9. Rész - Egy hosszú út kezdete ...

Mosolygós mosolyt! :):) nehezen, de meglett a 8 komi:)) nagyon-nagyon örülök! nem csacsogok itt, inkább hagylak titeket olvasni :)) csak egy kérésem, most nem komi határ lenne, hanem feliratkozási határ :p mondjuk 15 feliratkozó és új rész :):) xxx.
Ui: Imádom Zayn új haját :3 nektek, hogy tetszik?

Suhantunk a levegőben, mint 4 kismadár. Persze ezt, mind csak képzeltem, mert nem volt igaz. Alattunk masszív építmény jelölte ki az utunk, és szabályozta a sebességünk.  Hilary nyugodtan ült mellettem bekötözve, türelmesen várva a hullámvasút végét. Előttem Helena hajával játszott a szél, és néha-néha pofátlanul az arcomba fújta azt. Elveszett már az út elején az a fergeteges érzés, amit a hullámvasút vált ki belőlünk. Talán ez egy kisebb viharelőtti csend volt. A szerelvény lassan megállt és az emberek hatalmas mosollyal szálltak ki belőle. Harry-vel felismerhetőek voltunk, így a ki nem hagyhatatlan beszélgetés és fényképkészítés is utolért minket.


/Hilary/
 
-          Körülbelül 10-15 perc és mehetünk tovább. – mosolyogtam Helenára, amikor a srácokat letámadták a Directionerek.
-          Azt hiszem, én inkább most megyek. – rázta meg a fejét a lány.
-          Hé! Hová mész? – nyúltam a karja után és visszahúztam. Csak nagy boci szemekkel rám nézett én pedig valamennyit értettem, abból, amire gondol.
-          Utálom! – mondta erőteljesen. – Egy gyökér!
-          Nem az. Csak most elborult az agya. Adj neki időt. – húztam el a szám, mivel tisztában voltam vele, hogy ez elég egy gyatra segítségnyújtás volt.
-          Hilary! Aki már az első pillanatban nem szimpatikus az a többiben sem lesz az! – kelt ki kicsit magából.
-          De Harry problémás eset csak várj egy picit, ameddig megmutatja az igazi énjét. – túrtam a hajamba.
-          Nem, ne haragudj, tényleg csúnya dolog most lelépnem, de én nem bírom ezt. Zayn normális és rendes, de Harry egy tapló. Majd hívlak. –intett nekem, aztán zsebre dugott kézzel tűnt el a tömegben.

Ott álltam egyedül a hullámvasút bejáratánál és,  teljesen olyan látványt kelthettem, mintha egyedül jöttem volna. Harry és Zayn „mindjárt jövünk”-je egy órán keresztül tartott én pedig abban az egy órában ácsorogtam a decemberi hidegben és vártam, hogy mikor fagyok meg. Ujjaim pirosak lettek és erőtlenek, az arcom kipirult és nem érzetem a lábujjim. Amikor már én is azon gondolkodtam, hogy fogom magam és haza megyek Zayn átölelt hátulról. Mint egy lávafolyam melegített fel és már nem fáztam. Magamba szívtam finom illatát és elmosolyodtam.
 
-          Nem sietetek. – gúnyolódtam.
-          Hol a másik csaj? – forgatta a fejét Harry.
-          Nos Harry, drága. Haza ment.
-          Ne. –hajtotta le a fejét Zayn. Valószínűleg értette, hogy miért ment haza. – Olyan barom vagy! – nézett keményen Harry-re.
-          Mi? Én nem tettem semmit! – védekezett a göndör.
-          Elég! – szóltam csendesen és mélyen Harry szemébe néztem. – Helena a szívére vette, ahogy viselkedtél vele.
-          Hogy viselkedtem vele? – tárta szét a karját Harry és értetlenül nézett ránk.
-          Bunkón! Mintha egy senkihez beszéltél volna. – ráztam meg a fejem. – Mindegy … Már mindegy. Megyünk haza? – kérdeztem egy keserű mosollyal.

--------------------------------------------

Zayn ideges volt, ami engem is nyugtalanná tett. Ha valaki fontos nekünk és azt látjuk rajta, hogy nincs vele minden rendben, ugyan azt érezzük, amit ő, csak mi ok nélkül. Azt mondják, hogy ha nem kötik az orrunkra a dolgot akkor ne okoskodjunk. De, hogy lehetne kibírni azt, ahogy csak vonszolja magát erőtlenül mosolyog és nem csillog úgy a szeme, ahogy szokott.
 
-          Ömm… - álltam meg az ajtó előtt. – Még meddig fogsz így viselkedni?
-          Eddig. – nézett a szemembe és enyhe félelmet véltem benne felfedezni.
-          Hallgatlak.
-          Holnap Amerikába utazunk, körülbelül 2-3 hónapra. – kapta el a tekintetét és a kezeit kezdte el bámulni.

Őrjönghettem volna, mint egy elmebeteg, hogy miért nem szólt nekem, de nem tettem. Nem volt erőm vele összeveszni. Megfogtam a kezét óvatosan megszorítottam. Tudtam, hogy Amerikába fognak utazni, de azt nem, hogy most. Fájt, legbelül nagyon fájt, mivel még nem vagyunk úgy együtt Zayn-nel. Istenem, de idétlen erről beszélni! De ez az igazság, nem hisztizhetek, mint egy őrült, mert Zayn csak egy „barátom”.
 

-          Hát, akkor… - csuklott el a hangom. – Sokáig nem látjuk egymást. –gyömöszöltem ki magamból a szavakat és tettet nyugalommal mosolyogtam rá, bár belülről ordítottam.
-          Meglehet. – nézett rám értetlenül Zayn. Talán nem ezt a reakciót várta tőlem?
-          Mikor indulsz? – beszéltem egy gombóccal a torkomban. Az arca megfeszült és nehezen nézett a szemembe.
-          Reggel hatkor. – mondta csendesen. Pislogtam egy párat majd egy újabb hamis mosolyt varrtam az arcomra.

Tartottam magam a szerepemhez és nem engedtem, hogy a fájdalom felülkerekedjen rajtam. Elköszöntem tőle és mondtam neki, hogy ma inkább otthon alszom. Szomorú volt és csalódott én pedig összetörtem. Út közben már nem bírtam magamba tartani az érzelmeimet és mint egy nagy hordóból úgy ömlöttek ki belőlem is a dolgok. Könnyező szemmel mentem haza és a változatosság kedvéért most sem ment minden zökkenés mentesen a hazafelé vezető úton.
 
-          Hé, cica! Valaki megbántott? – ordította nekem egy ápolatlan férfi. Úgy tettem, ahogy szokás. Figyelmen kívül hagytam, hogy hozzám szólt és gyorsabb léptekkel haladtam előre. – Gyere! Megvigasztallak!  - jött utánam a férfi én pedig rettegve vettem tudomást arról, hogy a jól megszokott „menekülésem” most nem akar beválni.

Már annyiszor halottam ezekről a történetekről, amikor valakit elkapnak és ez meg ez történik vele. De valahogy sosem éreztem át igazából a helyzetüket, mert nem éltem át azt, amit ők. Nem tartoztam közéjük. De most, hogy a férfi egyre közeledett felém és nem láttam, hogy mikor kéne futnom, sajnos csak arra számíthattam, hogy én nem kerülök arra a hosszú listára, mint azok a lányok.


/Zayn/

Elszúrni a dolgokat olyan egyszerű, de kijavítani már pofátlanul nehéz. Hová tűnt az egyensúly? Kezeimet tördeltem és hevesen dobogó szívvel készítettem magamnak egy teát. Fájdalmasan kortyoltam bele a forró folyadékba és keservesen fújtam ki a levegőt. Miért fáj ez nekem ennyire? Annyira fáj, hogy már nem bírom elviselni. Nem szeretném itt hagyni, nem szeretnék elutazni nélküle. Ragaszkodom hozzá és talán ez lesz a legnehezebb az egészben. Ragaszkodás megszüntetése erre a kis időre.
 

-          Hahó! – lépett be az ajtón Louis. – Miért van nyitva az ajtó?
-          Véletlen volt. – zártam be utána. – Mi járatban? – néztem rá. Nem kellett kínosan mosolyognom, nem kellett hamisan viselkednem. Előtte nem.
-          Gondoltam, hogy szükséged van egy kis segítségre. – ölelt át barátian.
-          Te hogy bírod? Eleanor-al? – néztem a szemébe.
-          Szeretem. Erre csak ez az egy válasz van. – veregette meg mosolyogva a vállam.
 
 Louis egy igazi kaméleon féle. Mindenkinek a vicces és mindig napra kész arcát mutatja, és semmiféle komolyság nem fedezhető fel rajta. De van egy eldugott csendes megértő és segítőkész énje is, amit csak azoknak az embereknek képes megmutatni, akik megérdemlik. Ezt nem egoizmusból mondom, ezt ő mondta nekem.

Amikor Harry a poklokat járja nők miatt, vagy bűntudata van … a nők miatt, Lou segít neki megérteni, hogy mi miért történik. Igazi barát. Követendő példa lenne a viselkedés, hisz ha akar, akkor ő is képes elengedni magát és őrültségeket csinálni, sőt a fő kópé is köztünk, de amikor segítségre van szüksége valakinek mindig ott van. Talán olyan, mint Liam.

De Liam más tészta. Ő igazán rendes és megfontolt. Mély érzésű és egy igazi gentleman, róla formázták. Képes mindenki véleményét becsben tartani és nem visszaélni azzal, ha valami nagyon bizalmasat elmondunk neki.

Meg kell lennie egy egészséges őszinteségnek köztünk. Mert ki értené meg jobban azt, amit érzünk, ha nem egy sorstársunk? Louis tudta, mit érzek azzal, hogy Hilary-t itt hagyom. Ő is itt hagy egy számára rettenetesen fontos személyt, Eleanor-t. De még így is mosolyog, pedig neki is pokoli kínok vannak a lelkében, de mégis mosolyog.
 
-          2 hónap Zayn. Hamar elrepül. – mondta nekem, de talán inkább magának.
-          Talán 2 hónap! Ki tudja mennyit húzódik el. – vakartam meg a tarkóm. – És még a Karácsonyt is ott ünnepeljük.
-          Valamit valamiért. – kortyolt bele a teájába, amit az imént öntöttem neki.
-          Újév. – suttogtam.
-          De! Beutazzuk Amerikát… vagyis a felét. – mosolyodott el.


/Hilary/

Mire jó az imádkozás? Mikor imádkozunk egyáltalán? Mármint, ha valaki imádkozik… Most döbbentem rá, hogy én csak akkor fordulok Istenhez, amikor már minden veszni látszik. Minden a vége felé jár és már semmi sem tesz boldoggá. Csendesen mormoltam magamban egy csendes imát. Koszosan megalázva és megtörve ültem a mocskos földön. Könnyeim patakokban folytak és nem tudtam felfogni a történteket. Hisz lehetetlen, hogy ilyen megtörténjen! Vagyis velem lehetetlen.

Lábaim még ahhoz is erőtlenek voltak, hogy megmoccanjak. Hová érdemes olyankor menni, amikor ilyen történik az emberrel? Csendesen sírtam és még annál is  vissza fogodtabban  reménykedtem, hogy minden rendben lesz.

Lábaim életre keltek én pedig óvatosan és feltűnés nélkül cammogtam a lakásomhoz. Minden mozdulatom felért egy késszúrással. Könnyeim még mindig nem volt hajlandóak a visszavonulásra, így egyesével lepték el az arcom a sós cseppek.

Hideg volt, én pedig egyszerre remegtem a hidegtől is és a fájdalomtól is egyaránt. Gondolataim nem tisztultak és az érzés sem akart elhagyni engem. Kabátom szorosan magamhoz tűrtem és amikor már felszenvedtem magam a lépcsőn a telefonom után kaptam.
Legelső nevet hívtam a híváslistámról. Pár percig kicsengett majd rekedten szóltak bele.
 
-          Haló.
-          Segítened kell. – sírtam még mindig a kagylóba.
-          Mi történt? – ijedt meg a hang, én pedig nagy nehezen kiküzdöttem magamból azt az egy keserves és kínzó szót…

One Shot

Mosolyt! :) Nos ez nem rész, hanem egy hirtelen ötlet, nevén egy One Shot. Gondolkodtam, hogy rakjam e ki vagy sem, de végül arra jutottam, hogy üsse kő kirakom:D Ennek nincs folytatása, nincs a fő szereplőnek neve se semmi. Ez számomra csak egy gondolatmenet. Nem vagyok depressziós, hogy ilyeneket írok csak hát a sok nevetés mellett valahogy ki kell adni a "rosszat" is magamból :D:D ha tetszik és még szeretnétek ilyet komizzatok, a részhez még 2 komit várok és hozom :))))

Idegesen doboltam a kocsim kormányán, és még idegesebben vettem a levegőt. Miért is élek? Senkim sincs. De m miért is mondok ilyet? Mindig elítéltem a depressziós és önsajnáltató embereket. Hova süllyedtem? Mindig önző és meggondolatlan voltam és talán ez vezetett engem erre az útra. Erre a nyomorúságos és jelentéktelen útra. Egyedül a világban. Fáj ezt kimondani de igaz.

A motor leállt én pedig kiszálltam az autóból. Egy elhagyatott helyen ahol a világ te vagy nem is tűnik veszélyesnek az öngyilkosság gondolata. Öngyilkosság? Na tessék, még egy dolog amit megvetettem és most engem is utolért? Talán igaz lenne, hogy egyszer mindenki túlesik ezen az érzésen? Vagy ha nem esik túl rajta akkor pontosan bele esik? Magával rántja, és soha többé nem kap új esélyt az élettől, hogy meggondolja magát? Én is ezt a hibát tervezem elkövetni.

Szerelmi bánat. A számomra az eddigi napig ismeretlen érzés. Csak halottam felőle, hogy rosszabb, mintha kínoznának és elviselhetetlenebb mindennél. És ha már egy fél „mit vetettem meg eddig” listát felsoroltam ezt is ide írom. Mert eddig azt hittem csak az ostoba emberek engedik meg, hogy azt tegyék velük, aminek az eredménye egy súlyos lelki válság.  De láss csodát! Most ez is megtörtént velem. Egy csúnya szó, kiabálás, pofon és mindennek vége van. De miért vetnék véget az életemnek, ha szeretem magam. Mert én most nem magamat utálom, hanem őt! Amiért ezt tette velem! Amiért úgy tette azt velem, ahogy tette!

Erősen megszorítottam a híd korlátját, és valami okból kifolyólag vonzott a víz magához. Nem lett volna szabad ma eljönnöm otthonról, de nem voltam képes egy levegőt szívni vele! Undorodtam minden szavától, amit a fejemhez vágott. Lábam felraktam az egyik kis lécre és kihajolva szagoltam bele a víz édeskés szellőjébe. Nem sírtam. Pedig jobb lett volna sírni, hogy úgy adjam ki magamból a fájdalmat és ne így, ne ezekkel a  gondolatokkal nyugtassam magam.

Talán akkor fáj a legjobban egy ember elvesztése, amikor már magadnál is jobban szereted. Amikor mindent feláldoznál érte, és a kapcsolatotokért. De a pofára esés védőfelszerelés nélkül veszélyesebb, mint bármi más. De engem nem figyelmeztettek, hogy az élet egy pillanat alatt össze tud omlani, és olyan állapotba kerül, mintha az évek alatt hozzá se nyúltak volna.

Lábaim egyre magasabbra helyzetem és már az egyensúlyom sem volt biztos. A szél belekapott a hosszú hajamba, és mint egy segítő kéz tolt a víz felé és halkan suttogta, hogy „ugorj”. Mintha egy ördög és egy angyal ült volna a vállaimon és egymás ellen beszéltek volna. Mit tegyen az ember ilyenkor? Amikor már saját magán sem igazodik el?

Nem tudtam, hogy mim sérült meg jobban. A szívem vagy a büszkeségem. Mit bántottak meg jobban, azzal, hogy közölték velem, már lejártam, elhasználódtam. Elhasználódtam … Miért fáj ennyire ez a szó és miért nem hagy nyugodni? Miért érdekel a jelentése, és az, hogy ki mondta? A fejem feszített és a kis ördög a vállamon 2-0 –ra verte az angyalkát.

Egyre jobban kezdtem magam megadni annak a bűnös csábításnak, ami arra késztetet, hogy ugorjak le és felejtsem el minden fájdalmam. Fájdalom nélkül, minden olyan, de olyan egyszerű és könnyed lenne. Szükségem van erre az érzésre. Kell nekem, és amit akarok azt meg is szerzem. Eluralkodott rajtam egy egyfajta önfejűség és nagyképűség. Talán azért, mert nem szerettem volna magamban a hibát és a vétket keresni. De most őszintén, melyik normális ember szereti elismerni, ha hibázott?

Már a híd túloldalán lógtam és mintha a víz szirének csábító énekével nyugtatta volna a lelkem Egyre és egyre jobban éreztem magam, a tudattól, hogy ha leugrom minden rendben lesz. Minden, kivéve engem. Ki venné észre ha eltűnnék? Mert ki veszi észre azt az esőcseppet, ami az orrára hull pofátlanul? Talán egy pillanatra rá figyel az ember, majd mintha mi sem történt volna folytatja az életét, és ezek mind pillanatok alatt történnek meg. A kis kósza esőcsepp, ami reményteli próbálkozással próbálja magára felhívni a figyelmet, de nem sikerül neki. Tehát, nekem sem sikerülne.

De a remény, a remény az, ami mindig visszazökkent a valóvilág  kegyetlen karjaiba és kántálja neked, hogy semmi sincs veszve.  A remény egy manipulátor? Egy kegyetlen erő, ami hadsereget gyűjt? Mindent elhitet az emberrel, majd hagyja, hogy csak rosszabb és rosszabb legyen neki? Nem tudom. De azt tudom, hogy a remény segít, ha mi magunk is azt akarjuk, hogy segítsen. Mert minden fejben dől el!

Gondolatok százezrei kavarogtak a fejemben. Testemmel előre hajoltam a hídról és egy hatalmas mosollyal mondtam neki nemet. Engem nem fog bekeríteni egy negatív érzés és a mélybe taszítani! Nem! Én erős leszek és megmutatom a világnak, hogy a legnagyobb elkeseredésben is van remény!  Megmutatom annak a tökfejnek, hogy mit vesztett velem!

Csendes nyugalmamban vetetettem át a lábam a korláton, és kizárva a víz hangját próbáltam átemelni a testem. És amikor az ember már mindent jónak lát, és elkezd pozitívan gondolkodni, a csalódott keserűség és fájdalom visszavág. Lábam megcsúszott és visszaestem a túloldalra, amit a hömpölygő víz uralt. A félelem, mint szellem ijesztett meg és folyamatos tréfát űzött velem. Karjaim fáradni kezdtek a kapaszkodástól és már magam sem voltam biztos a jövőmben.

Emlékszetek? Minden pillanatok alatt történik meg.  Minden egy pillanat leforgása alatt képes 180 fokos fordulatot venni, és elfelejtetni az emberrel a reményt. De én mégsem hagytam magamat, nem tehettem. Lehet, hogy eddig a reményt dicsértem, a kitartásom oka ként, de rá kellett jönnöm, hogy a szerelem a fő érv. Hiszen szerelmes vagyok, és még látni szeretném azt, akit szeretek. Minden erőmmel visszahúztam magam és gyorsan átkerültem a biztonságos oldalra.

Hatalmas levegőt vettem és mintha ujjá születtem volna. Talán mert újjá is születtem. A halál szakadékán táncolni nem okos döntés még akkor sem ha már a nincs olyan út,a mi jónak tűnne. Kinyitottam a szemeim és akkor a remény megköszönte a belé fektetett hitemet. Előttem állt ő. Aki majdnem a halálba taszított. Két gyönyörű zöld szeme csillogott és rémülten engem bámult az autója mellől.

-      

          –    Szeretlek. – szaladt felém Harry és olyan hévvel ölelt át amivel még soha. – Nagyon sajnálom! De ne csinálj ilyet többé! – simította meg a hajam.

Ettől a pillanattól kezdve tudom, hogy sosem, de sosem szabad feladni a reményt!

8. Rész - Problémák

Mosolyt :) Meghoztam nektek a 8.részt, amit nagy kínok között írtam meg. Őszintén mondom, szerintem szinten aluli lett ez a rész, szóval várom a véleményeteket! Őszintén szeretném tudni, hogy mit gondoltok! 8 komi után következő rész :)))  

-          Van egy jobb ötletem. – suttogtam a hajába és a kezénél fogva húzni kezdtem…

Egyenesen az ablakhoz vezettem, ami bár elő pillantásra nem mutatott semmi érdekeset jobban megnézve egy másik világ. Hilary szélesen elmosolyodott és megölelt. Állam a fejére támasztottam és mély levegőt vettem. Boldog voltam. Boldog… Igazán és semmi átfedés nélkül. Csendesen szuszogtam és gyönyörködtem az esti fényekben. Szívem hevesen dobogott, és bekövetkezett a hatalmas változás az életemben. Szerelmes lettem. Szerelmes egy kincsbe. Egy felfoghatatlan érzés járt végig és mosolygásra késztett. Még szorosabban magamhoz öleltem Hilary-t és az állam a fejéről a vállára emeltem.
 
-          Gyere. – fogat meg most ő a kezem és bevezetett egy szobába.
-          Ömm.. – köhintettem egyet, amikor megláttam, hogy a hálószobájában vagyunk.
-          Mindjárt jövök. – suttogta, majd belépett a fürdőszobába.

Kellemetlenül éreztem magam, hiszen egy számomra felbecsülhetetlen lány szobájában ülök, most először. Lassan helyet foglaltam az ágyán, aminek erős kamilla illata volt, majd kilépett az előttem lévő ajtón egy szende szellő, lassan mellém libbent és leült. Halványan rám mosolygott és bohókásan elnevette magát, mit sem sejtve arról, hogy bennem mekkora feszültség van.
 
-          Azt hiszem… Ma nekem kellesz téged megszánni egy pólóval. – mosolygott rám.
-          Szerintem nem egy méretet hordunk.
-          Szerinted. – kacsintott rám, majd előhúzott egy fehér ujjatlan trikót.
-          Nekem? – kérdezte meglepetten és félénken néztem rá.
-          Csak most, csak ma, csak neked. – mosolygott majd egy puszit nyomott az arcomra. Felnevettem és megköszöntem.

Elvonultam tusolni, hogy azért mégse koszosan aludjak. A víz tisztító hatással volt rám és segített az érzelmeimet  helyére rakni. Nem tudtam normálisan a tükörbe nézni, mert nm csak egy fiút láttam a tükörben, hanem saját magam.  Zayn-t! Megtaláltam, ami elveszett!
 
-          Kész. – léptem ki az ajtón én is, és egy balett mozdulat kíséretében mutattam meg magam.
-          Csinos. - bólintott Hilary. Pár pillanatig csak néztem rá értetlenül, ő pedig elgondolkozott azon, hogy az előbb mit is mondott. – Akarom mondani… Jól áll. – mosolyodott el. Karjával intett nekem, hogy bújjak mellé az ágyba, én pedig így tettem. Mit éreztem? Hát mit is érezhettem… szerintem nem nehéz kitalálni.

--------------------------------------------------

Elgondolkodtató, hogy milyen hamar elmúlik minden körülöttünk és pár perc alatt képes búcsút inteni az ősz és utat enged a télnek, hogy az megfagyassza a világot és egy kis időre pihentesse azt. Egy este alatt cserélt helyet a két évszak és mire kinyitottam a szeme már a tél üdvözölt az ősz helyett. December. Mély szippantással köszöntöttem én is, de a megszokott hideg talán kissé fagyos levegő helyett egy kellemes kamilla illat csapta meg az orrom. A kamilla virág lágy és egyszerű, de mégis magával ragadó, mint Hilary. Nem hiába van neki és az egész környezetének kamilla illata. Talán az embernek olyan az illata amilyen a személyisége. Meghatározó dolog, hogy egy embernek milyen illata van, hisz ki ne szeretne olyan embert megölelni akinek friss, édes vagy éppen vad illata van.
 
-          Még mennyi idő? – kérdeztem Hilary-t türelmetlenül az ajtóban állva.
-          Mindjááááááárt …. Kész! – állt meg előttem én pedig szemeim rajta legeltetve, csak elmosolyodtam.
-          Igazán szép. – tűrtem el egy kósza hajszálat az arcából. – Tetszik a rúzs és a sapi. – kacsintottam rá. Fergetegesen állt neki a vörös rúzs, amitől olyan rejtélyes lett , de a fehér pulóver kiegyenlítette a rejtélyességet és az édességet. Egyszóval pont jó.
-          Hogyan megyünk oda? – kérdezte Hilary, miközben a cipőjét húzta fel. Útban voltunk George lányának a születésnapjára.
-          Taxival… - tártam szét a karom. – De ma kivételesen nem George-t fogom megkérni.
Mosolyogva vásároltuk meg az ajándékot a még számunkra ismeretken ünnepeltnek, aki olyan szerencsés, hogy a születésnapján esik le az első hó.
-          Nézd. – kiáltott fel Hilary, majd levette a hajára hulló hópihét. – Havazik.
-          Gyönyörű. – néztem rá. Csak rám pillantott és kedvesen elmosolyodott. Közel léptem hozzá és forrón megcsókoltam.  A hó egyre jobban és jobban kezdett esni én pedig csók közben is mosolyogtam.
-          Mennünk kell. – vigyorodtam el. Megfogtam a kezét, majd megvártuk a taxi-t ami elvitt minket a címre. 

Erősen szorítottam Hilary kezét, aki rám is szólt, hogy ez már fáj neki és közben nagyot nevetett. Nem tehetek arról, hogy inkább a hátamon vinném, hogy nehogy valami baja legyen! Védelmezni szeretném, de lehet, hogy túlzásba viszem. Lehet…
 
-          Jó napot! – léptem be egy ajtón. Kisebb társaságot láttam magam előtt, majd megpillantottam George-t.
-          Mr. Malik és Mrs. North. – közeledett felénk mosolyogva a köpcös férfi. – Örülök, hogy eljöttetek.
-          Ahogy ígértük. – mosolyogtam a férfira. – Az ünnepelt? – kérdeztem kíváncsian.
-          Helena! – kiáltott George, majd nagy padlónyikorgás közepette egy fiatal szőkés barna hajú lány kocogott elénk arcán egy hatalmas mosollyal. 
-          Szervusztok. – nyújtotta felénk a kezét. Elképesztően kékek voltak a szemei, amiktől más esetben valószínűleg halálra rémülök, de egy kedves mosoly kíséretében még a félelmetes kék szempár is kedvesnek tűnt.  – Helena Linn. – mutatkozott be. Ismerős volt ő maga és a hangja is, mivel már volt vele szerencsém találkozni.
-          Mi már ismerjük egymást, de azért bemutatkozom, Zayn Malik, és Ő itt Hilary North. És…. – csodás szünetet tartottam és rápillantottam Hilary-ra , aki természetesen vette a lapot.
-          Boldog születésnapot! – kiáltottuk egyszerre.
-          Köszönöm. – nevetett fel Helena. – Igazán köszönöm. –nevetett még mindig. Igazán szimpatikus lányka.

Helena Linn

Nagyjából megismerkedtünk a Linn családdal és ezzel teljesen elnyertem George barátságát. A nap vége felé még teljes töltettel pörögtem és szerettem volna Hilary-t bemutatni a fiúknak normálisan. Helena-val nagyon jól összebarátkoztunk, és simán elmenne Louis testvérének. Ennyire pozitívan és őrülten csak ő tud Helena-n kívül viselkedni és gondolkodni. Elköszöntünk mindenkitől és egy „irány Harry lakása” mozdulattal furikáztattuk magunkat Harry-hez.
 
-          Óóóó! Fiatalság. – köszöntött minket mosolyogva a göndör srác. – Gyertek beljebb.

Harry egy mindig mosolygós és extra elveteműlt srác, akit ha már csúnyán szeretnék  fogalmazni az apácák elkerülnek. Harrynél általában a kupi a megszokott, de most valahogy rend volt. Nem stimmel nekem a dolog mivel, bármennyire is koncentráltam nem tudtam hova tenni ezt a tisztaságot.
 
-          Vársz valakit? – kérdeztem tőle.
-          Jó szemed van. – biccentett felém. – Csak a szokásos.
-          Szokásos? – kiáltottam rá csendesen. Ne kérdezzétek hogyan kiáltottam csendesen… de a lényeg, hogy csendes volt…
-          Valamivel fel kell dobni a napot. – nevetett fel kínosan.
-          Harry! Előttem ne játszd meg magad! Mi a bajod? Milyen szokásos?
-           Zayn. Én örülök, hogy te megtaláltad Hilary-t. De én nem fogom hagyni, hogy odalent begyepesedjek, mert „jajj, kéne egy biztos nő az életembe, nem pedig az egyéjszakások”… Nem ez a típus vagyok, te is tudod.
-          De ez sem a te stílusod. – ráztam meg a fejem. – Csak próbáld meg valamelyiküket értékelni, nem pedig „használni”.
-          Ne akarj nekem bűntudatot okozni kérlek! – rázta meg Harry a fejét és a hajába túrt.
-          Csak inkább az agyad gondolkodjon és ne a …. – köhintettem. Harry vette a lapot és csak bólintott egyet. Miközben mi beszélgettünk Hilray, Harry  képeit nézegette.
-          Ezeket te csináltad? – kérdezte.
-          Igen. – lépett mellé Harry. – Már régen.
-          Ezek nagyszerűek Harry! – mélyedt el Hilary a képekben.
-          Köszönöm. – Hilary arca megenyhült, szemei pedig teljesen belevesztek a képekbe. Tudtam, hogy Harry szeret fotózni és azt is, hogy büszke a fotóira. De sajnos mostanában nem igazán van rá ideje.

Már az elején közölték velünk, hogy nem sorolhatjuk a hobbinkat a karrierünk elé. Akkoriban még csak azt mondtuk, hogy „Ugyan! Mi a hobbinkból csináljuk a karrierünk!”. Ez igaz is. De az embernek nem csak egy hobbija van! Mi mindent feldobtunk egyért, és örülök neki, hogy ezt az egyet választottam a sok közül. Vannak nagy és kis döntések. Valaki az orrpiszkálás és a csúnya beszéd között dönt, valaki pedig az éneklés és a fotózás között.

---------------------------------------------

A dolgok mostanában gördülékenyen és simán jöttek, mentek most pedig elérkezett a nehéz dolgok ideje. Holnap utazunk Amerikába, én pedig nem mondtam Hilary-nak egy szóval sem az utat. Apropó, ez eltel egy hetet végig vele töltöttem és még jobban szeretem, mint eddig. Minden nappal egyre jobban és jobban. Hol nála hol pedig nálam töltjük az éjszakákat. Bemutattam Hilary-t a srácoknak, és meglepő módon jól fogadták. Talán arra számítottam, hogy felfogják, üdvözlik és aztán el is felejtik, de nem így történt. Liam régi ismerősként fogadta, Harry úgyszintén, Niall nem emlékezett rá… De után 1 órán keresztül beszélgettek, majd Louis mutatkozott be, egy cifra mondattal, amiből Hilary sajnos nem vett ki túl sokat, így inkább én mutattam be őket egymásnak.   
 
-          Szia. – köszöntöttem Hilary-t az ajtóban. – Helena? – kérdeztem a lány hol létéről mivel a mai napot vele és Harry-vel töltjük.
-          10 perc és itt lesz. – mosolygott kedvesen és egy puszival üdvözölt. Elpirultam, bár már meg kéne szoknom a „puszis köszönést” de nála sajnos nem sikeredik.
-          Megjöttem. – kiáltott ránk Harry és hátulról meglökött így megcsúsztam és egy tökéletes hanyatt esést mutattam be.
-          Úristen! – ugrott mellém Hilary. – Harry!
-          Kutya baja! – kacsintott rám. – Mit várunk? – vágta zsebre a kezét és előre hátra kezdett dőlöngélni.
-          Kit várunk. Egy ismerősünket. – rázta meg a fejét Hilary. Nos igen, kicsit nehezen szokta kezelni Harry lazaságát… vagy flegmaságát.
-          Itt vagyok! – kiáltott Helena nekünk, majd egy piszit küldött az apjának a taxi felé. – Bocsánat. – állt meg előttünk, majd érdeklődve tekintett Harry felé.  – Szia. Helena vagyok. – mosolygott  kedvesen Harry-re.
-          Ja, szia. Harry. – bökte neki oda. Mi Hilary-val csak nagyra meresztettük a szemünket és értetlenkedve néztünk Harry-re.  Az első pillanattól fogva feszült volt a levegő, nem csak Harry és Helena között, hanem köztem és Hilary között is. Nem mondtam neki a holnapi utat, de valahogy még én sem fogtam fel.

Vidám Parkban voltunk, aminek már a nevében is benne a van, hogy „vidám”. Nekünk viszont sehogy sem jött össze ez az érzés. Nem tudom, hogy miért de Harry és Helena végig piszkálódtak, beszólogattak egymásnak és nem voltak hajlandóak egymás mellé ülni, sehol. Hilary-val olyanok voltunk, kint két dajka, akik folyamatosan a két veszekedő 8 éves közé állnak.
 
-          Na ebből elég volt! – állt meg Hilary a hullámvasút előtt. – Te oda! – mutatott az egyik ülőhelyre, és Helena le is ült. – Te, pedig mellé! – fogta meg Harry karját, akinek az arcán csak egy meglepett mosoly volt.  – Zayn.. – fogta meg a kezem.  – Mi a baj?
-          Semmi! – furdúltam el, hogy ne kelljen azokba a gyönyörű szemekbe néznem.
-          Zayn! – ismételte a nevemet, én pedig megremegtem, hiszen elindult a hullámvasút és erősen kapaszkodnom kellett, mivel nem nagyon rajongtam az ilyen dolgokért.
-          Ne érj hozzám! – ordította Helena miközben egy 360 fokos fordulat állt előttünk. Előre nyúltam és meglöktem Harry vállát, hogy bármit is csinál fejezze be!  Ilyen kavarodásban kellett nekem valami értelmes dologgal elődrukkolnom, hogy miért is tűnök el hónapokra…