31. Rész - I Always Come Back To You

Mosolyt!

Lehet, hogy furcsa de nem tűntem el - még egy ideig nem engedem meg magamnak. Nem kérek bocsánatot, hogy nem tudtam/tudok részt hozni, mivel szerintem mindenkinek van egy fontossági sorrendje az életébe, amit nem lehet felborítani. De azért bocsánat, mert mégis bűntudatom van... 

Lehet, hogy már láttátok, vagy észleltétek, de ha nem szólok -és magyarázok -, hogy egy közös blogba vágtam a fejszém Miss Babe-el és Feilla-val, így az időm egy részét arra a blogra kell fordítanom. ITT A LINKamin meg tudjátok nézni a blogot :)

Rólam annyit, hogy fejlesztem magam arra az esetre, ha olyan helyzetbe kerülnék, ahol el kell a fapofa, és nagyon jól megy eddig. Ebből lehet, hogy nem lehetett érteni semmit, de ez olyan mintha csak arra kérnél valakit, hogy kérdések nélkül értsen meg.

Most májusban ünneplem a születésnapom, ami azzal egyenlő , hogy megkapom a laptopom, ami azzal egyenlő, hogy lassan véget ér a blog. Húúúúha, ez most nagyon csúnya volt, de még képlékeny bennem a "TheEnd" szóval ez csak egy kis "búú" volt, nem kell ám komolyan venni!

Jó olvasást! :)

Niall
Tartottam attól, hogy amit most mondok neki rosszul fogja érteni és egy „lányos kitörésében” hiszti roham kapja el és a felgyülemlett feszültséget rajtam vezeti le, de ki kellett mondanom! … 
 
-          Nem tudom, hogy meddig lehet ezt még csinálni – az arca megfeszült és gyermekded izgatottsággal várta, hogy folytassam. – Úgy teszel, mintha elfelejtetted volna, hogy én többet érzek irántad, Amy, én nem csak barátként tekintek rád – nyomtam meg az utolsó szavaim. Rossz volt látni az arcán az elkeseredést. Tudtam pontosan, hogy mit érez, így nem leptek meg a szavai.
-          Niall mindennél többet jelentesz nekem – kifújta a levegőt, majd erősen a szemembe nézett. – De én nem vagyok képes tönkretenni a barátságunk ezzel.
-          Ezzel? – kérdeztem vissza meglepetten. Annyira utálom, amikor óvatosan kell bánni a szavakkal, hogy nehogy félreértés történjen. Mint valami hülye bíróságon, esküszöm!
-          Maradjunk barátok – rázta meg a fejét egy sóhaj közben. Kissé idegesen a hajamba túrtam és hátracsaptam magam a kanapén.
-          Azt várod tőle, hogy „legyünk csak a barátok” miközben folyton látlak, hozzád érek, beszélgetek veled ez a helyzet olyan, mintha a lakótársam lennél, esélyem sincs téged elfelejteni! – felállva sétálgattam ide-oda, miközben megemelkedett hangerővel boldogítottam magam, és Amy-t. 
-          De senkihez nem mehetek – hunyta le a szemét és arcát a kezeibe temette. Bűntudatom lett egy perc alatt, mintha valamit elvágtak volna bennem. Az önzőségem felülkerekedett azon, hogy mennyire is szeretem Amy-t. Mert én szeretem Őt, mint barátot, mint nőt, mint embert, vagy testvért.
-          Hozzám jöhetsz, bármi legyen – ültem le mellé, és kicsit elérzékenyülve szorosan magamhoz öleltem. Nehezemre esett felfogni, hogy Ő nem szeretne tőlem többet, de valahol belül boldog voltam amiért volt egy olyan ember, akit nem érdekelt a hírnév, ami velem járt volna, csak a barátságom kellett neki, ami ezek szerint sokat jelent neki. Remélem.
-          Nagyon szégyellem magam- keze a kezemben pihent és úgy néztük egymást. Nem éreztem semmi émelygést, vagy pillangókat, csak idétlen boldogságot.
-          Nem kell – nevettem fel halkan. – Nyugi. Ki tudja, mit hoz a jövő? – kérdeztem csendesen.
-          Ezt, hogy érted? – lepődötten nézett rám. Szemeiben szétszórtan lehetett látni a döbbenet és a düh keverékét.  Magam sem tudom, hogy értettem de kimondtam, és egyáltalán nem okolhatom azért, amiért választ vár rá, esetleg egy magyarázatot.
-          Mennem kell majd egy fél óra múlva – próbáltam másik témára vezérelni, hogy ne kellejen megmagyaráznom semmit.
-          Niall! Ne terelj! – förmedt rám. Megborzoltam a haját, aminek persze nem örült, és bosszúból visszaadta. Egymás haját tépve úgy éreztem, hogy számomra ez a tökéletes állapot. Az, hogy vele vagyok. Annyi érzésem volt vele kapcsolatban, hogy lehetetlenség lett volna kiigazodnom magamon. Nevetségesnek éreztem magam, talán olyan voltam mint egy rossz kisgyerek, aki nem tudja eldönteni, hogy kit szeressen.
Csendesen készülődtem a szobámban az interjúra, amire fél óra múlva oda kell érnem. Ki néztem az ablakon, hogy mit érdemes felvenni, de csak annyit láttam, hogy az ég kétfelé szakad. Délről szürke, néhol fekete felhők közeledtek és még én is tudtam, hogy ez egy tavaszi zivatar, akár egy vihar lehet. Sokszor megesik. Északról viszont az ég tündökölt, olyan volt, mintha vízfestékkel festették volna fel. Kékebb volt, mint magam az alapszín és alig tudtam róla levenni a szemeim. A bárányfelhők fogócskát játszottak rajta, ez pedig nem segített nekem eldönteni, hogy mibe öltözzek. Pólók, és pulóverek egyszerre akadtak a kezem köze, ahogy hosszú nadrágok és térdnadrágok is. Kezdett elfogyni a türelmem, mivel nem különösebben szeretek ezzel „pöcsölni” most mégis egy csomó időm erre megy rá.
-          Vegyél fel egy hosszú nadrágot, egy ujjatlant és egy pulcsit, ha hideg lenne. Bármennyire is nézed a kékséget, ez még nem jelenti azt, hogy meleg is van kint – jött a hang mögülem. Mosolyogva fordultam meg, hogy egy bólintással megköszönjem a tanácsot. Az ágyamon pihenő telefon elkezdett hangosan sipákolni, így egy gyors mozdulattal felkaptam és a fülemhez nyomtam. Amy a szekrényemben turkált, így ő is hallotta a beszélgetést.
-          Zayn? Várj, mert így nem értem – kezdtem hadarni ezerrel. De nem csak én ő is. Valami olyat magyarázott, hogy nagy baj van, és a mai interjún Liam nem vesz részt, mert valaki meghalt. – Állj már meg! Mi történt?! – ripakodtam rá, mivel annyira érthetetlenül beszélt, hogy nem értettem semmit.
-          Ruth meghalt egy autóbalesetben, ma hajnalban. Liam itt van nálunk, de nagyon ki van – suttogta Zayn a telefonba. Nem érkeztem felfogni az információkat, hiszen olyan alapvető dolognak számított, hogy mindenki akit szeretnünk, aki hozzánk közel áll életben és biztonságban van. De amikor jön az infó, hogy „baj van” akkor ahhoz idő kell, amíg feldolgozzák.   
-          Istenem… te eljössz? – halkan mondtam. Amikor ilyen dolgot tud meg az ember automatikusan lejjebb vesz a hangerőn.
-          Igen, muszáj. De Hilary itt lesz Liam-mel, sokat segít neki .
-          Rendben, mond meg Liam-nek, hogy nemsokára meglátogatom, és hogy vele vagyok! – lassan elköszöntünk én pedig a csodálkozó Amy-hez fordultam.
-          M-mi történt? – kérdezte csendesen.
Furcsa érzés kerekedik felül rajtam, amikor valamit elvesztek. Ruth-al eddig talán ötször, esetleg hatszor, vagy hétszer, de csak egy vigyorgós, viccelődös nővér jut róla az eszembe, akivel olyan könnyű volt szóba enyeledni, hogy néha már én is a nővéremnek éreztem Őt. A hiányérzet folyamatosan csak nőtt bennem, mintha pumpával nyomták volna belém a keserűséget. De az idő minden sebet begyógyít…






Helena
Harry pólójában elég furcsa látványt kelthettem, de mióta érdekel engem mások véleménye? Nagyon fel akartam vágni ezzel a kérdéssel, de csak egy kicsit is kell elgondolkodnom rajta, máris megvan a válaszom rá. Engem! Nincs olyan ember, ismétlem magam, NINCS akit egy incifincit sem érdekelne az, hogy mit gondolnak róla. Mert azzal nem bizonyít semmit, hogy flegma és ne törődöm, vagy ha egy kellemetlen megjegyzést tesznek csak vállat von. Ez még nem jelenti azt, hogy nem érdekli. Az emberek függnek egymástól, nem hiába vannak különböző társadalmi elvárások, amiknek majdhogynem mindenki igyekszik megfelelni. Szóval olyan boldog voltam amikor a szembe jövő emberek nagyra meresztett szemmel bámultak rám – a kinézetem miatt – mivel tudtam, hogy külömb vagyok mint ők valaha is lesznek. Pár –tőlem fiatalabb – lány jött el mellettem és hangos nevetésben kuncogtak. Gonosz mosoly jelent meg az arcomon, mivel tudtam, hogy mit fogok tenni.
-          Hé! Lányok! Várjatok csak egy kicsit! – kiáltottam utánuk. Megilletődve néztek át a válluk felett, és a szemükből sütött az előítélet. – Azt szeretném kérdezni, hogy szeretitek-e a(z) One Direction-t? – a kérdésem meglepte őket, de amikor elért a parányi agyukig az kérdés bátran feleltek.
-          Imádom őket – a fiúsra nyírt szőke hajjal rendelkező lány erősen ökölbe szorította a kezét, és úgy pislogott rám nagyokat.
-          Beszélj a magad nevébe – sajnálta le a mellette pöckösen álló hosszú fekete hajú lány (vagy valami hasonló).
-          Igen, szeretjük őket – legyintett a harmadik, aki talán a legnormálisabban állt a dologhoz.
-          Kaptok tőlem három ingyen jegyet, ha holnap visszajöttök ide, hozzám – sejtelmes vigyor ült ki arcomra, mivel a tudatlan és beszámítható, ha nagyon fokozni akarom naiv, kislányok rögtön belementek. Még az is aki, az elején igencsak ellenezte. Itt is látszik, hogy legyen bármiről is szó, az „ingyen” dolog jobb, mint ha tartása van az embernek. Szegények… még nem tudják mibe vágták a fejszéjük!
-          Hát ez meg mi volt? – állt fel a lépcsőről Logan, aki a kapunkban várakozott eddig. Szemöldököm az eget csapkodta, amikor mellém ért és kedvesen mosolygott rám.
-          Megnevelem a lányokat – feleltem egyszerűen. – Téged is meg kéne…
-          Látom, jó napod van – nem hagyott semmit szó nélkül, most! Mert általában addig várt, ameddig én nem vetemedtem arra, hogy hozzá szóljak. Nem szerettem volna elkezdeni újra azt Logan-nel, a mit már egyszer abbahagytam. Főleg nem most, amikor ennyi bajom van, nincs szükségem még rá is. – Csini póló – éppen hogy belenyomtam a zárba a kulcsot, kicsit ideges lettem, így meggondolatlan is. Gonosz hangulatomban voltam, nem volt semmi kedve, jó pofizni vele.
-          Nem az enyém – feleltem. Tudtam, hogy tudja, mire gondol ezzel. – Nincs hol laknod? – kérdeztem félvállról.
-          Helena! – fogta meg a vállam és egy erős rántással maga felé fordított. – Velem nem kell így viselkedned! Én ismerlek téged, nem vagyok idegen, nem kell megjátszanod magad, adni itt a keményet. Tudod miért vagyok itt, nem kell még százszor megkérdezned! Annyira fel tud idegesíteni ! - a torkomban gombóc volt, amit nem tudtam leküzdeni. Igaza volt, én pedig egy idiótának éreztem magam.
-          Te is tudod, hogy nem kéne itt lenned! – toltam el magamtól. – Felkavarsz mindent!
-          Ez a célom - épp, hogy volt köztünk egy kis távolság. A lélegzetem gyors volt. Utálom ezt az állapotot, utálom, amikor valaki jobban kezel egy helyzetet, mint én!  
-          Mond csak, mit akarsz?
-          Azt, ami régen volt, ami annyira hiányzik, hogy nem bírok nélküle meglenni. Ez Te vagy! Senki nem olyan mint Te, és Te sem találsz olyat, mint én! Mert mindenki ugyan olyan, csak egy kis különlegességgel, amit miután kiismertél már semmi újat nem tartogat számodra! – a vállamnál fogva tartott. Olyan érősen nézett a szemembe, hogy el kellett kapnom a tekintetem.
-          Nekem ne hadoválj itt a saját megfigyeléseidről – óvatosan és lassan beszéltem. Nagy levegőt vett, mintha így adná ki magából a feszültséget. Logan sokat jelent nekem, de megvan bennem az ellenállás, és az emlékek róla.
-          Sajnálom, hogy ennyire ellenállsz – tudta, hogy mire gondolok. Csak álltunk az ajtóban, mint két szerencsétlen és nem mozdultunk. – Mi lenne, ha egy percre elfelejtenéd, hogy mi történt, és a valódi Helena állna előttem?! – nem akartam megadni magam annak a tomboló melegségnek, amit akkor éreztem, amikor velem volt. Mivel tudom, hogy milyen, amikor nincs velem, amikor fáj a gondolata.
 De megint beütött a gondolat, hogy „egyszer élünk”. Át kell gondolnom, hogy érdemes-e behódolnom egy édesen keserű érzésnek, amit mindennél jobban szeretek és ellenzek is egyaránt. Logan attól a naptól kezdve velem volt minden pillanatban, ha akartam, ha nem. De akartam, így sosem volt problémám a társaságával. Megosztottam vele mindent, amit egy ember elmondhat egy másiknak. Tud anyáról, apáról, a betegségemről és mindenről, ami hozzám tartozik, és én is viszont tudok mindent. Olyan érzésem volt, mintha megtaláltam volna a másik felem.
-          Különleges vagy – az ölében ültem és a csillagokat néztük. Olyan volt az ég, mint egy fekete papír, amire csillámport öntöttek volna. Csak bámultam, majd ránézte. – Értékes.
-          Most el kéne olvadnom, amiért ilyet mondasz nekem – döntöttem a fejem a vállára. A korom sötétség megnyugtatott és hagyta, hogy elnyeljen minket az idő.
-          De nem fogsz – fejezte be a gondolatom .- Helena? – kérdezte a szemembe nézve. – Mennyire borulnál ki ha megcsókolnálak?
-          Semennyire, mert nem letámadsz, hanem nyugodtan megkérdezed – fejem újra a nyakába fúrtam és úgy mosolyogtam. Fiatal vagyok, de valahol el kell kezdeni. Logan az államnál fogva emelte fel a fejem és csak rám mosolygott. Nézte a szemem, a szám, az arcom majd lassan közeledett, és megcsókolt.
Hálás vagyok neki, amiért olyan embert csókoltam meg először, akinek ez jelentett is valamit, nem csak egy kósza „cupp-cupp” egy „csaj”-tól. Nagyon örülök, hogy itt van velem, újra, de haragszom rá, mivel senki nem teheti meg azt, amit ő, vagyis velem nem!
-          Az a Helena már okosabb lett – mondtam nyersen a szemébe. Megnyalta az ajkait, ami bennem furcsa érzést keltett. Az érzések olyanok, mint egy irányíthatatlan gépezet, aminek hiába mondod mi a jó annak pont a tökéletes ellentét fogja tenni
-          Sablonos szöveg, nem változtál – féloldalas mosoly ült ki az arcára, én pedig forrtam a dühtől, amiért nem tudom normálisan kifejezni magam.
-          Logan, húzzál már el! – kitört belőlem a „legdiplomatikusabb” énem, így kicsit visszarettentettem mind őt, mind magam. Nem szeretem felvenni ezt a stílust, de amikor minden kötél szakad fantasztikusan el lehet veszteni a fejünket. – Menj! – hangosan ráripakodtam, de úgy tett mintha meg sem hallotta volna, csak nézett rám a kékségeivel, amik a gyermekded lelkét tükrözték.
-           Csak egy valamit mondj meg! – az orrom elé dugta az ujját, talán úgy gondolta ezzel magára tudja vonni a figyelmem – tipikus mozdulat. Az életem játszik velem, mintha egy rongybaba lennék, és már így is hányinger közeli állapotba sodor a sok „filmbe illő” pillanataival, így meg sem lepődtem – dehogynem – amikor Harry hangját hallottam meg mögöttem…