Elsősorban, szeretném felvázolni a helyzetemet. Nos, a résszel azért fogok késni pofátlanul sok időt, mert a nagypapámnál vagyok, Ukrajnában. Bár még nincs teljes egészében kész a következő fejezet, mégis megfordult a fejemben, hogy vállalkozom a lehetetlenre és megirom telefonon keresztül. Aztán jött a nagy rádöbbenés, miszerint én nem fogok egy hanyag munkát sem kiadni a kezem alól.
Megmosolyogtatott, hogy páran irtátok, hogy mikor jönnek össze, nos... nos, nos, nos... fűzöm csavarom a kettőjük kapcsolatát, de a végeredmény remélem, majd elnyeri a tetszéseteket... na jó... még magam sem vagyok tisztában a végével, de hol van az még ;DDD
Ti mit gondoltok, össze kéne jönniük? ;)
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki eddig kommentelt és mosolyt csalt az arcomra, és szeretném megköszönni a barátnőmnek is, aki az előző részt osztotta meg veletek. ;)
Próbálok nem a TV ből szóló nővel foglalkozni aki pocsékul énekel valami Káváré nevezetű dalt... szóval a fogalmazásomért nem vállalok felelősséget. ;DD Mivel nem szerettem volna csak egy *jajj nincs rész* közléssel jönni, majd menni... Igy arra gondoltam, hogy irok egy kicsit a történet egyik szereplőjéről aki, idővel elég szerves része lesz a blognak. Ő nem más, mint Anthony.
A karakterén nem gondolkoztam túl sokat, sőt mondhatni át sem gondoltam, hogy hogyan is fogom őt bemutatni.De valahogy megfogott a név, amit egy weboldalon olvastam és muszáj voltam hozzá egy karaktert kitalálni. Szóval igy született meg Anthony.Teljes nevén Anthony Holloway.
Jó nem húzom az időt mivel csak fél órám van gép közelben ;D
És akkor egy kis ismertető ; ( sajnos nem találom ezen a gépen a hosszú i betűt, szóval nézzétek el nekem ;p )
Anyukák álma egy gyermek, aki jól tanul és tiszteletben tartja a szülei véleményét és úgy tekint rájuk, mint a sérthetetlen aranyszobrokra. Amikor az ember rátalál az igazira és elhatározza, hogy összeköti vele az életét, már abban a pillanatban megszületik a gyermekük. És ha valóban szeretik egymást, akkor a gyermek meg is születik.
A Holloway család várva várt aprósága 19 évvel ezelőtt látta meg először azt a világot ahova lekényszeritették az égiek. De ne menjünk ennyire vissza az időben...
- Anthony.- lépkedett óvatosan a szépen kicsempézett padlón egy magas szőke nő. Sugározta magából a kellemet és a büszkeséget. Volt is mire büszkének lennie, hisz sikeres üzletasszonyként mindene megvolt.
- Mi van? - jött válaszul egy mogorva és ellenkező hang.
- Ma hivatalos vagyok egy vacsorára... nem kötöm az orrodra, hogy milyen va... - kezdte az okitást az édesanya de akkor egy mély dörmögő hang akadályozta meg a mondata befejezésében.
- Érdekel is engem, hogy megint hova mész... csak majd találj is haza. - mondta gúnyosan az ifjú fia, aki épp, hogy betöltötte a 17. életévét.
- Ha befejezted a modortalan viselkedést akkor ... - kezdte a nő újra, de megint megakadályozták az érvényesülésben.
- Mindjárt elkésel, menjél már! - förmedt a fiú édesanyjára.
- Hogy lehetsz ilyen pofátlan? Mit gondolsz te magadról? Amig én tartalak el addig nem tűröm meg ezt a hangnemet! - tör ki a nő és erőteljesen kiabál a vele szemben álló fiúra. - Haszontalan vagy, semmit nem csinálsz! Fizetem neked az iskolát és ...
- Befejezted? - pillant rá semmit nem mondóan a fiú és már nehezen tudja tartani magát a szerepéhez.
- Azonnal menj a szobádba! - parancsol rá az anyja, de mintha meg sem hallotta volna áll még mindig az anyjával szemben.
Még régebben, amikor a Holloway család az aranykorát élte, nem ilyen volt a kapcsolat anya és fia között. Anthony igéretes csemete volt, és sok mindent néztek ki belőle. De amikor 5 évvel ezelőtt egy súlyos autóbalesetben életét vesztette a családfő és az idősebbik gyermek egy pillanat miszlikre tört minden, ami eddig biztos volt a család életében.
Anthony lassan de biztosan távolodott el az anyjától, aki a bánatát és a fiával való kapcsolatát nem tudta kezelni, igy a munkájának áldozta a további életét. A mai napra már egyikőjük sem tekint úgy a másikra, mint a történtek után. Miután az anya dühöngve és idegesen átöltözött egy még kivágottabb és testhezállóbb ruhába addig a fiú szótlanul figyelte a régi családi képet, és tudta, hogy anyja nem vacsorázni megy. Tudta, hogy megint egy férfihez megy aki, csak kihasználja őt és semmibe veszi a nőt. Haragudott rá, gyűlölte! Tudta, hogy a nő fizetésének nagy részét nem a munkájából kapja, de még sosem szólt érte neki. De ma már nem tudta magában tartani, igy bátran az ajtónak támaszkodva kérdezte meg a saját stilusában anyját.
- Mennyit fizetnek neked ezért? - kérdezte szemrehányóan.
- Miért? - húzta fel vékony kecses lábára a már fájdalmasan magas sarkú cipőt.
- Ugyan te is tudod. Nem egy vacsorára mész. - fújt egyet a fiú. Édesanyja felegyenesedve meredt a fiára és várta, hogy mivel fogja megvádolni.- Ne játszd magad. Mennyit fizetnek a nagy górék egy menetért? - bökött feléje fejével elég nyersen fogalmazva. A nő nagyra meresztette a kék szemeit és arcán egyszerre változtak az érzelmek. Nem tudta, hogy most hazudjon, mint ahogy eddig tette vagy egyszerűen kérje ki magának, hogy tulajdon fia ilyennel merészeli vádolni. Nem válaszolt de érezte, hogy a fiú a szemeivel kiszedi a választ. Nagyot hümmögött majd sarkon fordult és pakolászni kezdett a szobájában.
- Mit művelsz? - lépett be a szobába a nő. Választ nem kapott csak egy megvető, keserves kacajt. A fiatal fiú egy egyszerű hátizsákba dobálta be a számára legfontosabb holmikat. Hátára kapta a táskát, majd nagy hévvel vágtatott le az ajtóhoz.
- Elmentem.- jelentette ki egyszerűen és már a kilincset fogta. Anyja elkapta a karját és észveszejtő orditozásba kezdett. A fia csak egy megvető mosolyt küldött felé, és kilépett az ajtón. Mélyen a zsebébe nyúlt és bekapta a két árva rágót, amit talált.
Vigyorogva és boldog mosollyal az arcán kezdett sétálni Glasgow utcáin. Rögtön a vasútállomásra sietett és, majd egy londoni jeggyel a kezében felszállt a vonatra. Fülében a fülhallgató üvöltötte a fiú kedvenc zenéit, de nem érdekelte, hogy ki mit gondol, vagy ki hogyan szidja őt a hangos dörömbölő zenéje miatt. Feltette a lábát a vele szemben lévő ülésre és nagy buborékokat fújt a rágóból. Hidegen hagyta, hogy anyját magára hagyta odahaza és önfejűen ment az orra után. De akkor nem érdekelte őt semmi, se senki. Még mielőtt elindult volna a vonat, hangos nyöszörgő léptekkel ért mellé, egy szedett vetett fiú, aki széles mosollyal nézett le az ülésben kényelmesen terpeszkedő Anthonyra.
- Steven Bert - nyújtotta a kezét felé. - Szabad a hely? - kérdezte a tőle fiatalabb fiútól, aki csak bátortalanul bólintott egyet. A vonat elindult rajta a két fiúval London felé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése