12. Rész - Lehetetlen

 Mosolygós Ünnepeket! Itt a 12. rész is, kicsit elkalandoztam az írása közben, de remélem tetszeni fog nektek. + 3 feliratkozó és következő rész! :3  

 /Zayn/

-          Zayn vagyok. – mondtam a kapucsengőbe.

Nem érkezett válasz, miután kimondtam a nevem, de még csak egy hang sem, csak egy zavaró zúgó hang, ami azt jelentette, hogy még itt van. Majd az is megszűnt és beállt a csend. Az utca csendje. George-t elment mivel fuvara volt, én pedig csak ott álltam az ajtóban. Hideg volt én pedig nem öltöztem fel normálisan. Hangos dudálások és keserű sziréna hangok nem hagytak elmerülni a gondolataimban. Lehunytam a szemem és fel sem bírtam fogni, hogy látni sem akar. Fogtam magam és hazamentem. Nem akar velem találkozni, nem akar látni, utál. De miért?

Otthon nem tudtam magammal mit kezdeni, így átmentem Louis-hoz. Elmondtam neki, hogy mi történt Ő pedig lepődötten hallgatta. Eleanor is tanúja volt a mesélésemnek, láttam az arcán, hogy megért engem és per pillanat jól esett, hogy megértenek és nem hibáztatnak.

Férfiból vagyok és nem gumicukorból. És ha egy fiúnak fáj a lelke nem fog egy doboz zsebkendővel a földön ülni és szidni a vele szemben lévő tárgyat a sorsa miatt. Természetesen a lányok sem ilyenek, ez csak egy szóbeszéd. De én teljesen kiborultam attól, hogy Hilary szavak nélkül is elküldött a francba. Fáj a mellkasom és nem a belső szerveim fájtak, hanem a szerelem részem. Ha egyáltalán van olyan része az embernek, hogy „szerelem rész”. Mindenesetre el kellett terelnem a gondolataimat, különben még olyat teszek, ami nem méltó egy férfihoz.

Felvettem egy normális szerelést és azzal a hévvel indultam el bulizni Harryvel. Mi ketten úgy gondoltuk, hogy most telt be a pohár a nőkkel, leisszuk magunkat és elfelejtjük őket. A többiek ma a barátnőikkel vagy ha Niall-t vesszük a barátaival volt. Nem szokásom a földig leinni magam és azt állítani, hogy Francesco Horgonza vagyok, de ma erkölcstelenül viselkedtem. Harry talán két óra múlva egy lánnyal lépett le engem pedig ott hagyott. Bár nőfeledő kiruccanásra jöttem én is és Harold is, de valahogy rá kellett jönnöm, hogy egy lányt elfelejteni csak egy másik lány segítségével lehet.

Amikor már a sárga földög leittam magam egy szőke hölgyemény lépkedett mellém és illegette magát nekem. Nem tagadom nem haragudtam érte, hogy ott legyeskedik körülöttem, sőt még élveztem is. Egyre jobban simult hozzám én pedig az alkalmat kihasználva bátran vándoroltattam rajta a kezem. Nem rendelkeztem tiszta tudattal, szóval nem vagyok okolható a történtek miatt… ugye?

A lány (akinek még a nevét sem tudom) megszerezte tőlem, amit akart, vagyis, lehet, hogy én kaptam meg, amit szerettem volna. Talán erre volt szükségem. Mi is tudná jobban elfelejteni a fájdalmat, mint egy kiadós szeretkezés és az emlékvesztésig való lerészegedés. Kihasználtam-e a lányt? Valószínűleg igen, de nem bánom, önző gyökér leszek.

-          Mennem kell. – mondta a lány halkan, miközben öltözött.
-          Hova sietsz? – kérdeztem kómásan.
-          El. – adta meg a rövid választ. Sajnos itt lenne az ideje, hogy felfogjam, a nők nem szeretik amikor kihasználják őket.
-          Ne haragudj. – nyögtem neki oda. Megrázta a fejét és bevágta maga mögött a férfi mosdó ajtaját.

Bűntudatnak kellett volna elfognia, de nem éreztem magamban semmit nemhogy bűntudatot. Kiszenvedtem magam a szórakozóhelyről és elindultam haza.

-------------------------------------------------

Lehetett volna a reggelem szar. Fájnia kellett volna a fejemnek, és össze kellett volna omlanom a hülyeségeim súlya alatt. Én mégis mosollyal az arcomon keltem fel és egy nemtörődöm tapssal. Nem éreztem magamban rossz érzéseket sem keserű érzelmeket. Az elutasítás nem lehet akkora akadály, hogy ne tudjam leküzdeni.

Hilary valóban sokat jelentett nekem, de nem fogok gebedésig azon lenni, hogy megértsen. Kisebb harag volt bennem, ami nem igazán akart enyhülni iránta. Pontosan miért nem akar velem beszélni? Nem vakíthatnak el az iránta érzett érzelmeim. Túlteszem magam rajta és folytatom az életem.

/Hilary/

-          Zayn vagyok. – suttogta a kapucsengőbe.

A meglepődöttségtől egy szó sem jött ki a számon, csak álltam és mélyen vettem a levegőt, majd erősen nyomtam meg a gombot, ami megszűntette a kapcsolatot köztünk. Felkaptam a dzsekimet és gyorsan kezdtem el lefele szaladni. Hevesen dobogott a szívem és a gombóc újra a torkomban garázdálkodott. Hatalmasakat lépdelve értem az ajtóhoz, de nem volt bátorságom kinyitni. Kezemet rátettem a kilincsre, majd erőtlenül megsimítottam azt. Csak egy ajtó választ el minket egymástól. Az érzés hátborzongató volt és félelmetes. Addig időztem az ajtóban bátortalanul, míg csak egy erős ütést halottam, majd sűrű léptek halkuló hangját.

Nagy nehezen kinyitottam az ajtót és amikor kinéztem rajta már nem volt ott, már elment. Szememből egy könnycsepp szökött ki, amit könyörtelenül letöröltem. Mire, mire való az agyam? Arra, hogy gondolkodjon! Hát akkor miért nem tette meg ezt? Miért kellett hagynom, hogy elmenjen, pedig már annyira vártam rá. Hogy újra megöleljem és vele legyek, biztonságban. Bezártam az ajtót és visszakullogtam a házba. Csak csendesen leültem a földre és fájdalmasan tudatosult bennem, hogy nem tudok haragudni Zayn-re.

/Zayn/

Már hetek teltek el mióta újra itthon vagyunk. Voltam már otthon Bradford-ban is, a szüleim kiborítottak a „valami nem stimmel veled fiacskám” szövegükkel, úgyhogy kicsit hamarabb elköszöntem tőlük és visszatértem London-ba.

Az embernek mindig egy hely van az életében, amit úgy igazából az otthonának tud tekinteni. Nem lehet egyszerre kettő vagy három, csak egy. Egy hely ahol saját maga tud lenni semmi gátlás nélkül. Ennek nem feltétlen kell a szülővárosunknak lennie. Ez lehet akár egy kis tanya is a semmi közepén. És nem feltétlenül kell ennek a helynek már születésünk óta a tudatunkban lennie. Én mai napig nem találtam meg azt a helyet, ahol semmi nem feszélyez, ahol az vagyok, aki vagyok. De tudom, hogy egyszer úgyis megtalálom és akkor életem végéig ott is maradok.

Túl sok dolgot kéne felfedeznünk az életben, de túl kevés időnk van rá. Nincs elég időnk arra, amire kéne, amire szeretnénk, hogy időnk legyen.  Erre akkor jöttem rá, amikor a Twilight egyik részében Bella már öreg hölgyként áll Edward oldalán és saját magát látja előre. Pedig nem is szeretem a filmet. De annyi mindent nem szeretek, amit mégis szeretek. Értelmesen megfogalmaztam, amit érzek most legbelül. Bár már nem fáj, mégis zavar. Hilary-t nem tudom magamból kiűzni még csak véletlenül sem. Őt is szeretem, meg nem is. Mintha egy zeneszám lenne, amit addig hallgatok ameddig meg nem unok, majd újra rákapok, újra rongyosra hallgatom, majd megint megunom. Egy ördögi körforgás, annyi eltéréssel, hogy én nem unom meg Hilary-t. Sosem fogom…

------------------------------------------------------------

Matilde. A felejtés és túllépés segítője, Matilde. Csendesen simogattam a lány kezét az ágyban fekve és  várva, hogy felkeljen a Nap. Láttam ahogy alszik mellettem, ahogy mellkasa megemelkedik majd visszasüpped, de nem váltottak ki belőlem semmilyen érzelmet. Semmit nem éreztem, amikor megölel, amikor megcsókol. Jó volt, hogy elüssem az időmet, hogy ne érezzem magam magányosnak. Neki pedig jó voltam, én. A hírnevem. Mind a ketten akartunk valamit a másiktól, de nem érzelmileg. Ez a lány kőből volt, semmi érzelem nem volt az arcán. Amikor mosolygott nem megnyugtatott, hanem inkább megrémített. Fényes, egyenes barna haja félelmetesen simult az arcára két oldalról, és alóla kibámult hatalmas zöld szemeivel. Szép lány. De a szép arc nem mindig jelent jó embert is. Ez a lány egy éhes ördög volt, aki arra várt, hogy legyen valaki, aki belelép a csapdájába. Én voltam az a valaki, de nem voltam veszélyben általa, mert nekem is kellett a lány.

-          Jó reggelt. – suttogtam közömbösen.
-          Neked is. – lehelt egy csókot a számra. Nyeltem egyet, majd kiszálltam az ágyból. Úgy indult ez a nap is, mint a többi. A fiúk nem tudják, hogy mi történt velem, de már nem is próbálják megérteni.

Lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit, mert már az ínhalál küszöbén álltam. Nyugodtan kortyoltam a teámat és nem számítottam semmi meglepetésre az élettől. Olyan reménytelennek éreztem magam. Felkaptam pár göncöt és kinéztem az ablakon. Hatalmas pelyhekben hullott a hó én pedig küldtem az ég felé egy mosolyt. Csak bámultam ki az ablakon, és csodáltam ahogy a hópelyhek ellepik az utat. Aztán egy alak tűnt fel a járdán, határozott léptekkel haladt az ajtó felé, majd két erőteljes kopogást halottam. Sietve az ajtóhoz léptem, majd gondolkodás nélkül nyitottam ki.

Az ajtóban egy lehajtott fejű ember állt hatalmas kapucnival a fején. Vártam, hogy felemelje a fejét, de nem akarta így furcsállani kezdtem az idegent. Fekete kabát volt rajta, fekete nadrág és egy fehér csizma. Hosszú haján apró hópelyhek pihentek, de lassan azok is elolvadtak. Türelmetlenül vártam, hogy történjen valami, majd amikor meguntam a várakozást lerántottam a fejéről a kapucnit, ő pedig egyenesen a szemembe nézett. 

Nem gondoltam volna a legmerészebb álmaimban sem, hogy ilyen megtörténhet velem. Nem éreztem idegességet, csak nyugalmat. Ott állt előttem kipiroslott arccal és ijedten remegett. Láttam rajta, hogy fél,attól ami most fog következni, de már nem bírta magában tartani az érzéseit.

-          Sajnálom. – mondtam majd szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy elsírja magát én pedig erősebben kezdtem el szorítani. Letörölte könnyeit, majd félénken a szemembe nézett.
-          Hová tűntél? – kérdezte meg csendesen. Hová is tűntem? Nem tudtam neki válaszolni, mert még én magam sem tudtam rá a választ.
-          Zayn! – kiáltott nekem egy hang. Akkor jutott az eszembe, hogy nem vagyok egyedül. Matilde egy lenge köntösben lebegett le a lépcsőn és sétált könnyedén az ajtó felé. Hilary arcán ijedtséget véltem felfedezni és fájdalmat. Lassan hátrálni kezdett végül nagyra meresztett szemekkel sarkon fordult és kifutott az ajtón.

Rögtön a kabátom után nyúltam és sietve vettem magamra. Gondolkodás nélkül utána szaladtam. Kiabáltam, mint egy félőrült a nevét, de nem állt meg csak szaladt és szaladt. Fejemben különböző elméletek pörögtek le. Hilary hosszú perceken keresztül szaladt én pedig utána, nem hagyhattam, hogy most eltűnjön…