni. – Szóval, nekem mennem kellene.
-          Azonnal uram, ahogy parancsolja! – bólintott a férfi, majd megpuszilta (az igazán szép lánya) a lánya fejét és bepattant a taxijába, ahol én éjszakáztam, és haza is repített. Telefonszámot cseréltem vele és megígértem, hogyha bármerre is megyek, őt hívom, hogy elvigyen. Új barát!

Mivel az éjszakát végigaludtam egy taxiban így reggelemnek különösen nagy odafigyelést szántam. Mint egy rossz lány, úgy viselkedtem. Megfürödtem, hajat mostam énekeltem a zuhany alatt és valami undorítóan borzalmas parfümöt találtam a legalsó fiókban. Nem tudom, hogy hogyan került oda vagy, hogy kié is lehet, de sikeresen bebüdösítettem vele az egész fürdőszobát. Elképesztően fulladozni kezdtem, az egész fejem vörös lett, szemeimbe könny szökött és borzasztó szagom lett. Hirtelen csengettek, egy perc szabad időm sincs…

Gyorsan egy törülközőt csavartam a derekamra és lesiettem a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót és akkor megfagytam. Nem, csak azért mert rettentő hideg volt kint és az ajtó kinyitásával vizes testemre eresztettem a hideg levegőt, hanem azért is, mert előttem állt Ő. Egyszerű személyében és magányosan.  Ugyan csak kellemetlenül érezte magát, amiért nem voltam felöltözve, de hamar túllépett rajta, mert leakasztottam egy kabátot és magamra kaptam. Szörnyen szánalmasan festhettem de abban a pillanatban nem foglalkoztam a külsőmmel. A fülemben lüktetett a vér és nem tudtam hova lenni a boldogságtól. Gondolkodás nélkül az előttem álló lánynak mentem és ugyan úgy gondolkodás nélkül csókoltam meg. Beletúrtam a hajába és szorosan magamhoz húztam. Nem ellenkezett, amivel megint csak megkavart. Óvatosan csúsztattam át a nyelvem a szájába és ezzel őszintén, komolyan megcsókoltam. Nem törődtem azzal, hogy mivel elengedtem mind két kezemmel a törülközőmet így az leesett és nem takart semmit. Ott álltunk az ajtóban egymást „falva” és nem törődve semmivel.
 
-          Bűzlesz. – suttogta Hilary egy levegővétel között.

Nem foglalkoztam a megjegyzésével csak élveztem, hogy újra itt van. Velem! De azért mégsem lehet órákig az ajtóban állni, főleg nem fedetlen ágyékrésszel, így inkább utasítottam Hilary-t, hogy csukja be a szemét, addig magamra kaptam a törülközőm, és bementünk a házba.
 
-          Hogy, hogy…  - kezdtem, de nem igazán tudtam befejezni.
-          Csak úgy. – simított végig a kanapé oldalán, majd óvatosan rám nézett. – Zayn. Miért nem engedsz el? – kérdezte határozottan. Jó kérdés volt, de őszintén nem tudtam rá válaszolni.  Vagy talán mégis. Miért nem tudom elengedni? Miért szeretném, ha velem lenne?
-          Talán azért, mert megnyugtatsz… - vakargattam a fejem. – Nem! Ne haragudj! Ez egy baromság volt. – pirultam el és folyamatosan babráltam valamit. Zavarba hozott, amit még talán senki nem tett meg. – Fontos ez? – kérdeztem.
-          Igen, mert, mert én nem értem ezt az egészet.
-          Nem bonyolult. Csak azt az egyet értsd meg, hogy szükségem van rád, mert csak te értékelsz engem! – emeltem fel a hangomat. Szemeit nagyra meresztette és fájdalmasan nézett rám. – Miért kell keresni a bajt? – fogtam meg a kezeit.
-          Félek. - suttogta gyengén.
-          Tőlem? – kérdeztem hökkenten.
-          Igen. Mert Te vagy az első. – fúrta a tekintetét az enyémbe, a szemei csillogtak a könnycseppektől.
-          Nem értelek. – döntöttem a homlokom az övének.
-          Majd fogsz. – simította meg az arcom azzal elment.

Megint elment! Újra itt hagyott, még kétségbeesettebben és még értetlenebbül. Miért nem engedi, hogy történjen valami?  Miért ellenkezik? Annyi miért, van, hogy még maga az Isten sem tudna rá válaszolni! De még Hilary sem!

Este nem tudtam aludni, a változatosság kedvéért. Még nem volt részem ilyen érzésekben, hogy egy lány miatt kell idegeskednem, az ő érzelmeit kell megfejtenem, megértenem. Csak az egy mondat zakatolt a fejemben „te vagy az első”. Milyen első? Miért kell ennyire bonyolultan fogalmazniuk a nőknek? Megkavarják a dolgokat és akadály elé állítanak minket. Mire jó ez? Mondja már meg valaki! Ideges voltam, mert nem kaptam egyértelmű választ senkitől. Egy kérdésemre sem válaszolnak! 

Nem bírok magammal. Minden porcikám azt akarja, hogy itt feküdjön mellettem. Haljam a hangját, hallani akarom, ahogy panaszkodik, ahogy elmeséli, mi történik vele, akarom, hogy újra rám mosolyogjon, és a ruháimban járkáljon. Olyan nagy kérés ez? A telefonomhoz nyúltam és hevesen benyomtam a hívás gombot.
 
-          Zayn… Hajnali két óra van. – nyöszörögte a telefonba álmosan.
-          Hol vagy?
-          Otthon. Miért?
-          Hol van azaz otthon? – kérdeztem türelmetlenül.
-          Miért akarod tudni? Baj van?- váltott a hangja izgatottá.
-          Nem bírom. Látni akarlak. – mondtam határozottan.
-          Dawes Road 179, első emelet 5. ajtó. – suttogta csendesen.
-          Sietek. – válaszoltam és le is tettem a telefont.  

Nem voltam benne biztos, hogy ilyen későn is hívjam ez én George barátom, akinek a taxiját már közelebbről is ismerem, de egy próbát megért! Legnagyobb meglepetésemre felvette és készségesen sietett is értem. Olyan kevés ember van a világon, aki egy kedves mosolyért és egy ’köszönöm’-ért megtesz mindent. Gerorge egy ilyen férfi, és esküszöm, hogy megbecsülöm őt és barátságát.
Mit tagadni Hilary piszok messze lakik tőlem, egy irdatlan rossz környéken. George nem kért tőlem pénzt, csak megköszöntem neki és tovább is ment. Kicsit megrettentem a kapuban ácsorogva, amikor hangos hörgéseket, és kiabálásokat halottam, majd megpillantottam egy „hordát”. Talán csúnya ez a jelző az ittas 50-40 év körüli nőkre és férfiakra, akik az út túloldalán énekeltek. London sötét arca, az egyik filmben, amiben Johnny Depp játszik teljesen jól meg van formálva London csúnya és kegyetlen valója, ha jól emlékszem a film címe Sweeney Todd. Eltekintve a film morbidságától és rémálom gerjesztő erejétől igazán jó film. Elkalandoztam, ujjam pedig a csengőn ragadt és egy sipákoló hang ordított velem a kaputelefonból.
 

-          Elég lesz már!! Megyek!!!! – üvöltött valószínűleg Hilary.
Égett a fejem rendesen, mivel azt hiheti most, hogy annyira, de annyira nem bírok várni, hogy csengetek, mint egy őrült állat. Szuper vagy Malik! Az ajtó recsegve, nyikorogva és nem túl bíztató hangok kiadásával nyílt ki, és mögötte megláttam egy köntösbe burkolt lányt.
-          Gyere be gyorsan! – kapta el a kezem és behúzott a házba. – Nem vagy normális, ilyenkor ide jössz!
-          Mert te normális vagy, hogy itt laksz! –ráztam meg a fejem.
-          Jobb nincs. – zárta le a témát és megindult egy hosszú lépcsőn felfelé. Szörnyen sötét volt a lépcsőházban és hideg. Mint egy rossz horrorfilmben… 
Egyre feljebb és feljebb mentünk, már nem láttam semmit és csak a korlátban bízhattam.  Erősen kapaszkodtam és csak mentem egyre feljebb. A csend megnyugtató volt és nem zavart. Hilary olyan volt,  mint egy árny, csak akkor tűnt fel, amikor egy kis résből beszűrődött valami kitaszított fény, ami megvilágította. Hirtelen megállt és egy ajtót nyitott ki. Kisétáltunk a ház tetejére és a szemem elé tárult London árny része.
-          Ez vagyok én Zayn! Ez itt, – mutatott a kezével körbe. – nem te vagy.
-          Köszönöm… - hajtottam le a fejem. Rosszul esett, amit mondott és igazán nem értettem vele egyet.
-          Ne! Figyelj! Nincs szükséged rám! Csak bebeszélted magadnak, de a dolgok nem így működnek! Egyedül szeretnék önálló életet, amiben neked nincs helyed! – mondta. A szavai késként hatoltak belém, és nem is tudtam hova tenni. Mit minek mond és miért?
-          Itt nem én beszélem be magamnak a dolgokat. – emeltem rá a tekintetem. Az arca rezzenéstelen volt, és láttam rajta, hogy komolyan gondolja.
-          Te egy elkényeztetett srác vagy a gazdag negyedből. Honnan van ennyi pénzed, ha nem is  dolgozol? – tárta szét a karját, és végül is igaza volt. – Miért lenne rám szükséged? Hogy eljátssz velem, ha unatkozol? Hogy otthon tarts, ha majd hazamész legyen, aki vár?    
-          Ezt te sem gondolod komolyan. – ingattam meg a fejem. – Lerázol, mint egy idegent. Sosem nyíltam még meg senkinek úgy, mint neked. Te pedig, szarba sem veszed az érzéseimet. - fúrtam a szemem az övébe. 

Fájt, fáj és fájni is fog. Nem érdekel mostantól, hogy mi van vele és már maga ő sem. Elfelejtem olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan megismertem. Megfordultam és elmentem. Ennyire csúnyán még soha senki nem alázott meg és játszott az érzéseimmel.  Dühös voltam, és törni zúzni tudtam volna! Mélyen magamban keresgéltem az önuralmam, ami annyira tehetséges volt a mai nap a bújócskázásban, hogy nem találtam meg. Üvöltöttem, mint azok az emberek, akiket nemrég lenéztem.  Idegesen mentem az orrom után London sötét utcáin…