30. Rész - Are we friends or are we more?

Mosolyt!

Megérkeztem, nagy-nagy mosollyal a fejemen, és most nem is fogok annyit fecsegni, mint úgy általában, na jó, talán! Szóval mostanában elég ritkán jelentkezem, de ezen igyekszem javítani de ellep a munka, aminek érzem, hogy meglesz a gyümölcse. Nem sokára már nem csak itt, hanem egy Miss Babe-el és Feilla-val íródó közös blogunkon is, ami egy kritikás, novellás, cikkes ajánlós blog lesz, és szeretném szívem lelkem beletenni! :)

Remélem jól érzitek magatokat a gyönyörű időben, mert én igen! Nemsokára jelentkezem pár dologgal, addig is jó olvasást!

   Zayn

 Liam beémelygett a házba és nem mondott nekünk semmit. Hilary meglökte a vállam, én pedig lassan Liam mellé lépdeltem. A kezem átemeltem a vállán, hogy ezzel egy kis bíztatást adjak neki, de ő hirtelen szorosan magához ölelt. Kissé váratlanul ért, de tudtam, hogy most erre van szüksége, és azzal is tisztában voltam, hogy Liam nem sűrven borul ki de ha kiborul akkor nagyon.

-          Semmi baj – veregettem meg a vállát. Nem akartam valami hétköznapi szöveggel előállni, amit bárkitől hallhatna, mivel a csapból is ez a „vigasztaló szöveg” folyik.

-          Nem tudom, mi legyen! – engedett el és kipirosodott szemekkel bámult előre.

-          Így nem igazán tudok segíteni – kezem a vállára tettem, ő pedig halványan elmosolyodott.

-          Hozok valamit inni – Hilary halk csoszogása hallatszott csak a szobában, majd amikor elment Liam mélyen beszívta a levegőt, majd kicsit szaggatottan fújta ki.

-          Zayn… - kezdte komoly hangvétellel, ami csak rosszat jelenthet… nála biztosan!

-          Danielle? – csúszott ki a számon. Liam összerezzent, és kicsit megilletődötten nézett rám. – Bocsi haver – sütöttem le a szemem és türelmesen vártam Liam válaszára. Nem tartom magam jónak az ilyen lelki kirohanásokban, de nekem szükségem lenne Liam-ra akkor Ő ott lenne nekem, így én is itt vagyok neki ha baj van.

-          Ruth-nak autóbalesete volt – halkan mondta ki, mintha egy titkot osztott volna meg velem. Nem voltam biztos abban, hogy ez a valóság és nem csak egy csaló álom, amit nem tudok irányítani így elszabadult. – Meghalt, Zayn … Meghalt! – remegett a keze, és már attól tartottam, hogy összeesik. Hilary Liam mögött pár méterre állt, de pontosan halotta,a mit mondott. Ő még nem tudta, hogy ki az a Ruth, de fel tudta fogni, hogy Liam-nek mennyit jelentett.  Halk szipogás volt az egyetlen nesz az egész házban. Csak bámultam, majd amikor rájöttem, hogy ezzel nem segítek az előttem könnyező Liam-nek újra megöleltem. Nem tudtam átérezni a helyzetét, csak annyit tehettem, hogy próbálok neki úgy segíteni ahogy lehet.

-          Őszinte részvétem – suttogtam. Erősebben kezdett sírni én pedig intettem a fejemmel Hilary felé, Ő pedig rögvest hozzánk sietett és hátulról ölelte át Liam-et.

-          Annyira fáj… - bár Hilary nem tudta, hogy kit sirat Liam mintha százszázalékosan megértette volna őt. – Nem lehettem vele, alig láttam, több időt kellett volna vele töltenem! – Hilary alig láthatóan sírni kezdett, így elléptem tőlük és hagytam őket. Én nem tudtam annyit segíteni Liam-nak, mivel nem éreztem át a kínt, amit érzett, de Hialry igen. Lenyűgözött a viselkedése, lenyűgözött benne minden, ami nem külsőségekben rejtőzik, hanem egy ember személyiségében.  Vajon hány ember képes ilyen együttérzést mutatni? Mert az emberek többsége megjátszott megértéssel igyekeznek olyanok lenni, mint amilyennek szeretnének magukat látni. Hilary viszont őszinte volt, olyan közvetlen, amilyen ritkaság. Bűntudatom volt amikor mosolyogni kezdtem, de büszke voltam, és nem tudtam hogyan kimutatni.

Helena
Harry szobája kiüt az egész házból. Talán mindenki fejében az a gondolat születne meg, amikor Harry szobájáról kéne egy képzeletbeli képet alkotni, hogy fényűző, elegáns, és látszik, hogy anyagilag semmi gondja a fiúnak, de ekkor üt be a mennykő, amikor meglátom a szobáját, és teljesen más, mint amilyennek elképzeltem. A négy fal mind egyszínű fehér színnel van borítva, az egyetlen ablakon pedig halvány barnás függöny csüng hanyagul. Egy gyönyörű faragott fa szekrény és egy ugyan ilyen stílusban készített fa ágy egymással szemben pár méter távolságra állnak. Ezen kívül még egy szőnyeg hever a padlón, aminek a színe az egész szobában a legsötétebb. Képek nincsenek a falon, se tükör akár egy darab emlékkép se. Nem kerülgetem tovább a lényeget a szoba kopár, üres és semmit mondó volt. Óvatosan haladtam előre, mivel olyan érzésem volt, mintha egy éppen omladozó helyen lennék, ami abszolút idegen volt számomra. Kezem gyengéden nyomtam neki a falnak, ami az érdességével el is ijesztett magától. Az ágyon hanyagul ledobott ruhadarabok, amik egy ideje már ott lehetettek. Vajon Harry mennyit használhatja ezt a szobát? Vagy egyáltalán használja-e? Az ágynemű össze-vissza hevert az ágyon ezzel még nagyobb rendetlenséget okozva az amúgy hatalmas szobában.
-          Miért jöttél ide? – egy érces hang csapta meg a fülemet. Nem ijedtem meg mert legbelül számítottam rá, hogy rajta kap Harry. Lassan megfordultam és a legnormálisabb arckifejezésemet kerestem, hogy nehogy rájöjjön mi a véleményem erről a szobáról. – Hm? – türelmetlenül felém bökött a fejével. Haja még nedves volt és a pólója is hozzáragadt a felsőtestéhez.
-          Nem tudom – feleltem egyszerűen. Harry nem mosolygott, úgy nézett rám, mint amikor először találkoztunk. Közömbösen, hanyagul és érdektelenül.
-          Nem kellett volna –dobta a földre a nedves törülközőt. Lepődötten figyeltem a mozdulatát és vártam, hogy végre a szemembe nézzen. – Gyere ki innen! – a hangja parancsoló volt. Amikor látta, hogy nem teszek eleget annak, amit mondott kicsit erősebb hangvételben megismételte.
-          Miért ilyen ez a szoba? – kérdeztem halkan. Harry arca megfeszült és nehezebben vette a levegőt. Tudtam, hogy valami olyat fog mondani, amit nem szeretnék hallani mégis megvártam, amíg kimondta.
-          Mi lenne, ha nem kérdezősködnél, hanem kimennénk ebből a kibaszott szobából? – gyorsabban vettem a levegőt, amint Harry megszólalt. Nem kiabált, de látszott rajta, hogy minden erejével az ellen küzd, hogy megfékezze a dühét, amit én váltottam ki belőle. Lábaim a földbe gyökereztek és megnémulva bámultam Harry arcát, akinek a vonásai olyan intenzíven körvonalazódtak ki, hogy teljesen belevesztem. Nem szóltam és nem is mozdultam ő pedig lassan felém kezdett közeledni. Nem tudom mit érezhettem, de ideges voltam amikor Harry felém kezdett közeledni. Nyeltem egy nagyot, amikor velem szemben állt az ágya mellett. – Nem akarom, hogy itt legyél – még mindig fenyegető volt a hangja, de már egy fokkal kedvesebben hatott. – Menjünk ki! – fogta meg a karomat.
-          Miért? –a kíváncsiságom nem hagyott békén. Bár kicsit tolakodónak éreztem magam, úgy gondoltam Harry hozzászokott már, hogy én így viselkedem. Furcsán éreztem magam. Olyan esetlenül, mintha nem tudnám magam megvédeni vele szemben.
-          Mert még egy lány sem hagyta el ezt a szobát úgy, hogy nem lett volna valami – nézett mélyen a szemembe. Megmerevedve álltam előtte, és kezem kicsúsztattam az övéi közül. Megvetően néztem rá, és próbáltam nem úgy felfogni azt amit mondott, mint Ő.
-          Hogy érted, hogy valami? – ráztam meg a fejem. Harry még most sem mosolyodott el, így tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mond.
-          Ide csak dugni hozom a lányokat – mondta egyenesen a szemembe nézve. Számomra túl karakán volt a megfogalmazása, és kicsit sértette is a női nemet ez a fennkölt kijelentés, de most kizártam az ilyen vádjaimat Harry-vel szemben.
-          Ettől a szobától jobbat érdemelnének – suttogtam. Meglepte, hogy még mindig kitartóan álldogálok egy helyben, és nem rohanok ki a szobából jajveszékelve, de ez most a „döbbenet 10 perce”.
-          Egyesek igen, egyesek nem – biccentett felém. Kezem a hátam mögé gyűrtem és a könyököm fogtam. Ez a testtartás számomra abszolút előnytelen volt, mivel nem tudtam Harry ellen védekezni. De tennem kellett valamit, amivel elterelem a szót. – Most már kijönnél?
-          Nem –elképzelésem sincs, hogy miért makacsoltam meg magam. Jó volt Harry-vel szórakozni. Megszegtem a saját szabályaim, de egyszer élünk, nem de?!
-          Ez a szoba nem beszélgetésre való – ekkor jelent mg Harry arcán az a mosoly, amire annyira vártam. Tudtam, hogy most már ugyan az a fiú, akit megkedveltem (erős túlzás).
-          Szerintem is ki kéne takarítani, igazad van! – kacsintottam rá. Igyekeztem nem kellemetlen helyzetbe kerülni, de Harry sem hülye, csak egyszerűen túl magabiztos. – Például… fel kéne porszívózni, minimum söprögetni, hogyha asztmás lányt hozol ide, jól érezze magát – bólogattam hevesen. Harry csak vigyorgott és szemeivel az arcom bűvölte. Ekkor döbbentem rá, hogy egy két évvel idősebb és tőlem sokkal tapasztaltabb férfi (hahaha) közeledik felém. Olyan érzésem volt mintha még életemben nem csókoltam volna meg senkit. Pedig de, még Harry-t is de ez olyan másmilyen helyzet volt. Ismeretlen, szokatlan és hívogató, de nem akartam beállni a sorba, hogy egy újabb „csaj” legyek, akit „kitömött” a retkes szobájában.
-          Asztmás vagy? – kérdezte pár centi távolságtól tőlem. Szemei csillogtam, olyan volt, mint egy kiskutya amikor megetetik. De azok a kiskutyák naivak is nem csak éhesek. 
-          Nem, de hülye sem – böktem a mellkasába, majd egy lenge mozdulattal az ajtó felé vettem az irányt. Diadalmasan léptem ki rajta és indultam a cipőm felé, el akartam menni! Harry rögtön utánam iramodott és a kezemnél fogva maga felé fordított.
-          Piszkosul nehéz veled –félig kacajjal a hangjában félig pedig nagy komolysággal mondta.
-           Már mondták – kacsintottam rá. Harry arca meglepett volt, de elmentem. Kiélvezve a győzelmem mosollyal az arcomon gyalogoltam hazafelé a csípős londoni időjárásban, ami frissítően hatott rám.


Niall
Az elmúlt pár napban nem sokat hallottam a fiúkról mert minden időmet Amy-vel töltöttem és rájöttem arra, hogy a szerelem és a túlzott szeretet között van különbség. Szeretem Amy-t talán szerelemből bár őszintén nem tudom, hogy mit érzek most iránta. Talán már több is, mint szerelem, talán pedig sosem volt az.
-          Niall? – hallottam meg a nevem a nappali irányából. Amy nálam tölti a napot, ami jó mivel szeretek vele együtt lenni, hiszen olyan könnyed minden amikor beszélgetek vele. De nem értem, hogy miért velem ilyen kedves, ilyen megértő és, hogy azok után is ennyi időt tölt velem, hogy szerelmet vallottam neki. Talán nem értette meg, hogy én valószínűleg szeretem őt? Vagy akkor miért tölt velem ennyi időt, és viselkedik velem félreérthetően? – Hahó?!
-          Itt vagyok – szóltam halkan és egyenesen a nappali felé haladtam. A kanapén egy kis takarón üldögélő hosszú barna hajú lányt láttam meg, aki kezében egy alma pihent.
-          Nézünk valami érzelgőst? – kérdezte vidáman. Nagy levegőt vettem és megfontoltan haladtam felé.
-          Amy… - ültem le nyugodtan mellé. – Mi történik most? – kérdeztem tőle, ő pedig rögvest rám kapta a tekintetét. – Velünk!
-          M-mi történne? – megilletődötten vizslatta az arcom, pedig teljesen tisztában volt azzal, hogy miről érdeklődöm.
-          Emlékszel, hogy mit mondtam neked? Hogy mit érzek irántad? – kezem az arcára csúsztatta, és az ujjammal simogatni kezdtem. Olyan megilletődött arcot vágott, hogy hirtelen azt hittem valóban nem érti amit kérdezek tőle.
-          Igen- csukta le a szemeit. – Tudom, hogy neked ez most rossz, de nem tudok senkihez menni, senki nem érti meg, hogy mi történt, és ha meg is értené akkor azzal zaklatna, hogy jelentsem fel Martin-t, én pedig azt nem szeretném – kezem lehúzta az arcáról és bágyadtan nézett rám.
-          Megértelek, de Te engem nem – óvatos mosoly jelent meg az arcomon. Tartottam attól, hogy amit most mondok neki rosszul fogja érteni és egy „lányos kitörésében” hiszti roham kapja el és a felgyülemlett feszültséget rajtam vezeti le, de ki kellett mondanom! …