Mosolyt! :)
Nagyon boldogan írom nektek ezt a fejezetet, és ezt a kis "értesítőt". mivel behívtak abba a gimnáziumba szóbelizni, amit az első helyre jelöltem és most szörnyen, szörnyen boldog vagyok, mivel szombaton dráma szóbelim lesz, kedden pedig kommunikációs :) de ígérem, hogy a résszel nem késem :)
Ez a fejezet Word-ben 5 és fél oldal. Alap esetben 3 és fél, 4 oldal szokott lenni, szóval ez most hosszabb lett :) A dőlt betűs rész a visszaemlékezést jelenti, remélem érthető lesz.
Köszönöm szépen a pipákat, most rekordot döntött! A szavazással kapcsolatban pedig, nagyon mulatságos, hogy nagy fölényre tett szert az, hogy ne találkozzanak. Én úgy gondoltam, hogy ebből egy jó kis izgis rész lehetne, de nagyon leszavazzátok. DE MÉG NINCS VÉGE A SZAVAZÁSNAK! :p
Nem is fecsegek tovább, 6 komi és új rész :)
Ui.: Benne vagytok egy olyanban megint, hogy mondtok két szót, amit majd a következő részbe belecsempészek? :) csak ötletesen 
Kopogtató fejfájással ébredtem, amit még egy Isteni áldás sem lett volna képes megszűntetni. Apró kis törpök bányásztak a fejemben gyémánt után kutatva a hasamban pedig Hófehérke énekelt, vagy egy béka brekegett. Annyira éhes voltam, hogy örültem annak is, ha kitalálok a nappaliból. Furcsa, de bármennyire is voltam azzal tisztában, hogy én vagyok az akaratosabb és jobban tudom irányítani a szálakat, mint Harry, valahol elszámoltam magam, mivel én aludtam a kanapén és nem ő. Mikor tegnap duzzogva beviharzott egyenesen a hálószobát szerezte meg magának, amit egy egyszerű mozdulattal kulcsra is zárt.
Harry egy elfuserált és elkényeztetett popsztár, vagy valami hasonló negatív jelzős személy. Sajnos bármennyire is próbálok tőle távol maradni a lehetetlen nem hiába lehetetlen.
- Hahó! – kiáltottam be a szobába. Csendes morajlás hallatszott ki, amit ha akartam volna se tudtam volna válasznak felfogni. Próba kedvéért bátran szórakoztam a kilinccsel mivel tudtam, hogy be van zárva az ajtó. Már-már dúdoltam is miközben a kilincset le-fel mozgattam és közben csípőm ingattam. Nem, nem vagyok teljesen hibbant, csak unatkoztam, de nem mehettem semerre hajnali ötkor. Lassan elengedtem a kilincset és arrébb táncikáltam. Végigkopogtattam a szemben lévő ajtón és közben az egyik kedvenc zeném ritmusa csengetett a fülemben.
- Barmi jó lenne, ha nem vernéd szét már az elő nap a szobát – dörmögte egy hang a hátam mögött, ami teljesen kizökkentett az eddigi magányos hangulatomból. Vigyorogva fordultam meg és, mint egy nagyméltóságú hölgy, egyenesen előre nézve vettem az irányt a szoba felé. Harry nagyokat pislogott és álmos szemeit próbálta normálisan kinyitni, nem hunyorogva engem vizslatni velük. Nem törődtem vele csak igyekeztem bemenni a szobába anélkül, hogy bármi akadályba is ütköznék. Az ajtófélfának támaszkodó göndör hajú veszedelem egy percet sem könnyít meg az életemben, így ezt a pillanatot sem adta meg nekem, hogy nyugodtan és gondtalanul átlépjek a küszöbön.
- Megállsz! – kapott el a csípőmnél fogva, és bár próbáltam nem figyelembe venni a keze helyzetét, nem igazán sikerült. Nem engedett be, hanem gyorsan visszahúzott. Nem azért húzott gyorsan, mert olyan nagyon erős lenne, hah, ugyan! Nem ellenkeztem, így könnyű dolga volt velem, csakis ez az egy oka van annak, hogy mondhatni pehely könnyen megemelt és maga elé tett. – Ez az én szobám – húzta féloldalas mosolyra a száját, én pedig felhorkantam, azon az arrogancián, ami a hangjában volt. Kezeit leemelte a csípőmről és ráérősen maga elé fonta őket. Megráztam a fejem és még egyszer megkíséreltem a normális behatolást a szobába, de a sors megismételte magát és ugyan az történt, mint előzőleg.
-
Most komolyan? – kérdeztem kissé hisztis
hangnemben, de sajnos nem méltatott az előttem álló kis (vagyis hát nagy) fickó
más modorra. Csendes kacaj hagyta el a száját én pedig úgy éreztem, hogy ez
vagy egy feminista kitörése, vagy én bizonyulok gyengének, ami egy hatalmas
nagy tévedés! – Styles! Ha jót akarsz, akkor beengedsz! – parancsoltam rá, bár
ez a hangsúly sem lett olyan, mint amilyennek terveztem. Harry ugyanúgy kinevetett
és mintha nem is mondtam volna semmit meresztette rám a még mindig fáradt
gyönyörű zöldes barna szemeit. Ezt most komolyan mondtam? Gyönyörű?- Ára van annak, hogy bemenj – újra kaján és merész mosoly ült ki az arcára, ami felnyomta a vérnyomásomat és igazán szívesen eltakartam volna a kezemmel a száját, csak, hogy ne lássam az elégedett vigyorát. De sajnos az agyi szintem néha nem üti meg még a hat évesekét sem, így megmaradtam abban, hogy „Fúj, Harry szájához? Na, ne már!!”. – Valamit valamiért- az egyik szeme összehúzódott, talán kacsintani akart, talán csak ráng a szeme. De elég furcsa képet vághattam, amikor újonnan elnevette magát és beletúrt borzos hajába. – Bocs, sose ment jól.
- Mi? – kérdeztem még mindig fintorogva ő pedig a változatosság kedvéért újra nevetett. Olyan, mint egy feltekerhető kis keljfeljancsi. De ez a keljfeljancsi pofára esett előttem, mivel kacsintani minden fiúnak tudnia kell.
- A kacsintás – mutatott a szemére, én pedig úgy tettem, mint, aki nem tudta volna ezt a nélkül, hogy elmondta volna.
- Vettem észre. Hah, nem tudsz kacsintani – fogtam meg a fejem és fájdalmasan felnevettem. Harry vigyora lefagyott az arcáról és lassan hátrálva kezdte becsukni előttem az ajtót. Bár már nem volt akkora mosoly az arcán a huncut féloldalas vigyor még mindig ott bujkált. Kezem gyorsan az ajtóra tettem ezzel próbálva megakadályozni őt, hogy bezárja az orrom előtt. Harry a próbálkozásomat csak egy enyhe fejrázással jutalmazta. – Ne szórakozz velem. Egy szoba van a lakosztályban, szerinted én hol aludjak? – beszéltem hozzá a kis résen keresztül.
- Biztos tudni akarod, hogy szerintem hol aludj? – nevetett ismét, én pedig látatlanul is tudtam, hogy újra kint ül az arcán, azaz elképesztőn idegtépő mosoly. Ujjaimat bevezettem az ajtó mentén a szobába ezzel is próbálva magam bepréselni, de Harry hamar vette a lapot és egyesével lehámozta az ujjaim az ajtóról. – Mit kapok, ha beengedlek? – kérdezte csendes és komolynak ható hangon. Jó kérdésnek bizonyult mivel nem tudtam neki mit válaszolni hirtelen. Nem fog könnyen rávenni semmire, és nem is engedem neki, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon.
- Ha beengedsz, nem fogok többé hozzád szólni, ezzel jól jársz – mosolyodtam el az ajtót támasztva. Csak jó lenne tudni, hogy min is mosolyoghattam. Hazudtam volna most ezzel a mondatommal?
- Ezt csak te gondolod így – suttogta csendesen Harry. Az ő csendessége engem is visszafogottabbá tett, és furcsa nyugalom lett úrrá rajtam.
- Harry – mondtam csendesen, talán meglephette, hogy a keresztnevén szólítom, de a mondandómhoz nem dukált a „Styles”. – Kérlek szépen engedj be – hangom kedves volt, nem tudom mi váltotta ki belőlem ezt a mondatot, de minden esetre hatásosnak bizonyult mert az ajtó kinyílt és egy szemeit forgató popsztárocska nyújtotta felém a kezét.
- Gyere – mondta komor hangon és ez a hangnem biztosított arról, hogy én nyertem ezt a menetet. Hah. Harry pillantása egy percre sem hagyta el a testem, valószínűleg féltette a „szobáját”, ami nem is az övé volt, hanem az enyém. Vagy ha nagyon- nagyon- nagyon kedves szeretnék lenni, akkor azt mondom, hogy közös a szoba.
Nem kifejezetten rajongok azért az ötletért, hogy Harry-vel egy szobában legyünk, vagy esetleg egy helyen, akár egy ágyban. Sőt egyáltalán nem mivel mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy nem férünk meg egymás mellett emberi viselkedéssel. Kivitelezhetetlennek tartom azt, hogy mi együtt tudjunk lenni még három napon keresztül. Félek Harry-től ez a nagy és pofán csapó igazság. Tudja, hogy-hogy kell viselkedni velem és, hogy mikor mit mondjon. Pedig ez senkinek nem sikerült eddig.
Kicsi hangok motoszkálnak a fejemben és néha akaratlanul is eszembe jut a legnagyobb oka annak, hogy eljöttem velük ide. Még csak tizenhét éves vagyok, de már olyan gondjaim vannak, amit nem éppen egy velem egyidősnek kéne megoldania. A szerelem egy undorító vírus, aminek még nem találták fel az ellenszerét. Vagy ezt már mondtam? Nem kerülgetem a forró kását, hiszen magamnak kell bevallanom a dolgokat nem másnak.
Harry a lelkemre kötötte, hogy viselkedjek jól, ameddig megfürdik, különben soha többé nem fog tusolni ameddig egy szobában vagyunk. Kicsit értetlen fejet vágtam, amikor felfogtam, amit mondott és csak nagyokat pislogva, a szemöldököm ráncolva ráztam meg a fejem és egy legyintéssel elküldtem fürdeni. Bolond!
Viszont azzal, hogy ő elvonult egy másik szobába én pedig egyedül maradtam egy savanyú érzés vett magához és a karjai közt kezdett el ringatni.
- Szerintem nekünk ez nem igazán megy – pislogtam nagyokat, de az arckifejezésem pont annak az ellentéte volt, mint ami a hangomból leszűrhető lett volna. Anthony nagy kék szemekkel nézett rám és kezem után nyúlva próbált volna magához közelebb húzni, de elkaptam a karom. – Nem! Ez most komoly!
- Ugyan … hullámvölgy. Hamar túl leszünk rajta – vigyorodott el, én pedig szánakozva megráztam a fejem.
- Mióta vagy szakértő? És ha már itt tartunk, mióta is laksz itt? – tettem csípőre a kezem és a cenzúrát nem ismerve törtek belőlem fel a szavak, amit inkább magamban tartottam… még.
- Ez a baj, hogy itt lakom? – vigyorgott még mindig. Felnyomta bennem a pumpát az, hogy egyáltalán nem vesz engem komolyan. Megint be van tépve. Megint, vagy talán még mindig.
- Ez csak az egyik, hiszen rohadtul nem kérdezted meg, csak úgy döntöttél, hogy te most ide költözöl. Apámat sem kérdezted meg, és szerintem neki sincs az ínyére, hogy eltartson. Figyelj, semmi másra nem kellek neked, csak arra, hogy párnát nyomjak a fejed alá. Undorító vagy. Steven barátod is az, amiért ilyen mélyre süllyedt és magával rántott! – böktem a mellkasára. A vigyora eltűnt, én pedig tudtam, hogy beletrafáltam a közepébe.
- Steven-t hagyd ki ebből – parancsolt rám. Becsuktam a szemeimet és erélyes hangon elküldtem a francba. – Tudom, hogy szeretsz – nevetett rám és meg sem mozdult, mintha meg sem halotta volna, amit mondtam neki.
- Én pedig tudom, hogy te mit szeretsz - kezdtem el kifelé tolni, de elkapott a vállamnál és fenyegetően felém tornyosult. – Én nem vagyok se alkohol, se drog, se cigi, se egy buli ahol sok „jó nő” van, én nem vagyok Steven, se egy laza nap, amire majd szívesen visszaemlékezel, amikor nagy vigyorral szívod a füves cigit – kezdtem el sorolni a dolgokat, amik mind-mind Anthony életviteléhez tartoznak, és amik fontosak neki. Furcsán kezdett nézni én pedig ellöktem magamtól. – Hiába nézel így rám, ez az igazság. Az csak egy dolog, hogy én megszánlak, mert biztosan nem vagyok beléd szerelmes – nevettem fel nyomorultan. – Menj el, ennek semmi értelme. Ha normális lennél és tiszta, legalább havonta kétszer… talán működne – nyitottam ki előtte az ajtót ő pedig nagy vállrángatással kiment rajta egy szó nélkül.
Fájt-e ez nekem? Talán egy kicsit, csak annyira amennyire fáj elveszteni egy barátot, egy túl jó barátot. De túl rövid az élet ahhoz, hogy ezen bánkódjak. Ahhoz pedig túl hosszú, hogy az érzéseinket semmibe vegyük, és nincs aranyközépút, ami megfelelne a számomra. Nem tenne tönkre lelkileg, de nem is érezném magam egy szívtelen söpredéknek, pedig számomra igazán testhezálló ez a szívtelen jelző.
- Végeztem – lépett ki Harry a fürdőszobából és a várt jelenet miszerint csak egy törülköző lesz lengén az oldalára kötve és izmos testéről a gyöngyöző vízcseppek bolondosan sikamlanak lefelé a V vonalához, ahol majd eltűnnek, elmaradt. Igen, talán ennek kellett volna történnie, de nem ez történt. A törülköző helyett mackónadrág takarta azt, amit jobb, ha nem látok és felsőtestét egy póló borította. Viszont a mosoly, amit egy varázsütésre szokott a szája íve felvenni most is ott ült az arcán. Megvontam a vállam és érzelemmentes arccal álltam fel és vonultam be én is a fürdőbe mivel legutoljára Angliában fürödtem. Kész szerencse, hogy még nem pereltek be engem a ruháim…
Időm, mint a tenger, vagy akár az óceán olyan ráérősen tusoltam le, amilyen nyugodtan beültem volna egy fagyizóba is és minden fagyit megkóstoltam volna. De ez egy fürdő, ami arra van kitalálva, hogy megszabaduljunk a második rétegünktől és előbújtassuk a rejtegetett részeink. Imádok fürdeni, hiszen olyan mintha újjá születnék.
- Bocsi, csak itt hagytam a … - lépett be Harry a fürdőbe és annyira tipikus hatást keltett ezzel, a valamit itt hagyott magyarázkodásával, hogy még csak nem is haragudtam amiért pofátlanul betört. Az arcán nagyon-nagyon elrejtve láttam, hogy kissé csalódott, hiszen a zuhanyzókabin falai úgy vannak megcsinálva, hogy kívülről semmit ne lehessen látni. A nyakamig ér ez a sötétítés, így pont láttam, ahogyan Harry elkapja a fogkeféjét és fejét rázva megy ki. Szánalmas próbálkozás volt, de ha még nem is a fogkeféjét vette volna el, akkor nem lettem volna ennyire biztos abban, hogy egyáltalán nem volt semmi oka bejönni.
Zayn
Kinyitottam a bőröndömet és ijedten tapasztaltam, hogy a rózsa, amit vettem még Angliában Hilary-nak elég rossz állapotban van. Kissé naiv lennék, hogy azt hittem a virág kibír ennyi időt elzárva a bőröndömben, pedig még vizes zsebkendőt is gyűrtem a végére, de még így is elhervadt?!
- Hát te mit csinálsz? – tette a két a vállamra Hilary. Megfagytam mint egy kisfiú, akit rajta kap az anyukája, valami olyan dolgon, amit nagy titokban szeretett volna tartani. Lassan felálltam vele szembe és a virágot a hátam mögé dugtam. Kedvesen rámosolyogtam és óvatos puszit nyomtam az arcára.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Béna Fiú, aki szerelmes volt egy gyönyörű és intelligens lányba, aki még reggel is olyan szép, hogy ez a fiú majd elolvad tőle. Na de – egyik kezembe vettem a virágot és a szabad kezemmel kitűrtem a haját a szeméből. – ez a fiú megszerette volna lepni ezt a királylányt egy kis aprósággal, de sajnos nem sikerült neki – hajtottam le a fejem és ajkaim lebiggyesztettem, szomorú arccal előhúztam a hátam mögül a virágot. A rózsa feje enyhén meghajlott, így keltve még szomorúbb látványt. Óvatosan felemeltem a tekintetem Hilary-ra, akinek először csak a gyönyörű mosolyával, majd a könnybe lábadt szemeivel találkoztam. – Miért sírsz? – kérdeztem ijedten tőle ő pedig elnevette magát.
- Mivel érdemeltelek ki Téged? – ugrott a nyakamba és letörölte a kikívánkozó könnyeit.
- Ha én most azt elkezdeném sorolni… - nevettem fel, és eltoltam magamtól, hogy megtudjam csókolni.
Minden pillanat vele egy olyan élmény, amitől sosem szeretnék megválni, amit egy életre megjegyzek. Szerelmesnek lenni olyan mintha egy nagy selymes macit ölelgetnél, aki minden szépet és jót elhitet veled. De vannak árnyoldalak is, amik azt takarják bennem, hogy bár felhőtlenül boldogok vagyunk, tudjuk, hogy nemsokára vár ránk egy kisebb-nagyobb veszekedés.
- Mi a mai program? – kérdezte csilingelő hangon, amikor a nyakamba ugrott és viccesen a nyakam köré fonta a karjait. Féloldalasan a hátam mögé pillantottam, és láttam, ahogy csak egy póló van rajta és lábaival átkarolja a derekam. Felemelkedtem és elkezdtem vele körbe-körbe szaladni ameddig le nem dobtam az ágyra. Hangosan felnevetett és sipákoló hangon kezdett el vihogni.
- Rossz lány- másztam féle és belefújtam a nyakába. Kezeit a mellkasomra tette és úgy próbált eltolni magától sikertelenül.
- Ne, Zayn ez nagyon csikis! – kiabálta nevetve, de úgy tettem mintha meg sem halottam volna, amit mondott és folytattam. A csikizésből lassan puszik lettek és a nevetésből pedig sóhajok. Kezei még mindig a mellkasomon voltak néha pedig bele-bele markolt a pólómba. Végigpuszilgattam a kulcscsontját, amit türelmesen hagyott. Egyik kezemet rátettem meztelen combjára, amitől egy kicsit megrezzent. Féltem, hogy bármelyik pillanatban megijedhet a közelségemtől és újra feltépem benne a régi sebeket. Nem ellenkezett a tetteim ellen, inkább én voltam az, aki félt, hogy valami bajt okoz.
- Ne haragudj - ültem fel. Az arcom a kezeimbe temettem. Annyira tartok tőle, hogy ő nem szeretné, csak hagyja nekem, mert tudja, hogy én mennyire szeretném.
- Egyáltalán nem haragszom, butus! Semmi baj nincs – ült fel ő is, és mosolyogva megsimogatta a hátamat. – Zayn elhiszed nekem, hogy szólok, hogyha valami nem jó? – suttogta a fülembe. Óvatos mosoly húzódott a számra és felemeltem a kezem a tenyereim közül. Szenvedélyesen megcsókoltam, ő pedig érezhetően nevetett miközben a hajamba túrt.
Louis
Kicsit szétszakadtunk a srácokkal, így, hogy Zayn és Harry elmentek Niall pedig hódít, Liam-mel már csak mi maradtunk. Habár most mit is panaszkodom? Mindig ez történik, amikor kapunk egy kis pihenést. De a nyugalom jól jön bármiről is legyen szó.
- Popcorn-t? – kérdezte tőlem Liam. Andy, Lux és Liam nálam vannak, gondoltuk tartunk egy kis fiús estét, de csak úgy engedtek minket össze, ha egy nő is velünk van, így Andy magával hozta a kislányát is. Valami hatalmas nagy baromság ment a Tv-ben, így mind a hármunkat jobban lekötötte a popcorn.
- Hová is mentek Harry-ék?- bökött oldalba Andy. Be is perelhetném testi bántalmazásért és kajapazarlásért, mert pontosan a bordámba ütött, de férfiasan tűrtem a fájdalmat, viszont a kezemben tartott étel egyenesen a földön landolt.
- St. Louis- mondtam sértetten, amire Andy csak felnevetett.
- Haha. Jól van, legyen – megköszörülte a torkát és mély hangon újra megkérdezte tőlem. – Kegyelmes St. Louis, Harold és Zayn hol töltik a szabadidejüket? – furcsán rá néztem és attól féltem, hogy a popcorn-ba valamit beletettek, amitől Andy így megőrült. Liam harsányan nevetni kezdett, majd amikor nekem is leesett, hogy Andy miért kérdezte meg tőlem újra és így belőlem is kitört a kacagás.
- Jól van okoskám! – veregettem vállba – Mauritius-on vannak, azon belül pedig Mauritius fővárosában St.Louis-ban – könnyeztem a nevetéstől. Andy pár pillanatig még bambán bámult maga elé, majd amikor megértette, hogy mi a nevetés tárgya ő is egy jót derült rajta. Liam telefonja hangosan csengeni kezdett így a nevetés elhalkult és mindenki kiváncsian kezdte figyelni Liam-et, ahogyan merev diplomatikus arccal felveszi a telefont. Lux belehuppant az apukája ölébe és ujját a szája elé tette ezzel jelezve, hogy most csendbe kell maradni.
- Szia Niall – köszönt Liam a telefonba, én pedig összeráncoltam a szemöldököm és úgy figyeltem a beszélgetésre. – Mi? Nem értelek – dugta be az egyik fülét Liam, hogy jobban halja a szőke fiút. – Louis-nál vagyunk! Te hol vagy? Niall, ne szórakozz, hallod?! – förmedt Liam a telefonba, mi Andy-vel egymásra néztünk és próbáltuk megérteni mi lehet. – Azonnal érted megyek! – mondta Liam még a telefonba, majd az ajtó felé kezdett szaladni. – Gyertek! – intett nekünk. Szemeim nagyra meresztettem és értetlenül néztem Liam-re. – Valakinek vezetnie kell! Nekem nincs jogsim – rázta meg a fejét. Gyorsan felöltöztünk és bepattantunk mind a négyen az autómba és egyenesen arra a címre mentünk, amit Liam mondott…
