ZaynA hibák
vajon valóban arra vannak, hogy tanuljunk belőlük? Vagy csak egy jól hangzó
mondat az egész, amit csak azért hajtogatnak az emberek, hogy könnyebb legyen
elfogadniuk ha hibáztak. Még nem sikerült választ kapnom a kérdésemre, bár
nagyon reménykedtem abban, hogy ez nem csak egy agyon mondogatott dolog, hanem
igaz is.
Fájdalmasan
néztem a kezeimre, amit kicsit megcsípett a tél végi fagy. Összehúztam magamon
a kabátom és dideregve léptem be a házba.
Gondoltam,hogy
nem részesítenek nagy ölelésekkel és sűrű mosolyzáporral, amiért hazaérkeztem,
de egy szia jól esett volna, de még azt sem kaptam. Olyan volt, mintha egyedül
lennék, mintha senki nem lenne a házban.
-
Hilary? – kérdeztem félig meddig kiáltva. A
lépcső csendesen nyöszörögni kezdett, ami azt jelenthette, hogy valaki
közeledik. Odasiettem a feljáróhoz, hogy rögtön a karjaimban tudjam fogadni őt.
– Én nagyon sajnálom, amit … - kezdtem bele a mondandómba, de a torkomon akadt
a mondatom fele. Hilary mellett egy hosszú szőke hajú lány haladt lefele a
lépcsőn. Gondolkodás nélkül tudtam, hogy ki is az. Matilde. – Mit keresel itt? –
kérdeztem fal fehéren. Hilary arca teljesen érzelemmentes volt, és igyekezett
úgy is maradni, de néha-néha láttam egy szánalmas pillantást, amit nem Matilde
felé, hanem hozzám intézett. Jól állok…
-
Neked is szia – mondta irónikusan a szőke lány.
Kezeit a hasára tette, nekem pedig kihagyott a szívem pár dobbantást. A hasa
gömbölyded volt, amit egyértelműen jelezte, hogy nem meghízott, hanem...
hanem...
-
Ugye nem? – fogtam meg a fejem, és rettegve
próbáltam barátkozni a gondolattal, hogy esetleg igaz a megérzésem.
-
Terhes – mondta semleges hangon Hilary. Szemeim
kimeresztettek és e meglepettségtől nem kaptam levegőt. – Tőled Zayn! – a hangja
kicsit elvékonyodott. Egyenesen a szemembe nézett, és bár nem tudtam mit él át,
tagadhatatlanul könnyes lett a szeme. – Kilenc hetes... ez tudod mit jelent? –
kérdezte most már teljesen kivehető szomorú, megalázott hanglejtéssel. Erősen
kapaszkodtam a korlátba. Matilde arcán egy sunyi, alig látható vigyor jelent
meg, ellentétben Hilary arcával. – Még nincs három hónapos sem a baba – közölte
csendesen. A feszültség már rég a tetőponton túl kanyargott a levegőben, így
nem csak ennek, de főként ennek a hatására nem bírtam megszólalni, csak
kapkodtam a tekintetem a két lány között. – Tudod mióta vagyunk együtt? –
suttogta remegő hangon. Ekkor esett le, hogy miért mondta, hogy kilenc hetes a
gyerek. Most vagyunk együtt három hónapja, ezek szerint azt hiszi, hogy megcsaltam?
-
Hazudsz – néztem Matilde aprócska barna szemeibe.
A lány megdöbbenve nézett rám és már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon
nekem, de belefojtottam a szót. – Már, hogy lehetne tőlem a gyerek, amikor
három hónapja nem találkoztunk? – tártam szét a karjaim és vártam, hogy adjon
rá egy magyarázatot.
-
A tiéd a gyerek, sajnálom, hogy nem örülsz neki –
simított végig a tő egyenes haján. Értetlenkedve megráztam a fejem. Pontosan
tudtam, hogy nem mond igazat, hiszen nem találkoztam vele azóta, amióta Hilary.
-
Menj innen! – mutattam az ajtó felé. Mind a két
lány arcán fagyos tekintet jelent meg, mintha én lennék a gonosz. Valami
igazság volt a dologban, hiszen milyen az olyan ember, aki elküld egy terhes
nőt a lakásából? Ezek szerint olyan, mint én.
-
Nem kell elküldened – legyintett felém. –
Magamtól is megyek, mivel orvoshoz kell mennem.
-
Remélem egyedül is kitalálsz – néztem utána, ő
pedig egy flegma kacajjal becsukta maga mögött az ajtót. Kicsit rossz szájízzel
fordultam vissza a döbbent barátnőm felé, aki remegő kézzel állt a lépcsőn, és
kapaszkodott.
-
Ki vagy te? – kérdezte szipogva. Ledöbbentett a
kérdése, el sem hittem, hogy megkérdezte, de a várakozó arcát látva tudatosult
bennem, hogy nem csak képzeltem, hogy ezt kérdezi.
-
Hiszel neki? – léptem fel a lépcsőre, ami enyhe
nyikorgással figyelmeztette a felettem álló lányt a közeledésemre. Próbáltam
megfogni a kezét, de elhúzta az érintésem előtt. A szemei könnybe voltak, és
láttam rajta, hogy eddig bírta visszatartani az érzelmeit. Fájt látni őt sírni,
de még jobban fájt a tudat, hogy miattam sír. Megrázta a fejét, majd keserves
szipogásban tört ki és az emeletre szaladt. El sem tudtam hinni, hogy a
tökéletes idillünkből hirtelen kerekedik egy szemétből kihúzott rongyosra szaggatott
szappanopera. Utána indultam, ahogy illik, de aztán meggondoltam magam, és sértődötten
visszafordultam. – Nyugodtan hisztizz! – kiáltottam fel neki.
-
Nem hisztizek! – jött rögtön a válasz. – Te mi a
frászt tennél a helyembe? – szaladt le a lépcsőn. Egyenesen szembe állt velem,
a szemei izzottak az idegességtől, és olyan gyorsan vette a levegőt, hogy
mellkasa elképesztő gyorsasággal járkált fel-alá.
-
Nem hinnék egy idegennek! – kiáltottam én is.
Mind a kettőnket megijesztett a hangom ereje, de nem, hogy lecsillapodtunk
volna még jobban haragudtunk a másikra.
-
Minden hazugságnak van igazság alapja, Zayn!
Mond el nekem most, hogy mi az igazság! – emelte fel a jobb kezét és erényesen
rám mutatott. A kanapénak támaszkodtam és figyeltem az előttem kiáltozó barna
ciklont. A szűk fekete csőnadrágja kiemelte a csípőjét, amit annyira szeretek
bármiről is legyen szó.
-
Először mond el, hogy kivel beszélsz telefonon,
és mit titkolsz előlem már hetek óta? –tettem keresztbe a karjaim magam előtt,
és mintha én nyertem volna elnevettem magam. Hilary feszültség levezetése képen
a hajába túrt és nyögött egyet. Tudtam, hogy ebből az egészből már nem fogunk
jól kijönni. Vagyis Ő biztosan nem.
-
Miért teszed ezt velem? – kérdezte megtört
hangon.
-
Mit teszek? – álltam fel a kanapé oldaláról.
Elkezdtem közeledni felé, remélve, hogy nem kezd hátrálni. – Én nem teszek
semmit. Éppen ez az! Mindent elnézek, nem kérdezek tőled semmit százszor meg
százszor te pedig nem mondasz nekem semmit. Elintézel egy csókkal, vagy egy
kedves mosollyal, de nem… ennek itt vége – hirtelen meglepődtem azon, amit
mondtam. „Ennek itt vége”, vajon ez csak nekem félreérthető? Csak én érzem úgy,
hogy rosszul fogalmaztam?
-
Jé-é-zusom! – fakadt ki Hilary és heves
könnycsorgatásba kezdett. Igyekezett letörölni a könnyeit, de annyira sírt,
hogy beszélni is alig tudott.
-
Nem úgy értettem – túrtam most én a hajamba és
erősen lehunytam a szemeim. Te jó ég, mit művelek?!
Helena
-
Semmi jóval nem tudok szolgálni Miss Linn –
közeledett felém egy rakat papírral az orvos. – Itt a következménye annak, hogy
nem vette komolyan a betegségét – szemeim forgatom és próbálok nyugodt maradni,
hogy semmilyen esetben se tudja azt kivenni a reakciómból, hogy megijedtem. –
Szóval a diagnózis szerint, a nyirokcsomói egyre nagyobbak nyaktájékon, és az,
hogy egy hét alatt 4 kilógrammot fogyott egy újabb rosszat jósló tünet.
-
A fogyás valószínűleg az idegesség miatt van,
nem hinném, hogy a betegségem … - kezdtem de nem hagyta, hogy befejezzem.
-
Helena! – csitított le és az orrnyergére tette
az ujját. – Még túl fiatal ahhoz, hogy egy ilyen betegség ilyen mértékben
hasson. Nem törődik vele, jobban mondva tudomást sem vesz róla. Ennek ez a
következménye!
-
Én tudom, hogy mi a bajom, de nem hinném, hogy a
napom 24 órájában féltenem kéne az életem! – háborodtam fel (szerintem)
jogosan, és kezeim ökölbe szorítva vártam, hogy végre elmondja amit szeretne.
-
De az sem megoldás, hogy ebből a 24 órából még
egy felet sem foglalkozik vele- okított ki, én pedig éreztem magamban annyi
tisztelet felé, hogy befogtam a számat. Ritka pillanat.
-
Nincs más megoldás… - kezdte én pedig anélkül,
hogy kimondta volna, tudtam, hogy mi a megoldás. Kezeim karba téve, majdhogynem
túlságosan is hanyagul ücsörögtem az undorítóan lelombozó széken, és vártam,
hogy mondjon nekem valami (szerinte) újat. - … csak a műtét.
-
Gondoltam – néztem a csempéket, és igyekeztem
higgadt maradni. – Mennyibe kerülne? – kérdeztem meg azt, ami először az
eszembe jutott. Az orvos szemei nagyra nyíltak és kicsit hitetlenül néztek
engem.
-
Ez lenne az első kérdése a műtéttel
kapcsolatban? Hogy mennyibe kerül? – kérdezte nevetve. Nem értékeltem a
humorát, sőt még azt sem, hogy mosolygott. Bólintottam egyet, amire az arca
hirtelenjében lett komor. – Nos, mindent egybevéve, a kórházi ellátást, és a
nővérek bérét… - kezdete sorolni, majd a végén kinyögött egy összeget, aminek
hallatán elfelejtettem levegőt venni.
Pár percig csak ültem és nagyokat pislogva ízlelgettem magamban, amit
mondott.
-
Nincs műtét – feleltem könnyedén. Egy mosolyt
küldtem az orvos felé, aki csak meredt rám, és nem értette, hogy mit művelek,
amikor felálltam és az ajtó felé vettem az irányt.
-
Ez nem így működik! Az életével játszik!
-
Én ugyan nem! Elnézést kérem, ha megának van
feleslegbe ennyi pénze, de nekem nincs, és főként nem az apámnak! Ez van –
tártam szét a karjaim és kiléptem a rendelőből. A szívem a torkomban dobogott
és a félelem egy szó nélkül kerített a hatalmába. „Az életével játszik” … el
sem tudom hinni, hogy 17 évesen ezt mondják nekem.
Éreztem,
ahogyan megremeg a lábam, és ahogyan a lábaim üzenetet küldenek az agyamnak,
miszerint le kell ülnöm, különben összeesem. A legközelebbi padhoz igyekeztem,
és nagyon nem tudott érdekelni, hogy már foglalt. Hevesen kapkodtam a levegőt
és igyekeztem nem elbőgni magam, hiszen az semmiféle módon nem passzolna hozzám.
Kezeim erősen a térdemre szorítottam, és mindent beleadva próbáltam elterelni a
gondolataim. A mellettem helyet foglaló dzsekibe burkolózott nő, esetleg férfi
tudomást sem véve rólam kortyolgatta a kis üvegéből az alkohol szagú löttyét.
-
Utálom az orvosokat! – törtem ki váratlanul. Nem
gondoltam volna, hogy megszólalok, de amikor kimondtam, amit akartam, biztosra
tudtam, hogy nem fogom befogni.
-
Utálom a közterületeseket! – kaptam választ.
-
Mert azt hiszik, hogy ők mindent tudnak, és
mindenkin segítenek, de ezt mind pénzért! – folytattam. Kis hatásszünet
következett, majd jött a válasz.
-
Mert folyton hajléktalannak néznek… - riadtan
néztem a rejtélyes „valakire” mellettem, és bár tudtam, hogy nem szabadna
elnevettem magam.
-
Talán ha levenné a kapucnit – fordultam felé, és
mutogatni kezdetem, de amikor rájöttem, hogy semmit nem lát belőlem befejeztem.
Nagyot sóhajtott majd lehúzta a fejéről a kapucnit. Amikor megláttam, hogy ki
az nem hittem a szemeimnek. Egyszerre voltam dühös és boldog is…
Niall
Mindenkinél
mást jelent a féltékenység fogalma, vagy a reagálási módja. Valaki egyszerűen
úgy kezeli mintha nem is érezné, ezt a savanyú érzést az egész testében,
valaki
lelki roncs lesz a tudattól,
valakiben feléled a bizonyítás vágy, de a legrosszabbak azok, akik nem bírnak
felülkerekedni a dühön, ami ezzel jár és magukból kikelve azt bántják, akit
elvileg szeretnek.
Amy a
karjaim közt szuszog, én pedig a selymes barna haját az ujjam köré csavarom és
azzal játszadozom, ameddig ő alszik. Végigsimítok a kezén, amin egy oda nem
illő lila folt éktelenkedik.
-
Niall?- kérdezi álmosan. Feltápászkodik és
kedvesen rám pillant.
-
Itt vagyok – kacsintok felé. Mosolyogva bokszol
bele a vállamba, én pedig nevetgél megérdeklődöm tőle, hogy jobban van-e.
-
Azt hiszem. Kicsit nehéz a tudat, hogy vége –
dől a vállamra, én pedig megértően simítok végig a haján.
– Köszönöm, hogy itt vagy.
-
Szerintem nekem nagyobb ajándék, hogy itt
lehetek – nevetek fel. Amy kínos csendben marad, de nem okolom emiatt, hiszen neki
kellemetlen a helyzet.
Amikor
felhívott mindent magam mögött hagyva rohantam hozzá. Martin, a diplomata
sportoló, akinek Amy szülei úgy örültek, mint majom a farkának, egy állat.
Amikor ideértem, Amy egyedül volt és a sírógörcstől még el sem tudta nekem
mondani, hogy mi a baja. De amikor megláttam a kezén a foltokat és a mellkasán
rögtön értettem mi a baj.
-
Ezt sosem fogom tudni meghálálni – mosolygott rám
kedvesen. Legbelül lángoltam, amiért vele lehettem, de nem tudtam, hogy mit
érzek. Őrülten nagy szerelmet, vagy őrülten nagy szeretet? Mert nem mindegy,
hogy melyiket érzi az ember!
-
Nem is kell, és nincs is amit, meghálálj! –
szorítottam magamhoz. A kis családi hangulatunkat a telefonom csörgése zavarta
meg. Gyorsan felkaptam és már hallgattam is a manager
mondókáját. – Niall! Mindegyikőtökkel beszédem
van! Azonnal gyere az irodámba, és nehogy azt merd mondani, hogy nem! Azonnal! –
ismételte meg. Kicsit ledöbbentem, hiszen ez az első alaklom, amikor idegesen,
türelmetlenül és egyben ellentmondást nem tűrően beszélt velem. Kicsit
vonakodva bár, de elbúcsúztam Amy-től, akivel megbeszéltem, hogy amint vége a
megbeszélésnek visszajövök hozzá…
