9. Rész - Egy hosszú út kezdete ...

Mosolygós mosolyt! :):) nehezen, de meglett a 8 komi:)) nagyon-nagyon örülök! nem csacsogok itt, inkább hagylak titeket olvasni :)) csak egy kérésem, most nem komi határ lenne, hanem feliratkozási határ :p mondjuk 15 feliratkozó és új rész :):) xxx.
Ui: Imádom Zayn új haját :3 nektek, hogy tetszik?

Suhantunk a levegőben, mint 4 kismadár. Persze ezt, mind csak képzeltem, mert nem volt igaz. Alattunk masszív építmény jelölte ki az utunk, és szabályozta a sebességünk.  Hilary nyugodtan ült mellettem bekötözve, türelmesen várva a hullámvasút végét. Előttem Helena hajával játszott a szél, és néha-néha pofátlanul az arcomba fújta azt. Elveszett már az út elején az a fergeteges érzés, amit a hullámvasút vált ki belőlünk. Talán ez egy kisebb viharelőtti csend volt. A szerelvény lassan megállt és az emberek hatalmas mosollyal szálltak ki belőle. Harry-vel felismerhetőek voltunk, így a ki nem hagyhatatlan beszélgetés és fényképkészítés is utolért minket.


/Hilary/
 
-          Körülbelül 10-15 perc és mehetünk tovább. – mosolyogtam Helenára, amikor a srácokat letámadták a Directionerek.
-          Azt hiszem, én inkább most megyek. – rázta meg a fejét a lány.
-          Hé! Hová mész? – nyúltam a karja után és visszahúztam. Csak nagy boci szemekkel rám nézett én pedig valamennyit értettem, abból, amire gondol.
-          Utálom! – mondta erőteljesen. – Egy gyökér!
-          Nem az. Csak most elborult az agya. Adj neki időt. – húztam el a szám, mivel tisztában voltam vele, hogy ez elég egy gyatra segítségnyújtás volt.
-          Hilary! Aki már az első pillanatban nem szimpatikus az a többiben sem lesz az! – kelt ki kicsit magából.
-          De Harry problémás eset csak várj egy picit, ameddig megmutatja az igazi énjét. – túrtam a hajamba.
-          Nem, ne haragudj, tényleg csúnya dolog most lelépnem, de én nem bírom ezt. Zayn normális és rendes, de Harry egy tapló. Majd hívlak. –intett nekem, aztán zsebre dugott kézzel tűnt el a tömegben.

Ott álltam egyedül a hullámvasút bejáratánál és,  teljesen olyan látványt kelthettem, mintha egyedül jöttem volna. Harry és Zayn „mindjárt jövünk”-je egy órán keresztül tartott én pedig abban az egy órában ácsorogtam a decemberi hidegben és vártam, hogy mikor fagyok meg. Ujjaim pirosak lettek és erőtlenek, az arcom kipirult és nem érzetem a lábujjim. Amikor már én is azon gondolkodtam, hogy fogom magam és haza megyek Zayn átölelt hátulról. Mint egy lávafolyam melegített fel és már nem fáztam. Magamba szívtam finom illatát és elmosolyodtam.
 
-          Nem sietetek. – gúnyolódtam.
-          Hol a másik csaj? – forgatta a fejét Harry.
-          Nos Harry, drága. Haza ment.
-          Ne. –hajtotta le a fejét Zayn. Valószínűleg értette, hogy miért ment haza. – Olyan barom vagy! – nézett keményen Harry-re.
-          Mi? Én nem tettem semmit! – védekezett a göndör.
-          Elég! – szóltam csendesen és mélyen Harry szemébe néztem. – Helena a szívére vette, ahogy viselkedtél vele.
-          Hogy viselkedtem vele? – tárta szét a karját Harry és értetlenül nézett ránk.
-          Bunkón! Mintha egy senkihez beszéltél volna. – ráztam meg a fejem. – Mindegy … Már mindegy. Megyünk haza? – kérdeztem egy keserű mosollyal.

--------------------------------------------

Zayn ideges volt, ami engem is nyugtalanná tett. Ha valaki fontos nekünk és azt látjuk rajta, hogy nincs vele minden rendben, ugyan azt érezzük, amit ő, csak mi ok nélkül. Azt mondják, hogy ha nem kötik az orrunkra a dolgot akkor ne okoskodjunk. De, hogy lehetne kibírni azt, ahogy csak vonszolja magát erőtlenül mosolyog és nem csillog úgy a szeme, ahogy szokott.
 
-          Ömm… - álltam meg az ajtó előtt. – Még meddig fogsz így viselkedni?
-          Eddig. – nézett a szemembe és enyhe félelmet véltem benne felfedezni.
-          Hallgatlak.
-          Holnap Amerikába utazunk, körülbelül 2-3 hónapra. – kapta el a tekintetét és a kezeit kezdte el bámulni.

Őrjönghettem volna, mint egy elmebeteg, hogy miért nem szólt nekem, de nem tettem. Nem volt erőm vele összeveszni. Megfogtam a kezét óvatosan megszorítottam. Tudtam, hogy Amerikába fognak utazni, de azt nem, hogy most. Fájt, legbelül nagyon fájt, mivel még nem vagyunk úgy együtt Zayn-nel. Istenem, de idétlen erről beszélni! De ez az igazság, nem hisztizhetek, mint egy őrült, mert Zayn csak egy „barátom”.
 

-          Hát, akkor… - csuklott el a hangom. – Sokáig nem látjuk egymást. –gyömöszöltem ki magamból a szavakat és tettet nyugalommal mosolyogtam rá, bár belülről ordítottam.
-          Meglehet. – nézett rám értetlenül Zayn. Talán nem ezt a reakciót várta tőlem?
-          Mikor indulsz? – beszéltem egy gombóccal a torkomban. Az arca megfeszült és nehezen nézett a szemembe.
-          Reggel hatkor. – mondta csendesen. Pislogtam egy párat majd egy újabb hamis mosolyt varrtam az arcomra.

Tartottam magam a szerepemhez és nem engedtem, hogy a fájdalom felülkerekedjen rajtam. Elköszöntem tőle és mondtam neki, hogy ma inkább otthon alszom. Szomorú volt és csalódott én pedig összetörtem. Út közben már nem bírtam magamba tartani az érzelmeimet és mint egy nagy hordóból úgy ömlöttek ki belőlem is a dolgok. Könnyező szemmel mentem haza és a változatosság kedvéért most sem ment minden zökkenés mentesen a hazafelé vezető úton.
 
-          Hé, cica! Valaki megbántott? – ordította nekem egy ápolatlan férfi. Úgy tettem, ahogy szokás. Figyelmen kívül hagytam, hogy hozzám szólt és gyorsabb léptekkel haladtam előre. – Gyere! Megvigasztallak!  - jött utánam a férfi én pedig rettegve vettem tudomást arról, hogy a jól megszokott „menekülésem” most nem akar beválni.

Már annyiszor halottam ezekről a történetekről, amikor valakit elkapnak és ez meg ez történik vele. De valahogy sosem éreztem át igazából a helyzetüket, mert nem éltem át azt, amit ők. Nem tartoztam közéjük. De most, hogy a férfi egyre közeledett felém és nem láttam, hogy mikor kéne futnom, sajnos csak arra számíthattam, hogy én nem kerülök arra a hosszú listára, mint azok a lányok.


/Zayn/

Elszúrni a dolgokat olyan egyszerű, de kijavítani már pofátlanul nehéz. Hová tűnt az egyensúly? Kezeimet tördeltem és hevesen dobogó szívvel készítettem magamnak egy teát. Fájdalmasan kortyoltam bele a forró folyadékba és keservesen fújtam ki a levegőt. Miért fáj ez nekem ennyire? Annyira fáj, hogy már nem bírom elviselni. Nem szeretném itt hagyni, nem szeretnék elutazni nélküle. Ragaszkodom hozzá és talán ez lesz a legnehezebb az egészben. Ragaszkodás megszüntetése erre a kis időre.
 

-          Hahó! – lépett be az ajtón Louis. – Miért van nyitva az ajtó?
-          Véletlen volt. – zártam be utána. – Mi járatban? – néztem rá. Nem kellett kínosan mosolyognom, nem kellett hamisan viselkednem. Előtte nem.
-          Gondoltam, hogy szükséged van egy kis segítségre. – ölelt át barátian.
-          Te hogy bírod? Eleanor-al? – néztem a szemébe.
-          Szeretem. Erre csak ez az egy válasz van. – veregette meg mosolyogva a vállam.
 
 Louis egy igazi kaméleon féle. Mindenkinek a vicces és mindig napra kész arcát mutatja, és semmiféle komolyság nem fedezhető fel rajta. De van egy eldugott csendes megértő és segítőkész énje is, amit csak azoknak az embereknek képes megmutatni, akik megérdemlik. Ezt nem egoizmusból mondom, ezt ő mondta nekem.

Amikor Harry a poklokat járja nők miatt, vagy bűntudata van … a nők miatt, Lou segít neki megérteni, hogy mi miért történik. Igazi barát. Követendő példa lenne a viselkedés, hisz ha akar, akkor ő is képes elengedni magát és őrültségeket csinálni, sőt a fő kópé is köztünk, de amikor segítségre van szüksége valakinek mindig ott van. Talán olyan, mint Liam.

De Liam más tészta. Ő igazán rendes és megfontolt. Mély érzésű és egy igazi gentleman, róla formázták. Képes mindenki véleményét becsben tartani és nem visszaélni azzal, ha valami nagyon bizalmasat elmondunk neki.

Meg kell lennie egy egészséges őszinteségnek köztünk. Mert ki értené meg jobban azt, amit érzünk, ha nem egy sorstársunk? Louis tudta, mit érzek azzal, hogy Hilary-t itt hagyom. Ő is itt hagy egy számára rettenetesen fontos személyt, Eleanor-t. De még így is mosolyog, pedig neki is pokoli kínok vannak a lelkében, de mégis mosolyog.
 
-          2 hónap Zayn. Hamar elrepül. – mondta nekem, de talán inkább magának.
-          Talán 2 hónap! Ki tudja mennyit húzódik el. – vakartam meg a tarkóm. – És még a Karácsonyt is ott ünnepeljük.
-          Valamit valamiért. – kortyolt bele a teájába, amit az imént öntöttem neki.
-          Újév. – suttogtam.
-          De! Beutazzuk Amerikát… vagyis a felét. – mosolyodott el.


/Hilary/

Mire jó az imádkozás? Mikor imádkozunk egyáltalán? Mármint, ha valaki imádkozik… Most döbbentem rá, hogy én csak akkor fordulok Istenhez, amikor már minden veszni látszik. Minden a vége felé jár és már semmi sem tesz boldoggá. Csendesen mormoltam magamban egy csendes imát. Koszosan megalázva és megtörve ültem a mocskos földön. Könnyeim patakokban folytak és nem tudtam felfogni a történteket. Hisz lehetetlen, hogy ilyen megtörténjen! Vagyis velem lehetetlen.

Lábaim még ahhoz is erőtlenek voltak, hogy megmoccanjak. Hová érdemes olyankor menni, amikor ilyen történik az emberrel? Csendesen sírtam és még annál is  vissza fogodtabban  reménykedtem, hogy minden rendben lesz.

Lábaim életre keltek én pedig óvatosan és feltűnés nélkül cammogtam a lakásomhoz. Minden mozdulatom felért egy késszúrással. Könnyeim még mindig nem volt hajlandóak a visszavonulásra, így egyesével lepték el az arcom a sós cseppek.

Hideg volt, én pedig egyszerre remegtem a hidegtől is és a fájdalomtól is egyaránt. Gondolataim nem tisztultak és az érzés sem akart elhagyni engem. Kabátom szorosan magamhoz tűrtem és amikor már felszenvedtem magam a lépcsőn a telefonom után kaptam.
Legelső nevet hívtam a híváslistámról. Pár percig kicsengett majd rekedten szóltak bele.
 
-          Haló.
-          Segítened kell. – sírtam még mindig a kagylóba.
-          Mi történt? – ijedt meg a hang, én pedig nagy nehezen kiküzdöttem magamból azt az egy keserves és kínzó szót…