One Shot

Mosolyt! :) Nos ez nem rész, hanem egy hirtelen ötlet, nevén egy One Shot. Gondolkodtam, hogy rakjam e ki vagy sem, de végül arra jutottam, hogy üsse kő kirakom:D Ennek nincs folytatása, nincs a fő szereplőnek neve se semmi. Ez számomra csak egy gondolatmenet. Nem vagyok depressziós, hogy ilyeneket írok csak hát a sok nevetés mellett valahogy ki kell adni a "rosszat" is magamból :D:D ha tetszik és még szeretnétek ilyet komizzatok, a részhez még 2 komit várok és hozom :))))

Idegesen doboltam a kocsim kormányán, és még idegesebben vettem a levegőt. Miért is élek? Senkim sincs. De m miért is mondok ilyet? Mindig elítéltem a depressziós és önsajnáltató embereket. Hova süllyedtem? Mindig önző és meggondolatlan voltam és talán ez vezetett engem erre az útra. Erre a nyomorúságos és jelentéktelen útra. Egyedül a világban. Fáj ezt kimondani de igaz.

A motor leállt én pedig kiszálltam az autóból. Egy elhagyatott helyen ahol a világ te vagy nem is tűnik veszélyesnek az öngyilkosság gondolata. Öngyilkosság? Na tessék, még egy dolog amit megvetettem és most engem is utolért? Talán igaz lenne, hogy egyszer mindenki túlesik ezen az érzésen? Vagy ha nem esik túl rajta akkor pontosan bele esik? Magával rántja, és soha többé nem kap új esélyt az élettől, hogy meggondolja magát? Én is ezt a hibát tervezem elkövetni.

Szerelmi bánat. A számomra az eddigi napig ismeretlen érzés. Csak halottam felőle, hogy rosszabb, mintha kínoznának és elviselhetetlenebb mindennél. És ha már egy fél „mit vetettem meg eddig” listát felsoroltam ezt is ide írom. Mert eddig azt hittem csak az ostoba emberek engedik meg, hogy azt tegyék velük, aminek az eredménye egy súlyos lelki válság.  De láss csodát! Most ez is megtörtént velem. Egy csúnya szó, kiabálás, pofon és mindennek vége van. De miért vetnék véget az életemnek, ha szeretem magam. Mert én most nem magamat utálom, hanem őt! Amiért ezt tette velem! Amiért úgy tette azt velem, ahogy tette!

Erősen megszorítottam a híd korlátját, és valami okból kifolyólag vonzott a víz magához. Nem lett volna szabad ma eljönnöm otthonról, de nem voltam képes egy levegőt szívni vele! Undorodtam minden szavától, amit a fejemhez vágott. Lábam felraktam az egyik kis lécre és kihajolva szagoltam bele a víz édeskés szellőjébe. Nem sírtam. Pedig jobb lett volna sírni, hogy úgy adjam ki magamból a fájdalmat és ne így, ne ezekkel a  gondolatokkal nyugtassam magam.

Talán akkor fáj a legjobban egy ember elvesztése, amikor már magadnál is jobban szereted. Amikor mindent feláldoznál érte, és a kapcsolatotokért. De a pofára esés védőfelszerelés nélkül veszélyesebb, mint bármi más. De engem nem figyelmeztettek, hogy az élet egy pillanat alatt össze tud omlani, és olyan állapotba kerül, mintha az évek alatt hozzá se nyúltak volna.

Lábaim egyre magasabbra helyzetem és már az egyensúlyom sem volt biztos. A szél belekapott a hosszú hajamba, és mint egy segítő kéz tolt a víz felé és halkan suttogta, hogy „ugorj”. Mintha egy ördög és egy angyal ült volna a vállaimon és egymás ellen beszéltek volna. Mit tegyen az ember ilyenkor? Amikor már saját magán sem igazodik el?

Nem tudtam, hogy mim sérült meg jobban. A szívem vagy a büszkeségem. Mit bántottak meg jobban, azzal, hogy közölték velem, már lejártam, elhasználódtam. Elhasználódtam … Miért fáj ennyire ez a szó és miért nem hagy nyugodni? Miért érdekel a jelentése, és az, hogy ki mondta? A fejem feszített és a kis ördög a vállamon 2-0 –ra verte az angyalkát.

Egyre jobban kezdtem magam megadni annak a bűnös csábításnak, ami arra késztetet, hogy ugorjak le és felejtsem el minden fájdalmam. Fájdalom nélkül, minden olyan, de olyan egyszerű és könnyed lenne. Szükségem van erre az érzésre. Kell nekem, és amit akarok azt meg is szerzem. Eluralkodott rajtam egy egyfajta önfejűség és nagyképűség. Talán azért, mert nem szerettem volna magamban a hibát és a vétket keresni. De most őszintén, melyik normális ember szereti elismerni, ha hibázott?

Már a híd túloldalán lógtam és mintha a víz szirének csábító énekével nyugtatta volna a lelkem Egyre és egyre jobban éreztem magam, a tudattól, hogy ha leugrom minden rendben lesz. Minden, kivéve engem. Ki venné észre ha eltűnnék? Mert ki veszi észre azt az esőcseppet, ami az orrára hull pofátlanul? Talán egy pillanatra rá figyel az ember, majd mintha mi sem történt volna folytatja az életét, és ezek mind pillanatok alatt történnek meg. A kis kósza esőcsepp, ami reményteli próbálkozással próbálja magára felhívni a figyelmet, de nem sikerül neki. Tehát, nekem sem sikerülne.

De a remény, a remény az, ami mindig visszazökkent a valóvilág  kegyetlen karjaiba és kántálja neked, hogy semmi sincs veszve.  A remény egy manipulátor? Egy kegyetlen erő, ami hadsereget gyűjt? Mindent elhitet az emberrel, majd hagyja, hogy csak rosszabb és rosszabb legyen neki? Nem tudom. De azt tudom, hogy a remény segít, ha mi magunk is azt akarjuk, hogy segítsen. Mert minden fejben dől el!

Gondolatok százezrei kavarogtak a fejemben. Testemmel előre hajoltam a hídról és egy hatalmas mosollyal mondtam neki nemet. Engem nem fog bekeríteni egy negatív érzés és a mélybe taszítani! Nem! Én erős leszek és megmutatom a világnak, hogy a legnagyobb elkeseredésben is van remény!  Megmutatom annak a tökfejnek, hogy mit vesztett velem!

Csendes nyugalmamban vetetettem át a lábam a korláton, és kizárva a víz hangját próbáltam átemelni a testem. És amikor az ember már mindent jónak lát, és elkezd pozitívan gondolkodni, a csalódott keserűség és fájdalom visszavág. Lábam megcsúszott és visszaestem a túloldalra, amit a hömpölygő víz uralt. A félelem, mint szellem ijesztett meg és folyamatos tréfát űzött velem. Karjaim fáradni kezdtek a kapaszkodástól és már magam sem voltam biztos a jövőmben.

Emlékszetek? Minden pillanatok alatt történik meg.  Minden egy pillanat leforgása alatt képes 180 fokos fordulatot venni, és elfelejtetni az emberrel a reményt. De én mégsem hagytam magamat, nem tehettem. Lehet, hogy eddig a reményt dicsértem, a kitartásom oka ként, de rá kellett jönnöm, hogy a szerelem a fő érv. Hiszen szerelmes vagyok, és még látni szeretném azt, akit szeretek. Minden erőmmel visszahúztam magam és gyorsan átkerültem a biztonságos oldalra.

Hatalmas levegőt vettem és mintha ujjá születtem volna. Talán mert újjá is születtem. A halál szakadékán táncolni nem okos döntés még akkor sem ha már a nincs olyan út,a mi jónak tűnne. Kinyitottam a szemeim és akkor a remény megköszönte a belé fektetett hitemet. Előttem állt ő. Aki majdnem a halálba taszított. Két gyönyörű zöld szeme csillogott és rémülten engem bámult az autója mellől.

-      

          –    Szeretlek. – szaladt felém Harry és olyan hévvel ölelt át amivel még soha. – Nagyon sajnálom! De ne csinálj ilyet többé! – simította meg a hajam.

Ettől a pillanattól kezdve tudom, hogy sosem, de sosem szabad feladni a reményt!