32. Rész - Bad Things Happen For A Reason

Mosolyt!
Minden tiszteletem a Tiétek, hiszen piszok sok ideje nem jelentkeztem, de most itt vagyok, egy nem túl tartalmas fejezettel, de remélem majd meglelitek benne azt, amit szerettem volna mondani. Nem fecsegek, hiszen, mint mindig most is sietek, de egy ajánlatot tennem kell! A részhez ha tudjátok hallgassátok meg a The Script- Breakeven, imádom, szeretem, nem bírok nélküle lenni, áááá! Ez volt a reakció és most pár hír, ami lehet, hogy pozitív , esetleg negatív. A blog a végéhez közeledik, nem tervezem facsarni, keringetni, csűrni a részeket, szóval nemsokára The End, de azon nyomban nyitom a másik NEM ONE DIERCTION-OS blogomat :) remélem ott is találkozunk!
Hálásan köszönöm a kommentelőknek, hogy írnak, nagyon sokat jelent, a pipálóknak, és azoknak akik a blogra kattintanak! Következő rész érkezik, és nem kell majd rá túl sokat várni ;)

Helena

Úgy éreztem magam, mint egy mesehős, aki előtt száz és száz választási lehetőség áll, de mégsem választ egyik közül sem, mert tudja, hogy az út végén csak egy választása lesz. Nem szeretek a „végre”, mint fogalomra, jelentésre gondolni, hiszen ezzel egy gramm pozitív energiát nem kapok, így inkább csak a temérdek választási lehetőséget látom meg, amik bár rózsaszín köddel a szemem előtt vezetnek, mégis boldoggá –többnyire – tesznek, ami keveseknek adatik meg.

Lehet érzéketlenségnek nevezni, amit éreztem, amikor láttam Harry és Logan tekintetét találkozni és az egyetlen érzés, ami elfogott az a tipikus „ezt ne már, baszki”. Létezik egyáltalán ilyen érzés? Ha igen akkor annak is a nyugodtabb, nem éppen idegbeteg változata, amit csak úgy neveznék, hogy jobb szerettem volna akkor máshol lenni. Vagyis inkább nem máshol, csak láthatatlan függöny mögött, mivel érdekelt, hogy melyikük az intelligensebb, hogy melyikük az érettebb, az aki normálisan tud kezelni egy helyzetet.

-          Khmm… - köhintett Harry az öklébe, és közben rám sandított. Enyhe jelzés, haha!

-          Ennél közhelyesebb nem is lehetne – tudtam, hogy megforgattam a szemeim, hiszen a reflexszerű mozdulatok –tetteket – nem lehet kinőni. – Harry, Ő itt Logan Miller, Logan Ő itt Harry Styles – fogtam rövidre, hiszen se magam se őket nem szerettem volna untatni. Én, a nagylelkű. De ekkor ütött be a felismerés – mondtam már esetleg iylet? –szele ,a mi könyörtelenül tudatta velem a helyzetet, amitől igen csak kellemetlenül kellett volna éreznem magam. Logan, aki az első szerelmem hős harcosa, most miattam van itt, hogy „bizonyítson” nekem –esetleg -, Harry pedig az a fiú, akivel se veled se nélküled kapcsolatot ápolok és egyikünk sem kerüli a kettőnk között kialakuló „forró” helyzeteket. A két fiú, most egymással szemben áll, én pedig nagyban szidom a helyzetet. Marha vagyok, vagy csak egyszerűen bolond?

-          Visszahoztam a ruháid – Harry lassan nyújtotta át nekem a felsőmet, amit egy halvány mosollyal megköszöntem. – A pólót megtarthatod – a hangja hideg volt, üres és átlagos, mintha valami segélyt osztogató manus lenne, én pedig az ötvenezredik ember, aki azon a napon kérek tőle valamit. Kegyetlenül felületes!

-          Kimosom és visszaadom – feleltem, hiszen nem vagyok rászorulva a pólójára. Vitatkozó arccal bámult rám, én pedig igyekeztem megértetni vele, hogy baromira nincs szükségem egy századig pólóra.

-          Majd megbeszéljük – simított végig a vállamon, majd egy egészen halvány mosoly kíséretében a szemembe nézett. – Örülök, hogy megismertelek – lökte oda Logan-nek, aki majdnem elhányta magát ettől a kényszer mondattól. Igaza volt, ezt az „örülök” dolgot Harry sem gondolta komolyan.

-          Szint úgy – mind a ketten forduljanak fel, hogy nem tudnak őszinték lenni. Egyikőjük sem örülte ennek a fene nagy szerencsének mégis úgy tesznek. Hármunk közül egyet sem tudok mondani, aki nem értette volna ezt a színjátékot. Harry zsebre tett kézzel sétált vissza a kocsijához, amibe nagy lendülettel beülve elhajtott. Kezeim közt gyűrtem a ruháim, - amiket nagy szeretettel fog fogadni a mosógép – miközben nem is méltattam Logan-t egy pillantással sem. Türelmesen vártam, hogy ő szólaljon meg hamarabb, de ő is így tett. Várt. Csak tudnám mire…

Egyikőnk sem szólalt meg olyanok voltunk, mint két idióta, aki se nem lát, se nem hal, csak állnak a járda közepén azt várva, hogy a Nap lemenjen. Elsöprő keserűség lett egy idő után úrrá rajtam, mivel életemben talán harmadjára azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Nem tudok választani a jó és a rossz között, nem tudom mi lenne a helyes, vagy mi lenne az, amit a jövőben nem bánok meg. Az a bizonyos helyes döntés…

-          Mond el, nincs mit vesztened – suttogta Logan a lépcsőn ülve. Szemben álltam vele, ő pedig teljes belátást nyert rám és mihamar rájött, hogy nincs minden rendben. Az orvosnál tett látogatásomról senkinek nem szóltam, pedig a betegségem nem fog rám várni, és gyógyszerek nélkül még gyorsabban reppen az idő. Két hét az két hét, nem mintha bármit is jelente, vagy számítana a napok múlása.

-          Amikor találkoztunk az orvost szidtam, mert a rendelőből jöttem – kezdtem bele. Kicsit meglepett arcot vágott, talán azért mert ilyen könnyen belementem a beszélgetésbe. Nem volt kedvem ezt elfojtani magamban, és mivel Logan egy olyan ember, akinek esetleg még hallgatok is a szavára. – Meg kéne műteni, de nincs rá keret, szóval igyekszem ezen most túllépni, de itt vagy te, itt van az a majom, és még ezek a béna problémák is! – erősen meg masszíroztam az arcom, mintha azzal jobb lett volna.

-          Muszáj a műtét? – kérdezte Logan halkan. Nem tudom miért vette le a hangerőt, de így alig hallottam amit mond, így csak bátortalanul bólintottam egyet. – Azt meg lehet oldani, és talán nem lenne annyi problémád, ha elfogadnád, hogy az élet tipikus, nem teheted azt egyedivé, és extra különlegessé azzal, hogy mindent szidsz, amit legalább egy film feldolgozott, ez rossz szokásod – szemeim forgatva sétáltam ide oda, mint, akinek nincs jobb dolga, de mit szépíteni a dolgot, nem volt jobb dolgom. – Halálos? – a hangja újra csendesebb lett, én pedig újra meglepődve bólogattam. – Furcsán kezeled ezt, mintha nem is lenne olyan fontos.

-          Mert nem az. Ha az lenne, akkor nem viselkednék így – mutattam magamra. Fájt beismerni a dolog komolyságát, és az a tudat is fájt, hogy abszolút éretlen vagyok.

-          Pont úgy viselkedsz, ahogy szoktál, amikor félsz.

-          Ne játszd itt a nagyokost – mutató ujjammal fenyegettem, ő pedig elnevette magát. Tudta, hogy igaza van, én pedig a falra másztam ettől.

-          Segítek neked, ha megengeded – kérlelő volt, és talán őszinte is. – Megmagyarázom neked, hogy értsd miért is vagyok segítőkész oké? – mosoly ült a fején, amolyan „tudom, hogy érdekel” mosoly. – Nem szállt meg a Szentlélek, és nem állok a vöröskereszthez, egyszerűen, ha a Te életfelfogásod szerint nézem a dolgot, nem akarlak elveszíteni, azaz önzőségből magam mellett szeretnélek tartani, így segítek neked ebben ahol tudok, a beleegyezéseddel.

-          Nem ilyen az életfelfogásom, nem vagyok mártír, szeretem ha törődnek velem, de ez tetszett – kacsintottam rá, belőle pedig kitört egy jóleső nevetés. Igenis jól esett beismerni valakinek, hogy én sem vagyok gondtalan, hogy nekem is vannak problémáim. Furcsa volt, de egészen jó… De semmiképp nem fogok belőle szokást csinálni!

Zayn

Az interjú hangulata nyomott volt, pedig megkértek minket, hogy legyünk életvidámak, hogy mindenki azt tudja, hogy minden a legnagyobb rendben. Képmutatás. Néha egy-egy interjút szívesen végigcsinálnék úgy, hogy igazat mondok, és nem játszom meg a mozdulataim. A dolgok egy idő után piszok unalmasak lenni. A kérdések, amikre már ezredszerre válaszolunk és az elhíresült dolgok, amiknek eleget kell tennünk. Viszont egy szimpatikus dolog mégis volt, azaz pedig, hogy Liam kimaradását azzal magyaráztuk, hogy családi okok miatt ma nem tud itt lenni. Végül is igaz volt, így nyugodt szívvel válaszoltuk bármennyiszer is megkérdezték tőlünk. Csúnya kifejezés volt ez a „nyugodt szívvel”, mivel egyikünk sem volt nyugodt. Főleg Harry nem, aki alapból is idegesen érkezett, majd amikor megtudta mi a helyzet már nem csak ideges volt, hanem letört is. Nem éppen egy szerencsés napot zárhatunk magunk mögött.

-          Több időt kéne együtt töltenünk – Harry hangja törte meg a csendet az autóban, amivel vittek minket az irodához. Mind feltekintettünk rá és egyetértően bólintottunk.

-          Szétesőben van a csapat – nézegette a körmeit Louis, és néha fel-fel pillantott ránk. – Nem a barátságunk, azzal semmi gond, hanem a banda.

-          Annyi minden van, amit meg kéne beszélnünk - túrtam a hajamba, nem foglalkozva azzal, hogy összeborzolom Lou tökéletes művét. – Képzeljétek, a lány akivel kavartam, terhesen beállított hozzánk, és azt állítja, hogy tőlem van a gyerek – Elfojtott kuncogás volt az első reakciójuk, majd egy hosszas csönd, ami az információ feldolgozását jelezte.

-          De nem tőled van, ugye? – kérdezte Niall a sapkáját az ölébe téve. Elnevettem magam és reménytelenül megráztam a fejem. Ebből mindenki rájött a válaszomra. – Amy nálam lakik – bökte ki a szöszi, mi pedig illetődötten meredtünk rá.

-          Együtt vagy… - kezdett bele Harry, de Niall még mielőtt be tudta volna fejezni a mondatát heves fejrázásba kezdett.

-          Nem, és szerintem nem is leszünk, nem tudom eldönteni, hogy-hogy szeretem őt – vállát vonogatta, mi pedig értetlenül néztünk egymásra. – Néha úgy érzem, mintha a testvérem lenne, egy testvérbe pedig nem szerelmes az ember.

-          Igaz – bólintottam.

-          Meg akarom dugni Helena-t – éppen ittam, amikor Harry egyszerűen közölte a tényt velünk, így majdnem megfulladtam. – Hé, csak óvatosan! – veregetett vállba, de nem használt.

-          Mi van? – kérdeztem hirtelen, mikor abbamaradt a köhögésem.

-          Harry te bolond vagy, Helena nem olyan lány – rázta a fejét Louis. Igaza volt, hiszen négyünk közül mi hárman ismertük jobban Helena-t, sőt Louis nem is annyira, de kevés ismeretség is elég ahhoz, hogy rájöjjön az ember, ő nem az a fajta, akit csak úgy „megdugni” szokott az ember.

-          Lényegtelen – rázta a göndör tincseit Harry. – Most ezt tűztem ki célnak.

-          Barom vagy – reménytelen helyzet, amikor Harry kitalálja, hogy mi is a következő célja. – Nem is érzel semmit iránta? – kérdeztem, a szemöldök pedig magasan a homlokom közepén volt.

-          Talán, de mondom, hogy nem ez a lényeg – megrázta a kezét, és ügyet sem vetve arra, amire mi hárman ki akarunk lyukadni kinézett az ablakon.

-          Ha csak dugni akarsz ne őt használd erre – Louis szokatlanul bölcs volt az autóút alatt, amin még ő maga is meglepődött, viszont nem mondott butaságokat. Harry nagyot szippantott a  levegőből, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. – Harry, ma nálam alszol! – egyszerűen kijelentette, mondhatni tényként közölte.

-          De nekem dolgo…

-          Lett volna, ha nem jött volna közbe, hogy nálam alszol – kinyújtotta a nyelvét és ellentmondást nem tűrően egy fél mosollyal az arcán bólogatott Harry felé.

Miután végeztünk mindenhol mindenki hazament, ami olyan furán hatott a közérzetünkre, hiszen teljesen olyan volt, mintha mindenki menne haza a családjához, kivéve Hazza-t és Lou-t. Niall és én mentünk haza a lányainkhoz, ebből pedig egy hatalmas poén kerekedett. Az ilyen butaságokon alapuló dolgok mindig viccesek, bármi is legyen az alapeset.

-          Sziasztok! – köszöntem mikor hazaértem. Hilary szaladt felém és egy hosszas csók után az ujját a számra préselte, ezzel jelezve, hogy maradjak csendben.

-          Alszik, nagyon rosszul van, ne ébreszd fel – apró puszit nyomott az arcomra, majd a kezemnél fogva felhúzott az emeletre.

-          Hol van Danielle? – kérdeztem tőle, mikor beértünk a fürdőbe.

-          Azt mondta, hogy egy reklámforgatáson van, háttértáncos, és nem szeretné ezzel zaklatni – Hilary lassan elkezdett öltözni, én pedig halvány mosollyal az arcomon figyeltem.

-          A jó öreg Liam – a mosoly eltűnt az arcomról és kiábrándultan néztem magam elé.

-          Rendbe fog jönni, csak bűntudata van – lépett hozzám a kezét pedig átfonta a nyakam körül. Átfontam a dereka körül a sajátjaim és szorosan magamhoz húztam.

-          Nyugtató tusolás? – kérdeztem, de nem volt semmi vicc a hangomban. Mélyen a szemébe néztem ő pedig egy apró bólintással válaszolt nekem.

Vannak dolgok, amiket egyedül nem vagyunk képesek feldolgozni, ilyenkor jól jön egy barát, egy társ, vagy bárki, aki segíteni tud nekünk. Nem szórakozásból találták ki a barátság fogalmat, így aki nem él ezzel a lehetőséggel, az előbb vagy utóbb magába roskad. Hilary a legjobb barátom, akit szeretek is, ritka párosítás de csak egyszer jön el az életben, nem de?