30. Rész - Are we friends or are we more?

Mosolyt!

Megérkeztem, nagy-nagy mosollyal a fejemen, és most nem is fogok annyit fecsegni, mint úgy általában, na jó, talán! Szóval mostanában elég ritkán jelentkezem, de ezen igyekszem javítani de ellep a munka, aminek érzem, hogy meglesz a gyümölcse. Nem sokára már nem csak itt, hanem egy Miss Babe-el és Feilla-val íródó közös blogunkon is, ami egy kritikás, novellás, cikkes ajánlós blog lesz, és szeretném szívem lelkem beletenni! :)

Remélem jól érzitek magatokat a gyönyörű időben, mert én igen! Nemsokára jelentkezem pár dologgal, addig is jó olvasást!

   Zayn

 Liam beémelygett a házba és nem mondott nekünk semmit. Hilary meglökte a vállam, én pedig lassan Liam mellé lépdeltem. A kezem átemeltem a vállán, hogy ezzel egy kis bíztatást adjak neki, de ő hirtelen szorosan magához ölelt. Kissé váratlanul ért, de tudtam, hogy most erre van szüksége, és azzal is tisztában voltam, hogy Liam nem sűrven borul ki de ha kiborul akkor nagyon.

-          Semmi baj – veregettem meg a vállát. Nem akartam valami hétköznapi szöveggel előállni, amit bárkitől hallhatna, mivel a csapból is ez a „vigasztaló szöveg” folyik.

-          Nem tudom, mi legyen! – engedett el és kipirosodott szemekkel bámult előre.

-          Így nem igazán tudok segíteni – kezem a vállára tettem, ő pedig halványan elmosolyodott.

-          Hozok valamit inni – Hilary halk csoszogása hallatszott csak a szobában, majd amikor elment Liam mélyen beszívta a levegőt, majd kicsit szaggatottan fújta ki.

-          Zayn… - kezdte komoly hangvétellel, ami csak rosszat jelenthet… nála biztosan!

-          Danielle? – csúszott ki a számon. Liam összerezzent, és kicsit megilletődötten nézett rám. – Bocsi haver – sütöttem le a szemem és türelmesen vártam Liam válaszára. Nem tartom magam jónak az ilyen lelki kirohanásokban, de nekem szükségem lenne Liam-ra akkor Ő ott lenne nekem, így én is itt vagyok neki ha baj van.

-          Ruth-nak autóbalesete volt – halkan mondta ki, mintha egy titkot osztott volna meg velem. Nem voltam biztos abban, hogy ez a valóság és nem csak egy csaló álom, amit nem tudok irányítani így elszabadult. – Meghalt, Zayn … Meghalt! – remegett a keze, és már attól tartottam, hogy összeesik. Hilary Liam mögött pár méterre állt, de pontosan halotta,a mit mondott. Ő még nem tudta, hogy ki az a Ruth, de fel tudta fogni, hogy Liam-nek mennyit jelentett.  Halk szipogás volt az egyetlen nesz az egész házban. Csak bámultam, majd amikor rájöttem, hogy ezzel nem segítek az előttem könnyező Liam-nek újra megöleltem. Nem tudtam átérezni a helyzetét, csak annyit tehettem, hogy próbálok neki úgy segíteni ahogy lehet.

-          Őszinte részvétem – suttogtam. Erősebben kezdett sírni én pedig intettem a fejemmel Hilary felé, Ő pedig rögvest hozzánk sietett és hátulról ölelte át Liam-et.

-          Annyira fáj… - bár Hilary nem tudta, hogy kit sirat Liam mintha százszázalékosan megértette volna őt. – Nem lehettem vele, alig láttam, több időt kellett volna vele töltenem! – Hilary alig láthatóan sírni kezdett, így elléptem tőlük és hagytam őket. Én nem tudtam annyit segíteni Liam-nak, mivel nem éreztem át a kínt, amit érzett, de Hialry igen. Lenyűgözött a viselkedése, lenyűgözött benne minden, ami nem külsőségekben rejtőzik, hanem egy ember személyiségében.  Vajon hány ember képes ilyen együttérzést mutatni? Mert az emberek többsége megjátszott megértéssel igyekeznek olyanok lenni, mint amilyennek szeretnének magukat látni. Hilary viszont őszinte volt, olyan közvetlen, amilyen ritkaság. Bűntudatom volt amikor mosolyogni kezdtem, de büszke voltam, és nem tudtam hogyan kimutatni.

Helena
Harry szobája kiüt az egész házból. Talán mindenki fejében az a gondolat születne meg, amikor Harry szobájáról kéne egy képzeletbeli képet alkotni, hogy fényűző, elegáns, és látszik, hogy anyagilag semmi gondja a fiúnak, de ekkor üt be a mennykő, amikor meglátom a szobáját, és teljesen más, mint amilyennek elképzeltem. A négy fal mind egyszínű fehér színnel van borítva, az egyetlen ablakon pedig halvány barnás függöny csüng hanyagul. Egy gyönyörű faragott fa szekrény és egy ugyan ilyen stílusban készített fa ágy egymással szemben pár méter távolságra állnak. Ezen kívül még egy szőnyeg hever a padlón, aminek a színe az egész szobában a legsötétebb. Képek nincsenek a falon, se tükör akár egy darab emlékkép se. Nem kerülgetem tovább a lényeget a szoba kopár, üres és semmit mondó volt. Óvatosan haladtam előre, mivel olyan érzésem volt, mintha egy éppen omladozó helyen lennék, ami abszolút idegen volt számomra. Kezem gyengéden nyomtam neki a falnak, ami az érdességével el is ijesztett magától. Az ágyon hanyagul ledobott ruhadarabok, amik egy ideje már ott lehetettek. Vajon Harry mennyit használhatja ezt a szobát? Vagy egyáltalán használja-e? Az ágynemű össze-vissza hevert az ágyon ezzel még nagyobb rendetlenséget okozva az amúgy hatalmas szobában.
-          Miért jöttél ide? – egy érces hang csapta meg a fülemet. Nem ijedtem meg mert legbelül számítottam rá, hogy rajta kap Harry. Lassan megfordultam és a legnormálisabb arckifejezésemet kerestem, hogy nehogy rájöjjön mi a véleményem erről a szobáról. – Hm? – türelmetlenül felém bökött a fejével. Haja még nedves volt és a pólója is hozzáragadt a felsőtestéhez.
-          Nem tudom – feleltem egyszerűen. Harry nem mosolygott, úgy nézett rám, mint amikor először találkoztunk. Közömbösen, hanyagul és érdektelenül.
-          Nem kellett volna –dobta a földre a nedves törülközőt. Lepődötten figyeltem a mozdulatát és vártam, hogy végre a szemembe nézzen. – Gyere ki innen! – a hangja parancsoló volt. Amikor látta, hogy nem teszek eleget annak, amit mondott kicsit erősebb hangvételben megismételte.
-          Miért ilyen ez a szoba? – kérdeztem halkan. Harry arca megfeszült és nehezebben vette a levegőt. Tudtam, hogy valami olyat fog mondani, amit nem szeretnék hallani mégis megvártam, amíg kimondta.
-          Mi lenne, ha nem kérdezősködnél, hanem kimennénk ebből a kibaszott szobából? – gyorsabban vettem a levegőt, amint Harry megszólalt. Nem kiabált, de látszott rajta, hogy minden erejével az ellen küzd, hogy megfékezze a dühét, amit én váltottam ki belőle. Lábaim a földbe gyökereztek és megnémulva bámultam Harry arcát, akinek a vonásai olyan intenzíven körvonalazódtak ki, hogy teljesen belevesztem. Nem szóltam és nem is mozdultam ő pedig lassan felém kezdett közeledni. Nem tudom mit érezhettem, de ideges voltam amikor Harry felém kezdett közeledni. Nyeltem egy nagyot, amikor velem szemben állt az ágya mellett. – Nem akarom, hogy itt legyél – még mindig fenyegető volt a hangja, de már egy fokkal kedvesebben hatott. – Menjünk ki! – fogta meg a karomat.
-          Miért? –a kíváncsiságom nem hagyott békén. Bár kicsit tolakodónak éreztem magam, úgy gondoltam Harry hozzászokott már, hogy én így viselkedem. Furcsán éreztem magam. Olyan esetlenül, mintha nem tudnám magam megvédeni vele szemben.
-          Mert még egy lány sem hagyta el ezt a szobát úgy, hogy nem lett volna valami – nézett mélyen a szemembe. Megmerevedve álltam előtte, és kezem kicsúsztattam az övéi közül. Megvetően néztem rá, és próbáltam nem úgy felfogni azt amit mondott, mint Ő.
-          Hogy érted, hogy valami? – ráztam meg a fejem. Harry még most sem mosolyodott el, így tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mond.
-          Ide csak dugni hozom a lányokat – mondta egyenesen a szemembe nézve. Számomra túl karakán volt a megfogalmazása, és kicsit sértette is a női nemet ez a fennkölt kijelentés, de most kizártam az ilyen vádjaimat Harry-vel szemben.
-          Ettől a szobától jobbat érdemelnének – suttogtam. Meglepte, hogy még mindig kitartóan álldogálok egy helyben, és nem rohanok ki a szobából jajveszékelve, de ez most a „döbbenet 10 perce”.
-          Egyesek igen, egyesek nem – biccentett felém. Kezem a hátam mögé gyűrtem és a könyököm fogtam. Ez a testtartás számomra abszolút előnytelen volt, mivel nem tudtam Harry ellen védekezni. De tennem kellett valamit, amivel elterelem a szót. – Most már kijönnél?
-          Nem –elképzelésem sincs, hogy miért makacsoltam meg magam. Jó volt Harry-vel szórakozni. Megszegtem a saját szabályaim, de egyszer élünk, nem de?!
-          Ez a szoba nem beszélgetésre való – ekkor jelent mg Harry arcán az a mosoly, amire annyira vártam. Tudtam, hogy most már ugyan az a fiú, akit megkedveltem (erős túlzás).
-          Szerintem is ki kéne takarítani, igazad van! – kacsintottam rá. Igyekeztem nem kellemetlen helyzetbe kerülni, de Harry sem hülye, csak egyszerűen túl magabiztos. – Például… fel kéne porszívózni, minimum söprögetni, hogyha asztmás lányt hozol ide, jól érezze magát – bólogattam hevesen. Harry csak vigyorgott és szemeivel az arcom bűvölte. Ekkor döbbentem rá, hogy egy két évvel idősebb és tőlem sokkal tapasztaltabb férfi (hahaha) közeledik felém. Olyan érzésem volt mintha még életemben nem csókoltam volna meg senkit. Pedig de, még Harry-t is de ez olyan másmilyen helyzet volt. Ismeretlen, szokatlan és hívogató, de nem akartam beállni a sorba, hogy egy újabb „csaj” legyek, akit „kitömött” a retkes szobájában.
-          Asztmás vagy? – kérdezte pár centi távolságtól tőlem. Szemei csillogtam, olyan volt, mint egy kiskutya amikor megetetik. De azok a kiskutyák naivak is nem csak éhesek. 
-          Nem, de hülye sem – böktem a mellkasába, majd egy lenge mozdulattal az ajtó felé vettem az irányt. Diadalmasan léptem ki rajta és indultam a cipőm felé, el akartam menni! Harry rögtön utánam iramodott és a kezemnél fogva maga felé fordított.
-          Piszkosul nehéz veled –félig kacajjal a hangjában félig pedig nagy komolysággal mondta.
-           Már mondták – kacsintottam rá. Harry arca meglepett volt, de elmentem. Kiélvezve a győzelmem mosollyal az arcomon gyalogoltam hazafelé a csípős londoni időjárásban, ami frissítően hatott rám.


Niall
Az elmúlt pár napban nem sokat hallottam a fiúkról mert minden időmet Amy-vel töltöttem és rájöttem arra, hogy a szerelem és a túlzott szeretet között van különbség. Szeretem Amy-t talán szerelemből bár őszintén nem tudom, hogy mit érzek most iránta. Talán már több is, mint szerelem, talán pedig sosem volt az.
-          Niall? – hallottam meg a nevem a nappali irányából. Amy nálam tölti a napot, ami jó mivel szeretek vele együtt lenni, hiszen olyan könnyed minden amikor beszélgetek vele. De nem értem, hogy miért velem ilyen kedves, ilyen megértő és, hogy azok után is ennyi időt tölt velem, hogy szerelmet vallottam neki. Talán nem értette meg, hogy én valószínűleg szeretem őt? Vagy akkor miért tölt velem ennyi időt, és viselkedik velem félreérthetően? – Hahó?!
-          Itt vagyok – szóltam halkan és egyenesen a nappali felé haladtam. A kanapén egy kis takarón üldögélő hosszú barna hajú lányt láttam meg, aki kezében egy alma pihent.
-          Nézünk valami érzelgőst? – kérdezte vidáman. Nagy levegőt vettem és megfontoltan haladtam felé.
-          Amy… - ültem le nyugodtan mellé. – Mi történik most? – kérdeztem tőle, ő pedig rögvest rám kapta a tekintetét. – Velünk!
-          M-mi történne? – megilletődötten vizslatta az arcom, pedig teljesen tisztában volt azzal, hogy miről érdeklődöm.
-          Emlékszel, hogy mit mondtam neked? Hogy mit érzek irántad? – kezem az arcára csúsztatta, és az ujjammal simogatni kezdtem. Olyan megilletődött arcot vágott, hogy hirtelen azt hittem valóban nem érti amit kérdezek tőle.
-          Igen- csukta le a szemeit. – Tudom, hogy neked ez most rossz, de nem tudok senkihez menni, senki nem érti meg, hogy mi történt, és ha meg is értené akkor azzal zaklatna, hogy jelentsem fel Martin-t, én pedig azt nem szeretném – kezem lehúzta az arcáról és bágyadtan nézett rám.
-          Megértelek, de Te engem nem – óvatos mosoly jelent meg az arcomon. Tartottam attól, hogy amit most mondok neki rosszul fogja érteni és egy „lányos kitörésében” hiszti roham kapja el és a felgyülemlett feszültséget rajtam vezeti le, de ki kellett mondanom! …  

Ezt most muszáj megosztanom veletek...

Mosolyt!

Nem résszel érkezem, hanem egy szerintem félig meddig felháborító és félig meddig igaz dologgal, ami már nagyon böki a csőröm és muszáj, hogy "hangot" adjak a véleményemnek.

Kampány indult egy bizonyos (tehetséges, saját tapasztalat) blogíró által, akit most nem szeretnék a nevén nevezni, az One Direction Fanciction-önök ellen... igen, nos... mindig vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy Ők megtudják mondani, hogy miből van elég, és miből kéne visszavenni egy kicsit, mert ez szerintük már sok. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez nem csak egy két ember véleménye, hanem jó páré, és talán magam is ide sorolom valamennyire. DE! Attól, hogy még a bejegyzés elé írják, hogy "nem bántásból mondom...", vagy "akinek nem tetszik az..." még ugyan úgy bántó, és ez azért van, mert talán úgy kéne megfogalmazni a nyers véleményét, a az írónak, hogy azzal senkiben (vagy minél kevesebb emberben) ne keltsen olyan érzést, ami esetleg gátolná abban, amit szeret csinálni. Az eredetiség már ott elveszik néha, amikor valaki még csak magában eltervezi, hogy 1D-s sztorit fog írni, de pont attól lesz különleges, hogy egy Directioner írja! Azt írja, amit szeretne! Amit Ő akar, amire Ő vágyik! Miért kell összerombolni karakán fogalmazással egy ötletet, vagy éppen már egy haladó blogot?! Mert miután már a harmadik "kampány szöveget" olvastam úgy éreztem, hogy lenéznek amiatt, hogy 1D blogot írok... pedig nem ismerik a történetem, a történetem "különlegességeit", esetleg magát a helyzetet, hogy mennyire is lehet az One Direction-hoz kapcsolni...
Írjatok bármit, hogy anno még Ti is a fiúk rajongói voltatok, ez nem változtat azon, hogy igen is rosszul esnek a szavaitok azoknak (persze vannak kivételek, akik jól bírják az ilyesfajta dolgokat) akik ilyen blogot írnak. Mármint én magamból kiindulva erre a következtetésre jutottam. Talán az egyetlen egy jól megfogalmazott kritika, ami minimálisan sértő, és maximálisan igaz, az annak a blogján van, aki elindította a "mozgalmat".
Zavar bennetek, hogy valakit az tesz boldoggá, ha ilyet ír, ha teljesen sablonos sztorit vezet, ha semmi értelme, és a tündérmesétől is varázslatosabb dolgok történnek benne? Véleményt úgy is lehet nyilvánítani, hogy senkit nem bántunk meg... gondolom én.
Rosszul érzem magam, amikor egy ilyen "szidalmazó" szöveg végére érek, és rákattintok az általam vezetett blogra, majd szembesülök vele, hogy én is a tömeges sablonos sztorik egyikét vezetem...
Kérlek benneteket, hogy gondoljatok bele, hogy Ti is milyen oldalt/blogot vezettek. Többségében kritikás oldalakon olvastam ilyeneket, és akkor jön a csattanó, a "visszanyal a fagyi", hogy hány kritikás blog van manapság? Majdnem mindenki vezet egyet! De ezekre szükség van, ahogy valakinek az 1D blogokra is, és arra, hogy olvassanak különféle történeteket. Ha tudjátok, hogy egyszer úgy is vége lesz ennek a tömeges blog gyártásnak, akkor miért kell ez? Mert én tudom, hogy nemsokára egyre kevesebb és kevesebb lesz, már én is meguntam már részben.

A másik dolog pedig az én kedvencem, amit sosem fogok megérteni... Mások zenei ízlésének a "fikázása"! Atyaég... ilyenkor mindig elkeseredem, mert rá kell, hogy döbbenjek, valakik nagyon tudják osztani a SAJÁT véleményük, ami nem rossz, hiszen az övék, és az ő szemszögükből nézve nagyon is reális, de (itt azaz ominózus de) mindenki különbözik... Attól, hogy valaki szeret Justin Bieber-t hallgatni, és fiúnak gondolja Őt, mivel az is (!) még nem kell megvetni, vagy besorolni a "jajj már, te is?!" kategóriába. Szeretem az 1D-t és szerintem nem őket kéne hibáztatni a számaik minősége miatt, hanem azokat, akik eldöntik, hogy el énekelhetik-e ezeket vagy sem! Mellesleg, az emberek, és a korosztályunk többsége nem azért fog egy zenét, egy számot, szeretni mert xy énekli/éneklik hanem mert tetszik neki a dallama, a szöveg vagy akármi, mert a zenét hallgatni kell és nem látni!
Most kicsit, olyan leszek, amilyen nem szeretnék, de igyekszem így is humános lenni... szóval attól még, hogy a Zene TV-ken nem adják a Gun N' Roses-t, vagy a Ramones-t, esetleg a The Beatles-t és a Rolling Stones-t még nem azt jelenti, hogy kevesen hallgatják és ha Te ezt hallgatod hű de nagy "egyedi" leszel. Nem, ez egyszerűen csak annyit tesz, hogy szereted a régebbi zenéket, és olyanok szerzeményét hallgatod, akik már idősebbek, mint a mai "tudatlan", egymást koppintó pop előadók. Pedig ez nem igaz... Vagy ha valaki jól néz ki, és nem kerülget a hányinger, amikor kinyitja a száját, nem egyenlő azzal, hogy ebben rejlik a népszerűségének a kulcsa, mert ez nem így van. Hiszen a szép pofi rejthet még nagyszerű énekest is maga mögött... (most nem feltétlen JB-re gondolok, hanem Rihanna-ra, akinek az élő koncertje kiábrándítóan hat egy-egy magas hangnál, azon kívül pedig igazán jó énekesnő, vagy Anne Hathaway, aki bár színésznő a Nyomorultak-ban bebizonyította, hogy igenis van énekhangja.) Saját meglátásom szerint, a mai világban NAGYON kevesen tudnak egyediek lenni ilyen téren, hiszen nagyjából lehetetlen olyan zenelistát összeállítani, amibe ne keveredne bele egy-egy rongyosra hallgatott szám, de ez így van rendjén!

Felindulásból, és az érzelmek túltengéséből írtam ezt, és bár tudom, hogy nem felelek meg a saját elvárásaimnak, őszintén nem rosszindulatból írtam.
Köszönöm annak, aki elolvasta!

Ölelés: JuliaBoo

29. Rész - Feelings Change, But Memories Don't

Mosolyt!

Örülök, hogy újra itt lehetek, de annak már kevésbé örülök, hogy nem hoztam nektek hosszú fejezetet, sőt kimondottan rövidke lett, de jobb mint a semmi! Az volt a probléma, ami miatt nem jelentkeztem, hogy anyukám kicsit kiborult, pénteken amiért a barátnőmmel és a barátommal voltam SOKÁIG... ezért nem ülhettem a géphez, hogy kiírjak magamból mindent, de ma ezt tudtam összehozni, remélem majd tetszik! 

Itt a kép Logan-ről, lehet, hogy párotoknak ismerős, de egyszerűen nem bírom ki, hogy ne adjak ennek a színésznek egy karaktert! Imádom! Pont most olvasok egy könyvet, amit megfilmesítettek és ő a főszereplője. Isteni! (megsúgom, hogy ez a könyv a: Perks Of Being A Wallflower ) Szóval itt a kép, és elárulom, hogy neki a valóéletben is Logan a neve :) (imádomdomdomdom)

Nagyon örülnék, ha kommentelnétek, de azoknak is köszönöm akik az előző részhez írtak!

Jó olvasást! 

Ezer bocsánat, amiért csak összedobtam, csak nem is ülhetnék géphez! :(

Helena

A hangulatom a reggel érkezésével nem igazán változott, de nem fogok behódolni a keserű érzésnek és tűrni, hogy győzedelmeskedjen felettem. Miért is tenném, amikor még normális okom sincs arra, hogy érzelmektől majd kicsordulva lógassam az orrom, és kimondatlanul is a figyelemért ordítozzak a viselkedésemmel. Logikusnak tűnt, hogy a kőkemény Helena lépjen most a vezetőfülkébe és irányítson engem, mert a jövőbe tekintve úgy láttam, hogy jobb lesz így nekem. Nem tudom mi vezérelt, hogy azt érezzem magamban (főként a lábaimban), hogy futnom kell, úgy, ahogy minden ember futni szokott. Feszülős nadrágocska térközépig, ujjatlan póló és a hanyagolhatatlan fülhallgató, amiből a feminista zenék ezerrel befolyásolják a nőket. Vagy esetleg tévedek? Lehet, hogy azért hordanak futáshoz ilyen ruhákat, mert ez a kényelmes számukra és nem azért, mert ezt látják a többi emberen?! Reális lehetne ez a meglátás is de inkább pesszimista leszek, hogy nehogy valami olyan dolog érjen, aminek a tudatában olyat teszek, ami nem méltó hozzám. Ezután, a gondolatmenet után talán jogos lenne felkeresnem egy terapeutát…
Én is felvettem a megfelelő és (szerintem) elvárt futó „szerelést”. Az elhatározásom örömében nem-et intettem a liftnek és lobogó lófarokkal a fejemen haladtam le a lépcsőn. Az ajtó kinyitása kisebb akadályt jelentett, de egy kéz a segítségemre „sietett” és segített kinyitni az ajtót. Döbbentem fogtam fel, hogy a segítőmnek csak a keze szimpatikus a többi testrész már korántsem, és ha már itt az őszinteség ideje, akkor elárulom, hogy csak az egóm mondotta ezt velem, a többi része is szimpatikus volt.
-          Jó reggelt – köszöntött rekedtes hangon. Megforgattam a szemeim és aprót köhintettem. – Örülök, hogy ilyen boldogsággal fogadsz.
-          Ki örül manapság a hívatlan vendégeknek? – vigyorodtam rá, de egy csepp őszinteség sem volt benne. Le a kalappal előtte, hogy bírta az ironikus viselkedésem, mivel egy egyáltalán nem voltam barátságos hangulatomban. – Mióta vagy itt?
-          Most érkeztem, nem gondoltam volna, hogy beléd futok – tárta szét a karját és igyekezett velem tartani a tempót.
-          Akkor – kortyoltam bele az üvegembe. – Miért jöttél?
-          Mert régen találkoztunk? – nézett felém. Szemöldökeit összeráncolta és kicsit zavartan vizslatott a szemeivel. Mintha ezzel azt szerette volna üzenni nekem, hogy elég magától értetődő.
-          Futsz velem? – kérdeztem tőle határozottan. Féloldalas mosoly kúszott az arcára, és bátran bólintott egyet. Bár rajta nem volt feszes cicanadrág, és trikó, ami kiemelné a létező izmait, még így is elvállalta a futást… velem. Szegény Harry.  
Körülbelül egy és fél órán keresztül kocogtunk, ami annyira lefárasztott, hogy bármennyire is próbáltam nem tudtam leplezni, hogy a pillanaton összeesem. Harry kipirult arccal nézett engem és valószínűleg próbált normális magyarázatot találni arra, hogy miért futottunk ennyit, amikor már az első fél óra után fáradtak voltunk mind a ketten. Levetettem magam egy padra, ami a maga egyszerűségével volt számomra tökéletes és életmentő. Bizsergő lábbal döntöttem a hátam az érdes fának, és élveztem, hogy ezen a különlegesen meleg napon nevetségessé teszem magam.
-          Itt lakom a közelben – törölte meg az arcát a pólójába Harry. – Mit szólnál, ha…
-          Komolyan?- vágtam a szavába. El sem hiszem, hogy létezik a valóságban is ilyen. Most arra gondolok, hogy PONT erre futottunk, én PONT vele voltam, aki PONT erre lakik.
-          Igen – nevetett fel. Hitetlenül nézet rám, majd folytatta – Szóval, mi lenne, ha eljönnél hozzám? Úgyis leizzadtál, fáradt vagy, meg ami a futással jár, pihenj meg egy kicsit –mosolygott rám. Felvontam a szemöldököm és kicsit vontatottan, de rábólintottam. Ingyen pihenés, nem rossz ajánlat.
Harry lakása valóban a közelben volt, pedig ha fogadnom kellett volna, hogy csak húzza az agyam, vagy igazat is mond biztos az előzőre teszem le a voksom.  Abban a hitben voltam, hogy Harry nem szab határt a pénztárcájának és egy igen style-os Styles háza van, de tévedtem. Újra…
Harry lakása, vagyis maga a ház, mert azt nem mondom, hogy kicsi, olyan otthonos még annak ellenére is, hogy rajta kívül csak egy cica hívhatja ezt a helyet az otthonának, hogy nem bírtam megszokni a látványt. Minden  bútor fából volt, és a falak színe nem csak hogy megnyugtató volt, hanem olyan kellemes, de nem azaz egyszerű kellemesség érzet uralkodott el rajtam hanem valami leírhatatlan. Modern berendezések csak a konyhában voltak, így amikor bevezetett oda, azt éreztem, hogy egy teljesen más világba kerültem.   
-          Ez a hely annyira másabb, mint Te –forgolódtam a nappaliban. Mindenhez hozzáértem, amihez lehetett. Harry tekintete végig követte minden mozdulatomat, és már kérdezni szerettem volna tőle, hogy mit néz ennyire, amikor megkérdezte, hogy szeretnék-e lefürödni.  Kellemetlen kérdés volt, és kanyarból rávághattam volna, hogy biztos nem, de akkor magamra néztem, és a szembesülés kegyetlen őszinteségével bólintottam felé.
Harry máshogy viselkedett, mint ahogy megszoktam tőle. Olyan laza és közvetlen volt, mintha az lenne számára a leghétköznapibb, hogy én itt vagyok, és éppen fürdéshez készülődök.
-          Adok egy pólót, majd visszaadod – mosolygott rám amikor a törülközővel együtt a kezembe tette a zöldes árnyalatú felsőt.
-          Uhm…Köszi – pislogtam rá. Percekkel ezelőtt még biztosan tudtam, hogy Harry nem olyan mint én, vagyis, hogy annyira különbözünk személyiségileg, hogy semmiféleképpen nem tudna fölém kerekedni, a nyugodt és megfontolt mondataival és tetteivel. De most mintha, valami csoda történt volna. Én éreztem magam primitívnek és egyszerűnek, mivel olyan oldalát mutatta meg nekem, ami Ő volt. Az igazi Harry.
Csendben lezuhanyoztam és a gondolataim akaratlanul is elkalandoztak a felé, hogy Harry vajon hány lányt hozott már, ide, hogy hány lányt dugott már meg ebben a zuhanyzófülkében, amiben most én állok. Arra is kíváncsi lennék, hogy ezek közül a lányok közül vajon hányat nyűgözött le úgy ez a hely mint engem.  Köszönöm Harry-nek, hogy elterelte a gondolataimat Logan-ről…
-          Járok neked egy fürdéssel – ültem le mellé a kanapéra. Huncut mosoly jelent meg az arcán, majd bejelentette, hogy ő is elmegy fürdeni. A hangos csendben ültem egyedül a nappaliban, és minden kíváncsiságom összetömörült bennem. Látni akartam a szobáját, ahol alszik! Mindennél jobban! Minden ziget-zugot megmutatott nekem csak azt nem. Szépen óvatosan indultam el, és úgy terveztem, hogy még Harry előtt megnézem magamnak, de a dolgok sosem úgy történnek ahogy szeretnénk…


    Hilary
Kávéval a kezemben igyekeztem fel az emeltre, hogy meglepjem a még alvó Zayn-t. Az arcom elpirult amikor a tegnapra visszagondolok, és kicsi pillangók, vagy tündérek mászkálnak a gyomromban. Testestül lelkestül szerelmes vagyok, és hálás Zayn-nek, hogy segített átvészelni ezt az élményt, és pontot tenni a végére, hogy egy örök életre elfelejtsem, ami történt velem.
-          Kávét a kávénak – ébresztgettem apró puszikkal. Nevetve nyitotta ki a szemeit és csodálkozóan nézett rám.
-          Egy kávé vagyok? – vigyorogva kortyolt bele a bögrébe, aminek az oldalán egy hatalmas madár volt, aminek a csőréből hangjelek szálltak ki. A felirat pedig ez volt :  ,, Live for the moments you just can't put into words” .
Apró mosollyal az arcomon figyeltem őt miközben bőszen itt a kávét, majd amikor meglátta, hogy őt figyelem letette a poharat az éjjeli szekrényre és magára rántott. kezeit a hajamba túrta és szenvedélyesen megcsókolt. Szemeim becsuktam és átadtam maga az érzésnek.
-          Na, szóval? Kávénak tartasz? – ismételte meg a kérdését. Nevetve paskoltam meg a mellkasát és egy ugrással már fel is ültem. Az ágy szélén pihentem és közben mosolyogva tanulmányoztam a lábaim. Aztán eszembe jutott, hogy van egy dolog, amit még mindig nem beszéltünk meg és, amit még kikerülni sem tudunk.
-          Zayn…- kezdtem óvatosan. – Mi lesz Matilde-vel?
-          Istenem… - mélyesztette a z arcát a párnába. – Az ő problémája nem a miénk.
-          De lehet, hogy a … - tettem a kezem az izmos hasára.
-          Nem, nem lehet! – vágta rá erőteljesen. – Nem lehet az enyém, mert nem voltam vele azóta, amióta veled vagyok! Te is tudod – simította ki a hajam az arcomból. Hittem neki, nem tudom miért, de hittem.
-          De lehet, hogy akkor szeretne valamit Tőled – fordultam teljesen felé. Értetlenül nézett rám és várta, hogy folytassam. – Téged, pénzt, törődést – kezdtem sorolni. Megrázta a fejét és felült, hogy a szemembe tudjon nézni.
-          Hilary, nem tudom mit szeretne, de nem hagyom, hogy emiatt köztünk baj legyen – húzott magához közel és újra megcsókolt.
Éppen amikor befejeztük a csókunkat a csengő őrült kalapálásba kezdett, mind a ketten savanyú képet vágtunk és idegesen szaladtunk le a lépcsőn mind a ketten, úgy ahogy voltunk, hogy lássuk ki is áll az ajtó előtt.  Zayn gyorsan vetette ki az ajtót, majd amikor megláttuk az előttünk vöröslő szemű Liam-et kicsit mind a ketten visszavettünk az izgatottságunkból…