10. Rész - Külön külön...

Mosolyt :) nem lett meg a 15 feliratkozó... egy híján, szóval nincs probléma :) alapesetben még vártam volna azzal, hogy hozzam a részt, de előregondoltam és rájöttem, hogy én a szünetben elutazom. Ezzel nem is lenne baj, csak hát egy másik országba, ahol nincs netem. Szóval még ki kell találnom valamit, hogy azért egész szünetbe ne hadjam csak úgy itt a blogot! Szóval ezen a héten lesz még rész, és kitalálok valamit, hogy megoldjam! Kicsit sok lett most a Hilary-s szemszög, de azért remélem tetszik! :):):) jó olvasást!

/Hilary/
 
-          Segítened kell. – sírtam még mindig a kagylóba.
-          Mi történt? – ijedt meg a hang, én pedig nagy nehezen kiküzdöttem magamból azt az egy keserves és kínzó szót…

Nagyot nyeltem és minden bátorságom összeszedve mondtam a telefonba Helena-nak, hogy megerőszakoltak… Igen. Még magamnak sem ismertem be, de megtörtént. Amikor kimondtam összetört bennem minden felépített és a sírás sem kímélt meg. Kezeimet ökölbe szorítottam és éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Fájt a tudat, fájt minden, ami képes fájni. Miért történik ez velem? Velem… Pont velem.
 
-          Ne mozdulj! Rögtön megyek! – mondta ijedten Helena. Megnyugodott egy kis részem, hogy nem kell majd egyedül túlélem ezt az éjszakát.

Hirtelen viszont abbahagytam a sírást, az ikegést és a folyamatos gondolkodást. Összeszorítottam  a fogaim és mélyen be szívtam a levegőt. Nem lesz jobb ha sírok és magamat kínzom. Elég volt Hilary!

Fogtam egy nyamvat papírt és egy tollat, majd kiírtam magamból mindent. Jól esett, jobban eset, mint bármi más, amit tehettem volna. Tudtam, hogy Helena nem ér ide olyan hamar, mint ahogy azt eltervezte, mivel messze lakik. A két oldalas irományomat betettem az egyik könyvem lapjai közé és úgy néztem a könyvre, mint egy undorító, gonosz, értéktelen tárgyra. Beleültettem minden utálatomat, magamból pedig kiűztem. Nem fogok sírni, mint egy anyátlan szerencsétlen és szidni azt a mocskot, aki ezt tette velem. Ha egyszer nem védtem meg magam…
 
-          Hilary! – ordították a kapucsengőbe.

Helena megérkezett. Közömbösen sétáltam az ajtóhoz és lassan nyitottam ki. A rémült lány beesett rajta és két kezével átfogta az arcom. Szemei az én szemembe fúródtak és próbálták megérteni, hogy mi a helyzet. Lassan vettem levegőt és elmosolyodtam. Egy könnycsepp így is kiszökött a szemeimből, de nagy egyszerűséggel letöröltem azt.
 
-          Azonnal megyünk az orvoshoz. – fogta meg a kezem.

Az autóút egy kegyetlen kínzás volt számomra. Friss élmény friss érzések. Fájt ahogy az autó döcögött, nagyon is. A fejemben keszekusza gondolatok randalíroztak és újra elkezdett hevesen verni a szívem. Megint féltem, megint elgyengültem, de nem hagyhattam magam.

Az orvos készségesnek bizonyult. Bár elég kellemetlenül érzetem magam… Melyik lány szeret nőgyógyászhoz járni és azon parázni, mit gondol az orvos. Mert hiába etetnek azzal, hogy neki ez a munkája. Semmit nem ér. Nekem nem az a munkám, hogy felfeküdjek egy székre és megmutassam a legeldugodtabb titkom egy vadidegennek, akinek ugye ez a munkája. A nőgyógyászok hasonlítanak egy konok kisgyerekre, aki pofátlanul beleolvas a lányok naplójába, vagy a titkaiba. Ő is ezt tette, persze képletesen.

Fogaimat összeszorítottam és vártam, hogy mit mond az orvos. Szívem újra hevesen dobogott és melegem is lett. Helena, bár alig ismer, mégis próbál segíteni. Akkor jöttem rá, hogy milyen jó is, hogy vakon is megbízok benne, amikor a nővér megkérdezte a születési dátumom tőle, ő pedig okoskodás helyett a sajátját adta meg egy év eltéréssel.
 
-          Nem tudom, hogy, hogyan vélekednek e téren, de talán jobb lenne a rendőrséghez fordulni. – mondta az orvos a papírokat nézve és kerülve a szemkontaktust.
-          Nem. – mondtam csendesen.
-          Nos, ahogy gondolja. Az eredmények alapján, és ahogy láttam, már nem volt szűz, viszont nagyon egészséges, szóval még nem volt sok férfival.
-          Igen. –bólintottam.
-          Nem véltem felfedezni semmilyen nemibetegség jelét, vagy akármit, ami arra utal, hogy elkapott valamit. A peteérés nem ebben az időszakban volt, szóval rettenetesen kicsi rá az esély, sőt nincs is, hogy netán …
-          Ne mondja ki! – szorítottam össze a fogaim.  
-          Rendben. Itt van pár gyógyszer, amit nem árt ha egy-két hétig szed. Ezen kívül, ajánlom, hogy forduljon pszichológushoz, mert ezt nem tudja egyedül feldolgozni. Sajnálom. – fogta meg a vállam.

Nem szerettem volna erről senkinek sem beszélni, el akartam magamban fojtani, és el akartam felejteni! Mindennél jobban. Helena hazakísért és úgy döntöttünk, hogy ma este nálam alszik. Lehajtottam a fejem a párnámra és szomorúan tapasztaltam, hogy hajnali 3 óra van. Zayn nemsokára elmegy…

/Zayn/

Az órám kegyetlen pontossággal kezdett bele az ébresztésembe. Sajnos nem tudott megijeszteni, hiszen már 2 órája forgolódtam és vártam, hogy megszólaljon. Keservesen ültem fel az ágyamon és kinyomtam a telefonom, ami pontosan 5:00-át mutatott. Nagy levegőt vettem és készülődni kezdtem. Miért kerülgetem, azt, hogy kiöntsem a szívem és elmondjam, hogy mennyire is fáj, Hilary viselkedése.

Tegnap láttam utoljára. Még rá gondolni is nehéz. Mintha egy plátói szerelem lenne. Egy beteljesületlen dolog. Kezeim remegtek a reggeli borotválkozás közben, így sikeresen ejtettem magamon egy sebet. Éreztem, hogy ez nem az én napom lesz.

A srácok beesett, karikás szemekkel jelentek meg egyesével a reptéren. Harry  egy kapucni alá bujt és csak azt hajtogatta, hogy ha nem kap két percen belül egy kávét fa (?) lesz belőle. Louis és Liam megvitatták  barátnőikkel, hogy, hogy legyen a találkozás a két hónap alatt. Niall pedig mellettem falatozott egy hamburgert, miközben bambán nézett előre.
 
-          Minden rendben? – kérdeztem tőle, kezem pedig az arca előtt húzogattam.
-          Ömm… Persze, csak elköszönök a londoni hamburgerektől. – bólogatott és beleharapott az ételbe.
-          Mi ez a nagy lelkesedés srácok? – veregetett minket hátba Paul.
-          Búcsúzunk London-tól? – pillantottam fel rá. Megértően elmosolyodott és ő is merengeni kezdett.
-          Kávééééééét! – ordította Harry. Tisztában vagyunk vele, hogy Harry két dolgot utál a legjobban. 1.: a reggeleket, 2.: a korai reggeleket. Az már csak hab a tortán, hogy kávéja sincs.
Nemsokára, mindenki elbúcsúzott mindenkitől, Liam Danielle-től, Louis Eleanor-tól, Niall a hamburgerétől, Harry a kávé nélküli reggelektől, én… én pedig az érzelmeimtől. A remény még bennem élt, hogy Hilary váratlanul megjelenik, és felém szalad. Szalad, majd a karjaim közé veti magát és megcsókol. Louis jött mellém és kezét a vállamra tette.
-          Megvár. – suttogta nekem. – Itt lesz miután visszajöttünk.

Szomorkásan elmosolyodtam és bólintottam egyet. Eleanor és Dani boldogan és könnyes szemmel integettek nekünk. Hirtelen megszűnt minden körülöttem, nem halottam a a külvilág zaját, csak láttam. Láttam, ahogy pár elszánt és megbecsülendő rajongó felénk integet és mutogatják a kezükkel formált szíveket. Láttam, ahogy Niall próbálja jobb kedvre deríteni  Harry-t, aki bár nyűgös mégis elmosolyodik. Láttam a csempéket amiken lépdeltem, majd Hilary-t láttam. A képzeletemben. Ahogy nevet, ahogy hozzámér, mindent átéltem még egy pillanatra, majd eltűnt minden gondolatom róla. Nem kínozhatom magam vele. Elengedem…  

-------------------------------------------

A repülőgép utak hosszúak, és fárasztóak, mintha direkt az ember idegrendszerének a kínzására találták volna ki őket. Hazza elaludt, Louis pedig nem tágított mellőlem. Folyamatosan beszélt hozzám összefüggés nélkül. Néha azt hallgattam, hogy milyen értelmetlen a krumpli alakja, aztán hirtelen már politizált.

De túléltem mindent, amit a repülőgép elém állított. A reptéren rengetegen voltak. Amint kiléptem a  „járműből” beszívtam Amerika illatát. Staten Island első pillantásra sok érdekes és különleges meglepetést ígérget nekünk.  A fanok itt sem hazudtolták meg maguk. Akkor sipítozás vett minket körül, pedig még reggel volt… Mármint itt. Az időeltolódás megviselt minket, hiszen reggel hatkor indultunk és reggel hatra érkeztünk meg, Most vagy teleportáltunk, vagy Paul későn szólt az időzónaváltásról. Fényképeket csináltunk, aláírtunk, mindent, amit az orrunk elé toltak és mosolyogtunk.

----------------------------------------

Kihasználtunk minden szabad percet az életünkből. 4 hete megy már a turné, ami eddig fergetegesen alakul. Statan Island-ból eltávozva rögtön New York-ot vettük  célba. Ha eddig meglepődtünk az amerikai rajongókon, most már halálra rémültünk. A Take Me Home bár kisebbet robbant, mint az Up All Night, még így is énekelték velünk a rajongók, minden egyes koncerten. De minden boldog mosoly mögött ott van a keserűség, még ha jól is tudom/tudjuk leplezni.

Igen. Be kell, hogy ismerjem, hiányzik. Nagyon! Amióta eljöttünk Angliából nem halottam felőle semmit. Remélem, hogy jól van és boldog. Ennél többet nem tudok tenni…

/Hilary/
 
-          Jó napot! – üdvözöltem az új vendéget a boltban. – Segíthetek valamiben?
-          Igen köszönöm, a Brontë nővérek egyik legendás könyvéért jöttem. – mosolygott rám a férfi.
-          Melyik nővér? – mosolyogtam, hiszen 3-an voltak szóval, szűkíteni kellett a kört.
-          Talán Charlotte Brontë.
-          Értem… hát… ez esetben az ő legismertebb könyve a Jane Eyre. – adtam a férfi kezébe a könyvet, mire ő csak megrázta a fejét.
-          Nem, az ez után íródott könyvére lennék kíváncsi. – forgatta a kezében a rossz könyvet. elgondolkodtam, majd hirtelen eszembe jutott.
-          Tessék. – nyújtottam át neki a keresett könyvet. – Shirley? – kérdeztem.
-          Igen! – csattant fel az öregúr. –A feleségemnek szánom, tudja… most lesz a szülinapja.
-          Jó választás. – köszöntem el a bácsitól, majd folytattam a munkám.

A Könyvesbolt egy igazi oázis. Rengeteg kedves, és megértő ember jár ide. Talán elmenekültem erre a helyre, az emlékek és az emlékek okozói elől. Mély nyomott hagytak bennem az elmúlt hónap történtjei. Rám fért egy kis változás. Új környzete, új ismerősök, és új helyzetek. Helena tartja bennem a lelket,a mióta megtörtént „az”- nem szívesen mondom ki – és amióta Zayn elment.

Nem teljesen vagyok túl rajta, de azaz igazság, hogy nem is szeretnék rajta túl lenni, mivel egyszer visszajön. Az már egy más kérdés, hogy hogyan jön vissza. Talán, már elfelejt engem és meg sem keres, lehet, hogy már most kitörölt az emlékezetéből és már más felé kacsingat. De valahol legbelül reménykedem benne, hogy gondol rám, és ha visszajött megkeres és nem hagyja veszni a kettőnk közötti dolgokat. Talán egy buta álmodozó vagyok? Lehet. De nem tervezek depressziós lenni, a pszichológusom szerint, még így is túl sokat keresem a bajt.
 
-          Szia! – lépett be a boltba Helena. – Mikor végzel? – ölelt át.
-          Öt perc. – nevettem felé. – Merre menjünk?
-          Karácsonyi vásár! Hahó, drága! Ma már a harmadik gyertyát gyújtjuk meg. – mosolygott rám a szőke lány.

Valóban öt perc múlva szabad voltam. Megkaptam az első fizetésemet, amit azonnal mentem elverni. Helena nem éppen egy meggondolt lány, szóval mellette vigyáznom kell, hogy milyen ökörségeket csinálok.

Amikor közeledik a Karácsony mindenki elveszti a fejét, kedves, türelmes és árasztja magából a szeretet. A mesékben. Bár nem tagadom, London utcái valóban szépek és boldogok voltak, de még így is lehetett találni, olyan embereket, akik nem estek ki a szerepükből és ugyan azzal a fapofával jártak a városban, mintha nem is lenne Karácsony.

Hel vetetett velem forró csokit és azzal a kezünkben ültünk ki a Temze partjára. Hangosan énekeltünk és beszélgettünk, amikor pár fiú közeledett felénk. Úgy voltam vele, hogy ha idejönnek, vagy elfutunk vagy összebarátkozunk velük. Persze csak nekem volt B tervem. Helena alapból úgy gondolta, hogy nekünk össze kell ezekkel az idegenekkel barátkoznunk. Amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy hozzánk jönnek (ott álltak előttünk és kacér mosollyal vigyorogtak) mi kedvesen mosolyogtunk rájuk. Egyszóval… vagy többel a B tervem, miszerint elfutunk kudarcba fulladt.
 
-          Sötétben ritkán találni két ilyen hölgyeményt. – szólalt meg a 3 fiú közül a legbátrabb. – Csatlakozhatunk?
-          Nem szokásunk idegenekkel vegyülni. – húzta fél oldalas mosolyra a száját Hel.
-          Steven, Giles és jómagam Antony. – mosolygott Helena-ra a srác. – Már nem vagyunk idegenek.
-          Nem bánjuk. – paskolta meg maga mellett a követ Helena, a fiúk pedig leültek…