I'm sorry... és egy kis plusz ;)

Elsősorban, szeretném felvázolni a helyzetemet. Nos, a résszel azért fogok késni pofátlanul sok időt, mert a nagypapámnál vagyok, Ukrajnában. Bár még nincs teljes egészében kész a következő fejezet, mégis megfordult a fejemben, hogy vállalkozom a lehetetlenre és megirom telefonon keresztül. Aztán jött a nagy rádöbbenés, miszerint én nem fogok egy hanyag munkát sem kiadni a kezem alól.

Megmosolyogtatott, hogy páran irtátok, hogy mikor jönnek össze, nos... nos, nos, nos... fűzöm csavarom a kettőjük kapcsolatát, de a végeredmény remélem, majd elnyeri a tetszéseteket... na jó... még magam sem vagyok tisztában a végével, de hol van az még ;DDD

Ti mit gondoltok, össze kéne jönniük? ;)

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki eddig kommentelt és mosolyt csalt az arcomra, és szeretném megköszönni a barátnőmnek is, aki az előző részt osztotta meg veletek. ;)

Próbálok nem a TV ből szóló nővel foglalkozni aki pocsékul énekel valami Káváré nevezetű dalt... szóval a fogalmazásomért nem vállalok felelősséget. ;DD Mivel nem szerettem volna csak egy *jajj nincs rész* közléssel jönni, majd menni... Igy arra gondoltam, hogy irok egy kicsit a történet egyik szereplőjéről aki, idővel elég szerves része lesz a blognak. Ő nem más, mint Anthony.

A karakterén nem gondolkoztam túl sokat, sőt mondhatni át sem gondoltam, hogy hogyan is fogom őt bemutatni.De valahogy megfogott a név, amit egy weboldalon olvastam és muszáj voltam hozzá egy karaktert kitalálni. Szóval igy született meg Anthony.Teljes nevén Anthony Holloway.
Jó nem húzom az időt mivel csak fél órám van gép közelben ;D

És akkor egy kis ismertető ; ( sajnos nem találom ezen a gépen a hosszú i betűt, szóval nézzétek el nekem ;p )

 Anyukák álma egy gyermek, aki jól tanul és tiszteletben tartja a szülei véleményét és úgy tekint rájuk, mint a sérthetetlen aranyszobrokra. Amikor az ember rátalál az igazira és elhatározza, hogy összeköti vele az életét, már abban a pillanatban megszületik a gyermekük. És ha valóban szeretik egymást, akkor a gyermek meg is születik.

  A Holloway család várva várt aprósága 19 évvel ezelőtt látta meg először azt a világot ahova lekényszeritették az égiek. De ne menjünk ennyire vissza az időben...

- Anthony.- lépkedett óvatosan a szépen kicsempézett padlón egy magas szőke nő. Sugározta magából a kellemet és a büszkeséget. Volt is mire büszkének lennie, hisz sikeres üzletasszonyként mindene megvolt.
- Mi van? - jött válaszul egy mogorva és ellenkező hang.
- Ma hivatalos vagyok egy vacsorára... nem kötöm az orrodra, hogy milyen va... - kezdte az okitást az édesanya de akkor egy mély dörmögő hang akadályozta meg a mondata befejezésében.
- Érdekel is engem, hogy megint hova mész... csak majd találj is haza. - mondta gúnyosan az ifjú fia, aki épp, hogy betöltötte a 17. életévét.
- Ha befejezted a modortalan viselkedést akkor ... - kezdte a nő újra, de megint megakadályozták az érvényesülésben.
- Mindjárt elkésel, menjél már! - förmedt a fiú édesanyjára.
- Hogy lehetsz ilyen pofátlan? Mit gondolsz te magadról? Amig én tartalak el addig nem tűröm meg ezt a hangnemet! - tör ki a nő és erőteljesen kiabál a vele szemben álló fiúra. - Haszontalan vagy, semmit nem csinálsz! Fizetem neked az iskolát és ...
- Befejezted? - pillant rá semmit nem mondóan a fiú és már nehezen tudja tartani magát a szerepéhez.
- Azonnal menj a szobádba! - parancsol rá az anyja, de mintha meg sem hallotta volna áll még mindig az anyjával szemben.

Még régebben, amikor a Holloway család az aranykorát élte, nem ilyen volt a kapcsolat anya és fia között. Anthony igéretes csemete volt, és sok mindent néztek ki belőle. De amikor 5 évvel ezelőtt egy súlyos autóbalesetben életét vesztette a családfő és az idősebbik gyermek egy pillanat miszlikre tört minden, ami eddig biztos volt a család életében.

Anthony lassan de biztosan távolodott el az anyjától, aki a bánatát és a fiával való kapcsolatát nem tudta kezelni, igy a munkájának áldozta a további életét. A mai napra már egyikőjük sem tekint úgy a másikra, mint a történtek után. Miután az anya dühöngve és idegesen átöltözött egy még kivágottabb és testhezállóbb ruhába addig a fiú szótlanul figyelte a régi családi képet, és tudta, hogy anyja nem vacsorázni megy. Tudta, hogy megint egy férfihez megy aki, csak kihasználja őt és semmibe veszi a nőt. Haragudott rá, gyűlölte! Tudta, hogy a nő fizetésének nagy részét nem a munkájából kapja, de még sosem szólt érte neki. De ma már nem tudta magában tartani, igy bátran az ajtónak támaszkodva kérdezte meg a saját stilusában anyját.

- Mennyit fizetnek neked ezért? - kérdezte szemrehányóan.
- Miért? - húzta fel vékony kecses lábára a már fájdalmasan magas sarkú cipőt.
- Ugyan te is tudod. Nem egy vacsorára mész. - fújt egyet a fiú. Édesanyja felegyenesedve meredt a fiára és várta, hogy mivel fogja megvádolni.- Ne játszd magad. Mennyit fizetnek a nagy górék egy menetért? - bökött feléje fejével elég nyersen fogalmazva. A nő nagyra meresztette a kék szemeit és arcán egyszerre változtak az érzelmek. Nem tudta, hogy most hazudjon, mint ahogy eddig tette vagy egyszerűen kérje ki magának, hogy tulajdon fia ilyennel merészeli vádolni. Nem válaszolt de érezte, hogy a fiú a szemeivel kiszedi a választ. Nagyot hümmögött majd sarkon fordult és pakolászni kezdett a szobájában.
- Mit művelsz? - lépett be a szobába a nő. Választ nem kapott csak egy megvető, keserves kacajt. A fiatal fiú egy egyszerű hátizsákba dobálta be a számára legfontosabb holmikat. Hátára kapta a táskát, majd nagy hévvel vágtatott le az ajtóhoz.
- Elmentem.- jelentette ki egyszerűen és már a kilincset fogta. Anyja elkapta a karját és észveszejtő orditozásba kezdett. A fia csak egy megvető mosolyt küldött felé, és kilépett az ajtón. Mélyen a zsebébe nyúlt és bekapta a két árva rágót, amit talált.

Vigyorogva és boldog mosollyal az arcán kezdett sétálni Glasgow utcáin. Rögtön a vasútállomásra sietett és, majd egy londoni jeggyel a kezében felszállt a vonatra. Fülében a fülhallgató üvöltötte a fiú kedvenc zenéit, de nem érdekelte, hogy ki mit gondol, vagy ki hogyan szidja őt a hangos dörömbölő zenéje miatt. Feltette a lábát a vele szemben lévő ülésre és nagy buborékokat fújt a rágóból. Hidegen hagyta, hogy anyját magára hagyta odahaza és önfejűen ment az orra után. De akkor nem érdekelte őt semmi, se senki. Még mielőtt elindult volna a vonat, hangos nyöszörgő léptekkel ért mellé, egy szedett vetett fiú, aki széles mosollyal nézett le az ülésben kényelmesen terpeszkedő Anthonyra.

- Steven Bert - nyújtotta a kezét felé. - Szabad a hely? - kérdezte a tőle fiatalabb fiútól, aki csak bátortalanul bólintott egyet. A vonat elindult rajta a két fiúval London felé...

12. Rész - Lehetetlen

 Mosolygós Ünnepeket! Itt a 12. rész is, kicsit elkalandoztam az írása közben, de remélem tetszeni fog nektek. + 3 feliratkozó és következő rész! :3  

 /Zayn/

-          Zayn vagyok. – mondtam a kapucsengőbe.

Nem érkezett válasz, miután kimondtam a nevem, de még csak egy hang sem, csak egy zavaró zúgó hang, ami azt jelentette, hogy még itt van. Majd az is megszűnt és beállt a csend. Az utca csendje. George-t elment mivel fuvara volt, én pedig csak ott álltam az ajtóban. Hideg volt én pedig nem öltöztem fel normálisan. Hangos dudálások és keserű sziréna hangok nem hagytak elmerülni a gondolataimban. Lehunytam a szemem és fel sem bírtam fogni, hogy látni sem akar. Fogtam magam és hazamentem. Nem akar velem találkozni, nem akar látni, utál. De miért?

Otthon nem tudtam magammal mit kezdeni, így átmentem Louis-hoz. Elmondtam neki, hogy mi történt Ő pedig lepődötten hallgatta. Eleanor is tanúja volt a mesélésemnek, láttam az arcán, hogy megért engem és per pillanat jól esett, hogy megértenek és nem hibáztatnak.

Férfiból vagyok és nem gumicukorból. És ha egy fiúnak fáj a lelke nem fog egy doboz zsebkendővel a földön ülni és szidni a vele szemben lévő tárgyat a sorsa miatt. Természetesen a lányok sem ilyenek, ez csak egy szóbeszéd. De én teljesen kiborultam attól, hogy Hilary szavak nélkül is elküldött a francba. Fáj a mellkasom és nem a belső szerveim fájtak, hanem a szerelem részem. Ha egyáltalán van olyan része az embernek, hogy „szerelem rész”. Mindenesetre el kellett terelnem a gondolataimat, különben még olyat teszek, ami nem méltó egy férfihoz.

Felvettem egy normális szerelést és azzal a hévvel indultam el bulizni Harryvel. Mi ketten úgy gondoltuk, hogy most telt be a pohár a nőkkel, leisszuk magunkat és elfelejtjük őket. A többiek ma a barátnőikkel vagy ha Niall-t vesszük a barátaival volt. Nem szokásom a földig leinni magam és azt állítani, hogy Francesco Horgonza vagyok, de ma erkölcstelenül viselkedtem. Harry talán két óra múlva egy lánnyal lépett le engem pedig ott hagyott. Bár nőfeledő kiruccanásra jöttem én is és Harold is, de valahogy rá kellett jönnöm, hogy egy lányt elfelejteni csak egy másik lány segítségével lehet.

Amikor már a sárga földög leittam magam egy szőke hölgyemény lépkedett mellém és illegette magát nekem. Nem tagadom nem haragudtam érte, hogy ott legyeskedik körülöttem, sőt még élveztem is. Egyre jobban simult hozzám én pedig az alkalmat kihasználva bátran vándoroltattam rajta a kezem. Nem rendelkeztem tiszta tudattal, szóval nem vagyok okolható a történtek miatt… ugye?

A lány (akinek még a nevét sem tudom) megszerezte tőlem, amit akart, vagyis, lehet, hogy én kaptam meg, amit szerettem volna. Talán erre volt szükségem. Mi is tudná jobban elfelejteni a fájdalmat, mint egy kiadós szeretkezés és az emlékvesztésig való lerészegedés. Kihasználtam-e a lányt? Valószínűleg igen, de nem bánom, önző gyökér leszek.

-          Mennem kell. – mondta a lány halkan, miközben öltözött.
-          Hova sietsz? – kérdeztem kómásan.
-          El. – adta meg a rövid választ. Sajnos itt lenne az ideje, hogy felfogjam, a nők nem szeretik amikor kihasználják őket.
-          Ne haragudj. – nyögtem neki oda. Megrázta a fejét és bevágta maga mögött a férfi mosdó ajtaját.

Bűntudatnak kellett volna elfognia, de nem éreztem magamban semmit nemhogy bűntudatot. Kiszenvedtem magam a szórakozóhelyről és elindultam haza.

-------------------------------------------------

Lehetett volna a reggelem szar. Fájnia kellett volna a fejemnek, és össze kellett volna omlanom a hülyeségeim súlya alatt. Én mégis mosollyal az arcomon keltem fel és egy nemtörődöm tapssal. Nem éreztem magamban rossz érzéseket sem keserű érzelmeket. Az elutasítás nem lehet akkora akadály, hogy ne tudjam leküzdeni.

Hilary valóban sokat jelentett nekem, de nem fogok gebedésig azon lenni, hogy megértsen. Kisebb harag volt bennem, ami nem igazán akart enyhülni iránta. Pontosan miért nem akar velem beszélni? Nem vakíthatnak el az iránta érzett érzelmeim. Túlteszem magam rajta és folytatom az életem.

/Hilary/

-          Zayn vagyok. – suttogta a kapucsengőbe.

A meglepődöttségtől egy szó sem jött ki a számon, csak álltam és mélyen vettem a levegőt, majd erősen nyomtam meg a gombot, ami megszűntette a kapcsolatot köztünk. Felkaptam a dzsekimet és gyorsan kezdtem el lefele szaladni. Hevesen dobogott a szívem és a gombóc újra a torkomban garázdálkodott. Hatalmasakat lépdelve értem az ajtóhoz, de nem volt bátorságom kinyitni. Kezemet rátettem a kilincsre, majd erőtlenül megsimítottam azt. Csak egy ajtó választ el minket egymástól. Az érzés hátborzongató volt és félelmetes. Addig időztem az ajtóban bátortalanul, míg csak egy erős ütést halottam, majd sűrű léptek halkuló hangját.

Nagy nehezen kinyitottam az ajtót és amikor kinéztem rajta már nem volt ott, már elment. Szememből egy könnycsepp szökött ki, amit könyörtelenül letöröltem. Mire, mire való az agyam? Arra, hogy gondolkodjon! Hát akkor miért nem tette meg ezt? Miért kellett hagynom, hogy elmenjen, pedig már annyira vártam rá. Hogy újra megöleljem és vele legyek, biztonságban. Bezártam az ajtót és visszakullogtam a házba. Csak csendesen leültem a földre és fájdalmasan tudatosult bennem, hogy nem tudok haragudni Zayn-re.

/Zayn/

Már hetek teltek el mióta újra itthon vagyunk. Voltam már otthon Bradford-ban is, a szüleim kiborítottak a „valami nem stimmel veled fiacskám” szövegükkel, úgyhogy kicsit hamarabb elköszöntem tőlük és visszatértem London-ba.

Az embernek mindig egy hely van az életében, amit úgy igazából az otthonának tud tekinteni. Nem lehet egyszerre kettő vagy három, csak egy. Egy hely ahol saját maga tud lenni semmi gátlás nélkül. Ennek nem feltétlen kell a szülővárosunknak lennie. Ez lehet akár egy kis tanya is a semmi közepén. És nem feltétlenül kell ennek a helynek már születésünk óta a tudatunkban lennie. Én mai napig nem találtam meg azt a helyet, ahol semmi nem feszélyez, ahol az vagyok, aki vagyok. De tudom, hogy egyszer úgyis megtalálom és akkor életem végéig ott is maradok.

Túl sok dolgot kéne felfedeznünk az életben, de túl kevés időnk van rá. Nincs elég időnk arra, amire kéne, amire szeretnénk, hogy időnk legyen.  Erre akkor jöttem rá, amikor a Twilight egyik részében Bella már öreg hölgyként áll Edward oldalán és saját magát látja előre. Pedig nem is szeretem a filmet. De annyi mindent nem szeretek, amit mégis szeretek. Értelmesen megfogalmaztam, amit érzek most legbelül. Bár már nem fáj, mégis zavar. Hilary-t nem tudom magamból kiűzni még csak véletlenül sem. Őt is szeretem, meg nem is. Mintha egy zeneszám lenne, amit addig hallgatok ameddig meg nem unok, majd újra rákapok, újra rongyosra hallgatom, majd megint megunom. Egy ördögi körforgás, annyi eltéréssel, hogy én nem unom meg Hilary-t. Sosem fogom…

------------------------------------------------------------

Matilde. A felejtés és túllépés segítője, Matilde. Csendesen simogattam a lány kezét az ágyban fekve és  várva, hogy felkeljen a Nap. Láttam ahogy alszik mellettem, ahogy mellkasa megemelkedik majd visszasüpped, de nem váltottak ki belőlem semmilyen érzelmet. Semmit nem éreztem, amikor megölel, amikor megcsókol. Jó volt, hogy elüssem az időmet, hogy ne érezzem magam magányosnak. Neki pedig jó voltam, én. A hírnevem. Mind a ketten akartunk valamit a másiktól, de nem érzelmileg. Ez a lány kőből volt, semmi érzelem nem volt az arcán. Amikor mosolygott nem megnyugtatott, hanem inkább megrémített. Fényes, egyenes barna haja félelmetesen simult az arcára két oldalról, és alóla kibámult hatalmas zöld szemeivel. Szép lány. De a szép arc nem mindig jelent jó embert is. Ez a lány egy éhes ördög volt, aki arra várt, hogy legyen valaki, aki belelép a csapdájába. Én voltam az a valaki, de nem voltam veszélyben általa, mert nekem is kellett a lány.

-          Jó reggelt. – suttogtam közömbösen.
-          Neked is. – lehelt egy csókot a számra. Nyeltem egyet, majd kiszálltam az ágyból. Úgy indult ez a nap is, mint a többi. A fiúk nem tudják, hogy mi történt velem, de már nem is próbálják megérteni.

Lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit, mert már az ínhalál küszöbén álltam. Nyugodtan kortyoltam a teámat és nem számítottam semmi meglepetésre az élettől. Olyan reménytelennek éreztem magam. Felkaptam pár göncöt és kinéztem az ablakon. Hatalmas pelyhekben hullott a hó én pedig küldtem az ég felé egy mosolyt. Csak bámultam ki az ablakon, és csodáltam ahogy a hópelyhek ellepik az utat. Aztán egy alak tűnt fel a járdán, határozott léptekkel haladt az ajtó felé, majd két erőteljes kopogást halottam. Sietve az ajtóhoz léptem, majd gondolkodás nélkül nyitottam ki.

Az ajtóban egy lehajtott fejű ember állt hatalmas kapucnival a fején. Vártam, hogy felemelje a fejét, de nem akarta így furcsállani kezdtem az idegent. Fekete kabát volt rajta, fekete nadrág és egy fehér csizma. Hosszú haján apró hópelyhek pihentek, de lassan azok is elolvadtak. Türelmetlenül vártam, hogy történjen valami, majd amikor meguntam a várakozást lerántottam a fejéről a kapucnit, ő pedig egyenesen a szemembe nézett. 

Nem gondoltam volna a legmerészebb álmaimban sem, hogy ilyen megtörténhet velem. Nem éreztem idegességet, csak nyugalmat. Ott állt előttem kipiroslott arccal és ijedten remegett. Láttam rajta, hogy fél,attól ami most fog következni, de már nem bírta magában tartani az érzéseit.

-          Sajnálom. – mondtam majd szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy elsírja magát én pedig erősebben kezdtem el szorítani. Letörölte könnyeit, majd félénken a szemembe nézett.
-          Hová tűntél? – kérdezte meg csendesen. Hová is tűntem? Nem tudtam neki válaszolni, mert még én magam sem tudtam rá a választ.
-          Zayn! – kiáltott nekem egy hang. Akkor jutott az eszembe, hogy nem vagyok egyedül. Matilde egy lenge köntösben lebegett le a lépcsőn és sétált könnyedén az ajtó felé. Hilary arcán ijedtséget véltem felfedezni és fájdalmat. Lassan hátrálni kezdett végül nagyra meresztett szemekkel sarkon fordult és kifutott az ajtón.

Rögtön a kabátom után nyúltam és sietve vettem magamra. Gondolkodás nélkül utána szaladtam. Kiabáltam, mint egy félőrült a nevét, de nem állt meg csak szaladt és szaladt. Fejemben különböző elméletek pörögtek le. Hilary hosszú perceken keresztül szaladt én pedig utána, nem hagyhattam, hogy most eltűnjön…                                                                      

11. Rész - A felejthetetlen

Mosolyt :) Itt a fejezet, nagy nehezen megírtam, mivel túl sok ötletem van így összezavarodom és elég zagyvaságot írok... szeretnélek Titeket megkérni, hogy írjátok meg komiban, hogy mi az ami nem jó, vagy ami nem tetszik nektek! Fontos lenne! Megoldottam a szüntebeli problémám, szóval 8 komi és új rész ;)
Ui.: Giles-t nem igazán szántam fontos szereplőnek, szóval róla nem hallotok, majd sokat. 
Zene !

/Zayn/

Már hosszú hetek óta szeljük Amerika földjét… Ez egy szörnyű mondat volt. 18 éves vagyok nem pedig 58. Bár minden beleillett egy álomba, nekem mégis rossz volt. Rossz volt mert egyedül éreztem magam. Újra megtörtént az, ami Hilary előtt volt. Nem tudom kivel megbeszélni a dolgokat, hogy minek örülök, és mi bánt. A Hartford-i koncertünk előtt voltunk 15 perccel, én pedig mindenre kész voltam csak arra nem, hogy fellépjek. Hiányzott. Nagyon, kegyetlenül, undorítóan! De nem igazán volt választásom. A srácok már beénekeltek én pedig még mindig ott ültem a szénsavmentes vízzel a kezemben. Innom kellett volna, hogy minden rendben menjem a koncert közben. Hangos kiáltás jelezte, hogy 5 percünk maradt. Én előkaptam a telefonom és a névjegyzék között nézelődtem.

Aztán megakadt a szemem. Úgy tettem, mintha nem azt a nevet keresném, de ez hazugság. Tudatosan kutatta a szemem a H betűk között az Ő nevét, és meg is találta. A gombócot nem tudtam leküzdeni a torkomba, de összeszedtem magam és egy gyors üzenetet írtam neki. Azt írtam le amire vágytam. Mivel már 5 hete tart a Turné, gondoltam már két hét múlva utazunk vissza…
 
-          Kezdünk! – paskolta meg a vállam Liam. – Gyere.

Kiléptünk a hatalmas hangzavarba és a lámpák tengerébe. Hogy láttam-e valamit? Ugyan! Semmit. Igyekeztem nem lesétálni a színpadról, de nem jött össze. Liam kapott utánam és rántott vissza. A közönség egy emberként horkant fel és jajj-gatott. Elmosolyodtam és egy  „Élek” –et suttogtam a mikrofonomba mosolyogva. A fiúk elsütöttek pár viccet, hogy a rajongók ne legyenek megrémülve.
 
-          Mit szeretnétek hallani? – kiáltott Harry a mikrofonba. Hallani lehetett a Kiss You-t, az Over Again-t és még egy párat. De persze nekünk már mondták a fülesbe, hogy a Magic-ot kell énekelnünk. Harry bele is kezdett.
-           Baby c'mon over, I don't care if people find out They say that we're no good together
And it's never gonna work out. – énekelte, majd Liam folytatta. A közönség tombolt én pedig kezdtem visszatérni az életbe és koncentrálni a koncertre.

Három órán keresztül énekeltünk, mint öt őrült,akit felszabadítottak és akik ott akarják leélni az életük. Vigyorogva és boldogan köszöntünk el a közönségtől ők pedig a What Makes You Beautiful-t énekelték nekünk búcsúzóul. Pár pillanatra el is felejtettem az üzenetem, amit Hilary-nak küldtem, de amit lejöttünk a színpadról rögtön eszembe jutott. Választ nem kaptam. Megértem, ha már nem foglalkozik vele, hiszen több, mint egy hónapja nem is kerestem. Abban a hitben éltem, hogy elfelejtem. Hiszen nem olyan nehéz felejteni, nem? Hát Malik… Ezt alaposan benézted.
 
-          Zayn Malik? – kérdezte egy újságíró miközben elhagytuk az Arénát…


/Hilary/

Telefonom rezgésére lettem figyelmes. Kikaptam a zsebemből és egy pillanatra elfordultam Steven-től. Zayn üzent. Kezem megremegett és félve olvastam el ez üzenetet, majd kifújtam a levegőt. Szórakozik velem! Hirtelenjében ideges lettem és dühös. Már több, mint egy hónapja elment és azóta még csak nem is üzent, aztán félvállról küld nekem egy „Hiányzol. xx” SMS-t. Nem! Nem lehetek gyenge és nem vallhatom be, hogy mennyire jól esett ez az SMS-e, nem tehettem, hiszen akkor újra piszkosul hiányozni fog. Kedvesen rámosolyogtam Steven-re és folytattam vele a beszélgetést.


/Zayn/

Korán reggel hangos ébresztéssel keltettek a srácok engem és Harry-t. Esküszöm legszívesebben felképeltem volna őket egyesével és mind megrugdostam volna. Élő halottként keltem fel és nehezen nyitottam ki a szemem. Magam előtt láttam Louis-t egy hatalmas vigyorral a képén, nem tudtam minek örül ennyire, de nem is érdekelt. Aludni szerettem volna és ebben senki nem akadályozhat meg.
 
-          Boldog Karácsonyt! – üvöltött Lou. Szemeim kipattantak és, villám sebességgel ugrottam neki Louis-nak.
-          Boldog születésnapot, hééé! – kiáltottam rá. – Már olyan öreg vagy! – veregettem vállba.
-          Úgy van! Juttasd eszembe. – kacsintott rám.

Bár Karácsony volt és ennek tetejében még Louis születésnapja is, valahogy mégis pecsétet nyomott a hangulatunkra az, hogy nem lehetünk a családunkkal és a szeretteinkkel. Úgy döntöttünk ezt a két ünnepet egymással ünnepeljük meg és nem szomorkodunk. Félig meddig sikerült is, bár Harry a fél napot végigbeszélte a családjával, ahogy Liam és Louis is. Mi Niall-el nem beszéltünk annyit, mint ők hárman.  Csendesen bámultuk a szobában felállított karácsonyfát és hangosan sóhajtottunk.
 
-          Szeretném, ha a következő évben nem erre az időszakra teszik a turnét. – nevetett fel Harry.
-          Én nem szeretném, hanem akarom! – röhögött Louis.
-          Ajándékok? – kérdeztem, halkan hiszen ez egy fontos mozzanata a Karácsonynak.

--------------------------------------------------------------

Túlélve minden ünnepet, amit jobb esetben nem így töltöttünk volna, és túlélve minden koncertet, amit jobb esetben boldogabban csinálunk végig, egészen jó hangulatban vonultunk a reptérre és izgatottan vártuk, hogy végre hazaérjünk.


/Hilary/

Az idő úgy pereg mint egy gonosz kis naptár, ami egy napot egy hétnek értékel. Kettőt pislogok és már 2013-at írunk. Létezik ilyen? Hogy éltem én túl az előző évet? De az ilyen kérdéseken már mind felesleges gondolkodni, hiszen  új év, új remények, új ismerősök. Minden rendben volt az életemben. Voltak barátaim, akik a csekély idő alatt is nagyon közel kerültek hozzám, volt lakásom, egy második helyen, hisz a régi lakásomban nem tudtam volna maradni. Azóta nem is jártam ott. Képtelen lennék újra elmenni és szembenézni a történtekkel.

Jó hatással volt rám, hogy Új Évkor Hel-el, Anthony-val és Steven-nel voltam. Sokat nevettem és nem foglalkoztam a dolgokkal, amik miatt szomorú lettem és keserű. Dolgoztam, azaz volt pénzem és egyszerűen mindent jónak éreztem. Én, igen. De a hölgy, akihez járok pszichológushoz, nincs igazán lenyűgözve a lelki állapotomtól.
 
-          Miss North, én nem viccből mondom önnek, hogy a folyamatos tagadás és mosolygás nem segít a problémák megoldásában.
-          De nekem semmi problémám nincs. – vigyorodtam a nő képébe.
-          Nem vagyok meggyőződve erről. Sőt, én az ellentétét látom a mozdulataiban, a beszédében és a tetteiben. Maga felejteni akar, de nem értem miért! – belelátott a lelkembe és könyörtelenül kimondta azt, amit látott. Minden szava egy kegyes igazság volt a lelkem naplójából.
-          Mert egyszerűbb nem foglalkozni a múlttal és csak a mának élni, hogy, ami anno fájdalmat okozott az most olyan legyen, mintha meg sem történt volna. – pislogtam és a kezeimet bámulva mondtam. A tőlem idősebb hölgy csak hümmögött egyet és kedvesen mesélt nekem erről az állapotról.
-          Tudja, nem minden rossz dolog rossz. Önnek az rossz, amit annak is hisz, de ha jobban belegondol, akkor megváltozna a véleménye ezekről a rossz dolgokról.  Mindenki életében van mélypont, amit sosem fog elfelejteni és amit, sosem fognak vele elfelejtetni. Az ember nem tud felejteni, ezt jól jegyezze meg. Az ember csak tanulni tud, hogy a rossz dolgokból jót csináljon, hogy megtanulja pozitívan látni még a kellemetlen  dolgokat is. Itt lenne az ideje, hogy ne tekintsen minden negatív dologra az életében fájdalmasan, hanem meggondoltan. – vett nagy levegőt a nő. Várt pár pillanatot, hogy átgondoljam és felfogjam, amit mondott, majd amikor látta, hogy nem fűzök a monológjához választ folytatta. – Semmiképp nem kell elfelejtetni magával a fiút. – mondta halkan, de biztosan. Bár minden szava belém hatolt, ez a mondat különösen. – Mindennek oka van. Nem hiába alakult úgy, hogy neki el kellett mennie, hogy itt kellett hagynia Önt. De, ahogy mesélte nekem, vissza fog jönni. Akkor meg miért akarja még a gondolatát is kiűzni magából, ha tudja, visszajön? A szerelem nem jár fájdalom mentesen. Ha semmit nem áldoz fel azért, hogy meg maradjon a kettőjük közötti kötelék akkor ne várja majd el, hogy a fiú magához jön vissza és nem csak „haza” jön vissza. Ő feláldozta a magával való együttlétjét, ami talán a számára az egyik legfontosabb dolog. Nem is merem Őt, csak halottam róla magától, de Hilary figyeljen rám! Miért akar magának keresztbe tenni? – elgondolkodtam. Valóban magamnak tennék keresztbe és talán nem is Zayn rontja el a dolgot, hanem én a negativizmusommal?

Fájdalmasan lépkedtem hazafelé és folyamatosan a nő szavai jártak a fejemben.  Minden döntésünk előtt elérünk egy hosszú út végére, aminek a végén van két ajtó. Egy jó egy rossz választás. De én nem hiszek a rossz ajtó átkában. Hiszen ha én nem választom azt az ajtót, még lélek voltomban, hogy árva legyek, ma nem ismerném Zayn-t, Helena-t. Jobban mondva, minden rossz ajtó egy másik jó ajtóhoz vezet vissza…

Hogy ne legyek egyedül (lelkileg), mert bárhogy nézem, fizikailag így is úgy is egyedül töltöm az éjszakát vettem egy újságot. Bár csak felesleges munkaként tekintek a petyka rovatokra, és miattuk  vágnak ki száz meg száz fát, de ma mégis  vettem egyet, mert be kell valljam azért érdekesek is részben.

Hazaérve érdeklődve olvasgattam a cikkeket, majd szemem megakadt egy oldalon. Természetesen a sors sodorja elénk ezeket az apró mozzanatokat és én magam is csak véletlenül vettem egy olyan újságot, amiben éppen Zayn-ről írnak. „Véletlen” …  Bár annyira nem akartam elolvasni – gondolta az angyali énem – de mégis csak el olvastam, mert majd kifúrta az oldalam a kíváncsiság – győzött az ördögi énem.

A betűket bújva csak lényegtelen „mű” szöveget olvastam, amit csak azért nem hittem eredetinek, mert már halottam az öt fiút élőben beszélni. A leírtakban vagány, flegma, sznob kisfiúk, akik elsődleges feladat az éneklés és a jótékonykodás. A saját véleményük, gondolatuk elveszik a jól megszerkesztett szövegben. Zayn szavai üresek voltak, de egy részben, amikor a „csajokról” kérdezték, valahogy átjött amire gondolt. „ Nem vagyok kapcsolatban, viszont szerintem egy embernek sincs olyan állapot az életében, amikor ne kedvelne, vagy ne tetszene neki úgy valaki. Igen, nekem is van aki tetszik, akit kedvelek, de a többi már magánügy.” Mosolyogva olvastam végig a cikket, majd bólintva tettem vissza az asztalra az újságot. Mára már elég információt vettem magamhoz, így sem fogok este nyugodtan aludni…


/Zayn/

Anglia. A maga fenségességével tárult elénk amikor végre (végre, végre) hazaérkeztünk. Vakuk kattogása borított el mindent, de még ez sem zavart minket. Mind az öten egy emberként szálltunk be az autóba, ami minket hazavitt. A boldogság az egyetlen jelző a lelki állapotomra, mert bárhogy is szeretném kifejteni, hogy mit is érzek ilyenkor, lehetetlen.

-----------------------------------------

Nem voltam ideges sem izgatott, csak egyszerűen boldog. Hilary lakása felé tartottam szélsebesen George taxijában, aki addig mesélt nekem, ameddig oda nem értünk. Megkértem George-t, hogy ne menjen el ameddig meg nem győződöm róla, hogy itthon van-e. Természetesen semmi nem ment úgy ahogy elterveztem, hiszen amikor felcsengettem egy ismeretlen férfi szólt vissza a kapucsengőből.
 
-          Itt nincs. – fújtam ki a levegőt reménytelenül. – És nem is lesz itt.
-          Szerintem Helena-tól megtudhatod, hogy hol van. – gondolkodott George, majd felajánlotta, hogy elvisz engem Helena-hoz.

Semmit nem tudtam felőle, semmit nem halottam róla. Most meg kéne lepődnöm, hogy már nem ott lakik ahol lakott? Nem. Egyértelműen nem.
 
-          Zayn! – mosolygott rám Hel. Csak bámultam bele a kék szemeibe és türelmetlenül vártam a választ. – Elköltözött, de nem vagyok benne biztos, hogy szeretné, hogy tudd hová ment.
-          Mi van? – kérdeztem kissé meglepetten.
-          Ömm, hát végül is nem tudom. – túrt bele a hosszú szőke hajába. – Jól van! Elmondom. – fújta ki a levegőt, majd egy lapra leírta én pedig gondolkodás nélkül siettem a címre. Miután elköszöntem Hel-től és már a taxi ajtaját csaptam be láttam, ahogy egy raszta hajú srác lobog be az udvarra.
-          Ő kicsoda? – kérdeztem George-tól.
-          Valami Anthony, többet ne kérdezz , mert én sem tudok. – sóhajtotta, majd beindította a motort és már indultunk is …

Anthony

Steven

10. Rész - Külön külön...

Mosolyt :) nem lett meg a 15 feliratkozó... egy híján, szóval nincs probléma :) alapesetben még vártam volna azzal, hogy hozzam a részt, de előregondoltam és rájöttem, hogy én a szünetben elutazom. Ezzel nem is lenne baj, csak hát egy másik országba, ahol nincs netem. Szóval még ki kell találnom valamit, hogy azért egész szünetbe ne hadjam csak úgy itt a blogot! Szóval ezen a héten lesz még rész, és kitalálok valamit, hogy megoldjam! Kicsit sok lett most a Hilary-s szemszög, de azért remélem tetszik! :):):) jó olvasást!

/Hilary/
 
-          Segítened kell. – sírtam még mindig a kagylóba.
-          Mi történt? – ijedt meg a hang, én pedig nagy nehezen kiküzdöttem magamból azt az egy keserves és kínzó szót…

Nagyot nyeltem és minden bátorságom összeszedve mondtam a telefonba Helena-nak, hogy megerőszakoltak… Igen. Még magamnak sem ismertem be, de megtörtént. Amikor kimondtam összetört bennem minden felépített és a sírás sem kímélt meg. Kezeimet ökölbe szorítottam és éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Fájt a tudat, fájt minden, ami képes fájni. Miért történik ez velem? Velem… Pont velem.
 
-          Ne mozdulj! Rögtön megyek! – mondta ijedten Helena. Megnyugodott egy kis részem, hogy nem kell majd egyedül túlélem ezt az éjszakát.

Hirtelen viszont abbahagytam a sírást, az ikegést és a folyamatos gondolkodást. Összeszorítottam  a fogaim és mélyen be szívtam a levegőt. Nem lesz jobb ha sírok és magamat kínzom. Elég volt Hilary!

Fogtam egy nyamvat papírt és egy tollat, majd kiírtam magamból mindent. Jól esett, jobban eset, mint bármi más, amit tehettem volna. Tudtam, hogy Helena nem ér ide olyan hamar, mint ahogy azt eltervezte, mivel messze lakik. A két oldalas irományomat betettem az egyik könyvem lapjai közé és úgy néztem a könyvre, mint egy undorító, gonosz, értéktelen tárgyra. Beleültettem minden utálatomat, magamból pedig kiűztem. Nem fogok sírni, mint egy anyátlan szerencsétlen és szidni azt a mocskot, aki ezt tette velem. Ha egyszer nem védtem meg magam…
 
-          Hilary! – ordították a kapucsengőbe.

Helena megérkezett. Közömbösen sétáltam az ajtóhoz és lassan nyitottam ki. A rémült lány beesett rajta és két kezével átfogta az arcom. Szemei az én szemembe fúródtak és próbálták megérteni, hogy mi a helyzet. Lassan vettem levegőt és elmosolyodtam. Egy könnycsepp így is kiszökött a szemeimből, de nagy egyszerűséggel letöröltem azt.
 
-          Azonnal megyünk az orvoshoz. – fogta meg a kezem.

Az autóút egy kegyetlen kínzás volt számomra. Friss élmény friss érzések. Fájt ahogy az autó döcögött, nagyon is. A fejemben keszekusza gondolatok randalíroztak és újra elkezdett hevesen verni a szívem. Megint féltem, megint elgyengültem, de nem hagyhattam magam.

Az orvos készségesnek bizonyult. Bár elég kellemetlenül érzetem magam… Melyik lány szeret nőgyógyászhoz járni és azon parázni, mit gondol az orvos. Mert hiába etetnek azzal, hogy neki ez a munkája. Semmit nem ér. Nekem nem az a munkám, hogy felfeküdjek egy székre és megmutassam a legeldugodtabb titkom egy vadidegennek, akinek ugye ez a munkája. A nőgyógyászok hasonlítanak egy konok kisgyerekre, aki pofátlanul beleolvas a lányok naplójába, vagy a titkaiba. Ő is ezt tette, persze képletesen.

Fogaimat összeszorítottam és vártam, hogy mit mond az orvos. Szívem újra hevesen dobogott és melegem is lett. Helena, bár alig ismer, mégis próbál segíteni. Akkor jöttem rá, hogy milyen jó is, hogy vakon is megbízok benne, amikor a nővér megkérdezte a születési dátumom tőle, ő pedig okoskodás helyett a sajátját adta meg egy év eltéréssel.
 
-          Nem tudom, hogy, hogyan vélekednek e téren, de talán jobb lenne a rendőrséghez fordulni. – mondta az orvos a papírokat nézve és kerülve a szemkontaktust.
-          Nem. – mondtam csendesen.
-          Nos, ahogy gondolja. Az eredmények alapján, és ahogy láttam, már nem volt szűz, viszont nagyon egészséges, szóval még nem volt sok férfival.
-          Igen. –bólintottam.
-          Nem véltem felfedezni semmilyen nemibetegség jelét, vagy akármit, ami arra utal, hogy elkapott valamit. A peteérés nem ebben az időszakban volt, szóval rettenetesen kicsi rá az esély, sőt nincs is, hogy netán …
-          Ne mondja ki! – szorítottam össze a fogaim.  
-          Rendben. Itt van pár gyógyszer, amit nem árt ha egy-két hétig szed. Ezen kívül, ajánlom, hogy forduljon pszichológushoz, mert ezt nem tudja egyedül feldolgozni. Sajnálom. – fogta meg a vállam.

Nem szerettem volna erről senkinek sem beszélni, el akartam magamban fojtani, és el akartam felejteni! Mindennél jobban. Helena hazakísért és úgy döntöttünk, hogy ma este nálam alszik. Lehajtottam a fejem a párnámra és szomorúan tapasztaltam, hogy hajnali 3 óra van. Zayn nemsokára elmegy…

/Zayn/

Az órám kegyetlen pontossággal kezdett bele az ébresztésembe. Sajnos nem tudott megijeszteni, hiszen már 2 órája forgolódtam és vártam, hogy megszólaljon. Keservesen ültem fel az ágyamon és kinyomtam a telefonom, ami pontosan 5:00-át mutatott. Nagy levegőt vettem és készülődni kezdtem. Miért kerülgetem, azt, hogy kiöntsem a szívem és elmondjam, hogy mennyire is fáj, Hilary viselkedése.

Tegnap láttam utoljára. Még rá gondolni is nehéz. Mintha egy plátói szerelem lenne. Egy beteljesületlen dolog. Kezeim remegtek a reggeli borotválkozás közben, így sikeresen ejtettem magamon egy sebet. Éreztem, hogy ez nem az én napom lesz.

A srácok beesett, karikás szemekkel jelentek meg egyesével a reptéren. Harry  egy kapucni alá bujt és csak azt hajtogatta, hogy ha nem kap két percen belül egy kávét fa (?) lesz belőle. Louis és Liam megvitatták  barátnőikkel, hogy, hogy legyen a találkozás a két hónap alatt. Niall pedig mellettem falatozott egy hamburgert, miközben bambán nézett előre.
 
-          Minden rendben? – kérdeztem tőle, kezem pedig az arca előtt húzogattam.
-          Ömm… Persze, csak elköszönök a londoni hamburgerektől. – bólogatott és beleharapott az ételbe.
-          Mi ez a nagy lelkesedés srácok? – veregetett minket hátba Paul.
-          Búcsúzunk London-tól? – pillantottam fel rá. Megértően elmosolyodott és ő is merengeni kezdett.
-          Kávééééééét! – ordította Harry. Tisztában vagyunk vele, hogy Harry két dolgot utál a legjobban. 1.: a reggeleket, 2.: a korai reggeleket. Az már csak hab a tortán, hogy kávéja sincs.
Nemsokára, mindenki elbúcsúzott mindenkitől, Liam Danielle-től, Louis Eleanor-tól, Niall a hamburgerétől, Harry a kávé nélküli reggelektől, én… én pedig az érzelmeimtől. A remény még bennem élt, hogy Hilary váratlanul megjelenik, és felém szalad. Szalad, majd a karjaim közé veti magát és megcsókol. Louis jött mellém és kezét a vállamra tette.
-          Megvár. – suttogta nekem. – Itt lesz miután visszajöttünk.

Szomorkásan elmosolyodtam és bólintottam egyet. Eleanor és Dani boldogan és könnyes szemmel integettek nekünk. Hirtelen megszűnt minden körülöttem, nem halottam a a külvilág zaját, csak láttam. Láttam, ahogy pár elszánt és megbecsülendő rajongó felénk integet és mutogatják a kezükkel formált szíveket. Láttam, ahogy Niall próbálja jobb kedvre deríteni  Harry-t, aki bár nyűgös mégis elmosolyodik. Láttam a csempéket amiken lépdeltem, majd Hilary-t láttam. A képzeletemben. Ahogy nevet, ahogy hozzámér, mindent átéltem még egy pillanatra, majd eltűnt minden gondolatom róla. Nem kínozhatom magam vele. Elengedem…  

-------------------------------------------

A repülőgép utak hosszúak, és fárasztóak, mintha direkt az ember idegrendszerének a kínzására találták volna ki őket. Hazza elaludt, Louis pedig nem tágított mellőlem. Folyamatosan beszélt hozzám összefüggés nélkül. Néha azt hallgattam, hogy milyen értelmetlen a krumpli alakja, aztán hirtelen már politizált.

De túléltem mindent, amit a repülőgép elém állított. A reptéren rengetegen voltak. Amint kiléptem a  „járműből” beszívtam Amerika illatát. Staten Island első pillantásra sok érdekes és különleges meglepetést ígérget nekünk.  A fanok itt sem hazudtolták meg maguk. Akkor sipítozás vett minket körül, pedig még reggel volt… Mármint itt. Az időeltolódás megviselt minket, hiszen reggel hatkor indultunk és reggel hatra érkeztünk meg, Most vagy teleportáltunk, vagy Paul későn szólt az időzónaváltásról. Fényképeket csináltunk, aláírtunk, mindent, amit az orrunk elé toltak és mosolyogtunk.

----------------------------------------

Kihasználtunk minden szabad percet az életünkből. 4 hete megy már a turné, ami eddig fergetegesen alakul. Statan Island-ból eltávozva rögtön New York-ot vettük  célba. Ha eddig meglepődtünk az amerikai rajongókon, most már halálra rémültünk. A Take Me Home bár kisebbet robbant, mint az Up All Night, még így is énekelték velünk a rajongók, minden egyes koncerten. De minden boldog mosoly mögött ott van a keserűség, még ha jól is tudom/tudjuk leplezni.

Igen. Be kell, hogy ismerjem, hiányzik. Nagyon! Amióta eljöttünk Angliából nem halottam felőle semmit. Remélem, hogy jól van és boldog. Ennél többet nem tudok tenni…

/Hilary/
 
-          Jó napot! – üdvözöltem az új vendéget a boltban. – Segíthetek valamiben?
-          Igen köszönöm, a Brontë nővérek egyik legendás könyvéért jöttem. – mosolygott rám a férfi.
-          Melyik nővér? – mosolyogtam, hiszen 3-an voltak szóval, szűkíteni kellett a kört.
-          Talán Charlotte Brontë.
-          Értem… hát… ez esetben az ő legismertebb könyve a Jane Eyre. – adtam a férfi kezébe a könyvet, mire ő csak megrázta a fejét.
-          Nem, az ez után íródott könyvére lennék kíváncsi. – forgatta a kezében a rossz könyvet. elgondolkodtam, majd hirtelen eszembe jutott.
-          Tessék. – nyújtottam át neki a keresett könyvet. – Shirley? – kérdeztem.
-          Igen! – csattant fel az öregúr. –A feleségemnek szánom, tudja… most lesz a szülinapja.
-          Jó választás. – köszöntem el a bácsitól, majd folytattam a munkám.

A Könyvesbolt egy igazi oázis. Rengeteg kedves, és megértő ember jár ide. Talán elmenekültem erre a helyre, az emlékek és az emlékek okozói elől. Mély nyomott hagytak bennem az elmúlt hónap történtjei. Rám fért egy kis változás. Új környzete, új ismerősök, és új helyzetek. Helena tartja bennem a lelket,a mióta megtörtént „az”- nem szívesen mondom ki – és amióta Zayn elment.

Nem teljesen vagyok túl rajta, de azaz igazság, hogy nem is szeretnék rajta túl lenni, mivel egyszer visszajön. Az már egy más kérdés, hogy hogyan jön vissza. Talán, már elfelejt engem és meg sem keres, lehet, hogy már most kitörölt az emlékezetéből és már más felé kacsingat. De valahol legbelül reménykedem benne, hogy gondol rám, és ha visszajött megkeres és nem hagyja veszni a kettőnk közötti dolgokat. Talán egy buta álmodozó vagyok? Lehet. De nem tervezek depressziós lenni, a pszichológusom szerint, még így is túl sokat keresem a bajt.
 
-          Szia! – lépett be a boltba Helena. – Mikor végzel? – ölelt át.
-          Öt perc. – nevettem felé. – Merre menjünk?
-          Karácsonyi vásár! Hahó, drága! Ma már a harmadik gyertyát gyújtjuk meg. – mosolygott rám a szőke lány.

Valóban öt perc múlva szabad voltam. Megkaptam az első fizetésemet, amit azonnal mentem elverni. Helena nem éppen egy meggondolt lány, szóval mellette vigyáznom kell, hogy milyen ökörségeket csinálok.

Amikor közeledik a Karácsony mindenki elveszti a fejét, kedves, türelmes és árasztja magából a szeretet. A mesékben. Bár nem tagadom, London utcái valóban szépek és boldogok voltak, de még így is lehetett találni, olyan embereket, akik nem estek ki a szerepükből és ugyan azzal a fapofával jártak a városban, mintha nem is lenne Karácsony.

Hel vetetett velem forró csokit és azzal a kezünkben ültünk ki a Temze partjára. Hangosan énekeltünk és beszélgettünk, amikor pár fiú közeledett felénk. Úgy voltam vele, hogy ha idejönnek, vagy elfutunk vagy összebarátkozunk velük. Persze csak nekem volt B tervem. Helena alapból úgy gondolta, hogy nekünk össze kell ezekkel az idegenekkel barátkoznunk. Amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy hozzánk jönnek (ott álltak előttünk és kacér mosollyal vigyorogtak) mi kedvesen mosolyogtunk rájuk. Egyszóval… vagy többel a B tervem, miszerint elfutunk kudarcba fulladt.
 
-          Sötétben ritkán találni két ilyen hölgyeményt. – szólalt meg a 3 fiú közül a legbátrabb. – Csatlakozhatunk?
-          Nem szokásunk idegenekkel vegyülni. – húzta fél oldalas mosolyra a száját Hel.
-          Steven, Giles és jómagam Antony. – mosolygott Helena-ra a srác. – Már nem vagyunk idegenek.
-          Nem bánjuk. – paskolta meg maga mellett a követ Helena, a fiúk pedig leültek…