28. Rész - When You Listen To My Words

Mosolyt!

Megérkeztem egy maratoni résszel, ami csak a hosszúságát tekintve "maratoni", mivel ami benne történik az nem túl sok dolog, de annál több mondanivalója van. Úgy érzem, hogy kitettem magamért, mivel ebben a fejezetben megírtam életem első +18-as eseményét. Igyekeztem nem használni trágár szavakat, mivel nekem nem szimpatikus, ha tömve van egy blog/rész ilyen jellegű szavakkal. Szörnyen nehéz (nagyon nagyon nagyon) volt megírni, mivel Zayn szemszögéből olvashatjátok majd. Nem mintha egy nő/lány szemszögéből könnyebb lett volna... :p

Még lógok magamnak és Nektek is két díjjal, amit még a héten megosztok Veletek. Nemsokára új design-nek örvend a blog, amit én már nagyon izgatottan várok! (juhuhuhuhu)

Minden mélypontom elreppent, és most vigyorgós Boo visszatért! :) gőzerővel fogom gyártani a következő fejezeteket :) apropó! 29. Résszel, 7 komi után találkozhattok! 

Jó olvasást! xxx.  
Ui.: a zenét most különösen a figyelmetekbe ajánlom! 
Ui2.: Szeretnétek Logan-ről egy képet? 

ZENE

   Zayn
  
Meggondolatlanul cselekedni, könnyebb, mint átgondolni a dolgokat és azon tanakodni, hogy vajon melyik döntés a jobb. Vajon melyik döntés mellett tegyük le a voksunk, és ha már le is tesszük valamelyik mellett biztosan helyes-e! Annyi dolog van, amin el kéne gondolkodni, amit át kéne gondolni, de ha ezt mind megtennénk, egy beszélgetés úgy zajlana, hogy egy kérdés… öt perc  gondolkodás… majd egy semmit mondó válasz, amiből a válaszoló nem is tudna rosszul kijönni. Ez érdekes lenne? Ilyenkor eszembe jut az a sok interjú, aminek a kérdéseit már egy héttel maga a találkozás előtt tudjuk ízelgetni és megbeszélni, hogy semmire ne válaszoljunk félreérthetően. Megvezetés. De kellenek a hibák, kellenek a rossz válaszok, hogy utána az történjen, aminek kell.
Megráztam a fejem, és bezártam magam mögött a képzelgésem képzeletbeli ajtaját, majd a kanapéra esett lány felé kezdtem közeledni. Csend volt, így nem tudhattam, hogy most haragszik-e, vagy érdektelenül elérte azt a pontot, hogy „leszar”engem és mindazt, amit mondok.
A dühöm egyre csökkent, mivel átgondolva mindent, ami kiváltotta a kettőnk közötti feszültséget, annyira nem lényeges, mint ahogyan kezeltem, kezeltünk.                
-          Ne haragudj – ültem le mellé a földre, és teljesen nyugodt hangon döntöttem a hátam a kanapénak.  – Elegem van már ebből az egészből.
-          Úgy érzem, hogy minden elromlott – és ez volt számomra minden! Nem kell várni a jelre, ami azt erősíti, hogy változtatni kell. Ezek a jelek mindig onnan jönnek, ahonnan szeretnénk, és akitől várjuk őket, mert mi teremtjük meg a jövőnket, vagyis úgy gondolom, hogy ez így van.
-          Gyere ide – fogtam meg óvatosan a derekát, és reménykedve emeltem magamhoz, úgy féltve, mintha törékeny lenne, és egy erős szorítástól eltűnne a kezeim közül.
-          Annyira sajnálom, hogy már nem bízol bennem – könnyeit letörölte, és próbálta a nedves arcát szárazzá varázsolni a kezével. Kedves mosoly ült ki az arcomra, mivel olyan édes volt, ahogyan próbált megmagyarázni nekem dolgokat, ahogy próbált erősnek látszani, ahogyan a haját dobta a válla mögé, miközben kényelmesen elhelyezkedett az ölemben. A lábai az oldalamon lógtak le egymás mellett, én pedig jobb kezemmel tartottam a hátát, miközben a fejét a vállam és a nyakam közé fúrta. Meleg lélegzete csiklandozta a nyakamat, ami meglepően nem csalt mosolyt az arcomra, ehelyett teljesen libabőrös lettem.
-          Én bízom benned – simítottam végig a haján. Kezét felcsúsztatta a nyakamon és a hajam kezdte cirógatni. Nem voltunk képesek egy pillanatra is elengedni a másikat, számomra csoda, hogy eddig kibírtam nélküle. Az ablakon beszűrődő fény nyugtatóan hatott ránk, és olyan érzésem volt, mintha halkan énekelne nekünk. – Te nem bízol benne, nem mondod el, hogy mi bánt – az asztalra vetődő Hold fény a kis porcelánedényt érte, ami gyönyörűen csillogott ettől. A szemem le sem tudtam venni róla, és úgy bámultam, mintha csak testben lennék ott, pedig  lélekben is nagyon jelen voltam.
-          Mert félek attól, hogy mit fogsz reagálni – szuszogta a nyakamba lágyan. - Magamra hagytál –nyakam nedves lett a sós könnycseppjétől, ami úgy hatott rám mint egy méreggel teli injekció. – Miért nem vetted fel nekem a telefont?
-          Én… ez elég… ahh, nem tudom – hagyom a megmagyarázást mivel feleslegesen is gondolkodom azon, hogy miért nem vettem fel neki, nem jön semmi értelmes válasz a számra, így nem erőlködöm.
-          A férfi aki, aki… az amerikai szponzor – csendesen kezdi mesélni a nyakamba hajolva. Rossz előérzetem támad, amit nem tudok még azzal sem legyőzni, hogy a karjaim közt tartom Őt. – Folyamatosan ajánlatot tett nekem, és próbálkozott olyanokkal, hogy Te nem vagy nekem elég jó.
-          Zaklatott? – kérdeztem mély, dörmögős hangon, ami talán a meglepődöttségem tükrözhette.
-          Ez egy ronda szó és a jelentése sem tetszik, inkább nem használom – enyhén megrázta a fejét, én pedig elfogadtam az ő szemszögét és nem erőltettem rá, hogy bevallja az igazat. – Ma itt volt – folytatta. – És tudott róla, hogy mi van velünk, ellened uszított, és megpróbált elkapni – a szívem hevesen dobogott és a düh a méreggel ötvözve áradt szét a bensőmben. A kezeim ökölbe szorítottam, nem én hanem az idegeim amik így próbálták kiadni magamból a haragot.
-          Hogy érted, hogy elkapni? – fojtott hangon erőltettem ki magamból a kérdést és rimánkodtam egy pozitív válaszért, de a naivságomat felülmúlta a relatív látásom. Nem kényszerítettem a válaszra csak szorosan magamhoz húztam, még jobban, mint amennyire eddig és igyekeztem minden erőmet összeszedni.  – Egy szörnyeteg vagyok – pusziltam bele a hajába és reménykedtem benne, hogy nem kezd rimánkodni és azzal húzni az időt, hogy „nem, nem vagy az” mert nem voltam ilyen hangulatomban. – Nézz rám! – lábát átemelte a derekam fölött, így pontosan velem szemben ült. Szemei csillogtak, és ártatlan értetlenség tükröződött belőlük. – Sajnálom – simítottam ki az arcából a nedvesre ásztatot hajszálait, amik  a könnyfürdő után rakoncátlanul tapadtak az arcához. – Szeretlek – nem volt szükség a magyarázkodásra, hogy mit is takar ez a „sajnálom”, hogy mennyire gondolom ezt őszintén. Tudta mire gondolok szavak nélkül is. Bűntudattal mosolyodtam rá, és a tudat, hogy majdhogynem miattam történt meg vele az, ami már egyszer megtörtént még jobban feldühített. Mérges voltam, és nem az öreg telhetetlen pedofilra, aki már nem elégszik meg a saját korosztályával. Magamra voltam haragos, amiért megengedtem, hogy ez megtörténjen. – Itt vagyok! - édesen elmosolyodott, és ebben a görbécske vonalra hasonlító dologban minden benne volt. Mélyen a szemembe nézett, amit még a villogó sötétség sem zavart meg, majd a kezeit a nyakamról a hajamba vezette és hirtelen mozdulattal közel húzott magához. Csípője megemelkedett az ágyékomon, ami feszült bizsergést váltott ki belőlem. Lábaim törökülésbe rendeztem és óvatosan vezettem a kezeim le-fel a vállától a fenekéig. Apró csókokat adogatott a számra, amit elképesztően élveztem, majd hagytam neki, hogy ajkaival bebarangolja a kulcscsontom és a nyakam. Kezem eközben a pólója alá csúszott és elképesztő lassúsággal cirógattam a hátát, ami egy csendes szuszogást váltott ki belőle. Mosoly perdült az arcomra, ami nem a bátorodást tükrözte, hanem vétlen boldogságot. Jobb keze végigsimított a combomon, majd felcsúszott a pólóm alatt. Könnyed mozdulattal kibújtatott a pólómból és várakozás nélkül kezdte kezével simogatni a felsőtestem. Minden érintése után egyre több és több vágyat éreztem magamban, aminek éreztem, hogy már nem sokáig tudok parancsolni. Kezemmel a melltartója pántját simítottam végig, ő pedig egy forró csókkal jutalmazott. Fél kézzel próbáltam túljárni a modern női fehérnemű eszén, de ezzel nem jutottam ötről a hatra. Másik kezemet hívtam segítségre, ami hősiesen segítette a társát. A pánt szétkattant, így a pólója alatt lebegett. Kezével a combjaim közelében garázdálkodott én pedig igyekeztem visszafogni magam, nehogy elvessem a sulykot.


-          Gyerünk! – suttogta a fülembe. Fülemig forróság öntött el, és ez a szó nitróként indított be. Eddig tűrtem, hogy ő irányítson, de ebben a pillanatban tört rám az erő, így gyorsan de óvatosan kerekedtem fölé. Kacér mosolyt küldtem felé, ő pedig megcirógatta az arcom. Kibújtattam a pólójából, ami pehelyként hullott le mellénk a földre. Nem terveztem rejtegetni a reakcióm, amikor a melltartóját elemeltem a testétől, hiszen ennyi idő után, nem hat olyan „hétköznapian” rám egy ilyen látvány. – Ne nézz már! – kacagta el magát, én pedig egy óvatos csókot nyomtam a mellgödrébe. Kezeit a hátamon vezetgette, ami egyre jobban ösztönzött. Jobb kezem a hasára vezettem és mutató ujjammal rajzolgattam rá különböző formátlan köröket, és minden fél kacskaringót. Kacsója a nadrágom gombjához tévedt és őrjítő lassúsággal gombolta ki azt.  Lassan kezdte lehúzni a fenekem mentén, közben pedig tudatosan a szemeim kémlelte. Mosolyogtam rá, és talán a tudatalattim azt az üzenetet küldte felé, hogy „köszönöm”. Lerúgdostam a nadrágom, így már csak egy sötét kék boxer-ben ágaskodtam felette. – Feszes egy kicsit – húzott közel magához a nyakamnál fogva. Tudtam, hogy mire gondol, de nem tudtam hogyan reagálni, így elkaptam számmal a bal mellét, és így próbáltam visszavágni neki. Apró sóhajok hagyták el a száját, ami arra ösztönzött, hogy többet szeretnék, mind én mind ő. Gyönyörű mellei voltak, amiket kár volt, akár egy pillanatra is figyelem nélkül hagyni. Így bő öt percig csak azokkal voltam elfoglalva. Hilary alattam vonaglott és igyekezett lehiggadni, de nem bírt magának parancsolni. Fordított a helyzetünkön, mintha a türelmetlenség pírja ült volna az arcán. – Olyan… lassú vagy! – húzta végig az ujját a hasamon. Felkacagtam rá, ő pedig  megcsóválta a fejét, majd fojtatta. Boxer-em szélénél táncoltatta az ujjait, én pedig kissé morcosan emeltem fel a fejem és a  csípőmön ülő félmeztelen lány tekintetét kerestem, de valahol máshol állapodott meg a szemem. Még sosem ült rajtam ilyen széplány, akire ennyit  vártam volna. Ő volt az első, ilyen számomra, de ezek a gondolataim addig bírtak lekötni, amíg gyöngéden el nem kezdte lehúzni rólam az utolsó ruhadarabot. Kecsegtetően simított végig a V vonalamon, majd apró puszit ejtett rá, amivel azt jelezte, hogy „vigyázz, kész, rajt!”. Egyszerre lerántotta rólam az anyagot, így a kincsem a szemünk elé tárult. Beharaptam az alsó ajkam, és már attól is kikészültem, hogy tudtam, mi következik. Hevesen vettem a levegőt, ő pedig ügyetlenkedve próbált hozzálátni.
-          Mi baj, édes?- emeltem fel a fejem a földről. Tekintetét az enyémbe fúrta és kicsit segélykérően túrt a hajába. A látvány elképesztő volt, és bár ő nem tudta, hogy milyen hatással van rám, én már attól majdnem szétszakadtam, hogy láttam magam előtt, ahogyan a hosszú barna loknijai a melle mellé esnek egészen a hasa közepéig, majd csípőjén az oda nem illő farmernadrágja éktelenkedik. Megfogtam a kezét, és igyekeztem úgy segíteni neki, hogy ne tűnjön kényszerítésnek. Nem ellenkezett. Követte az én mozdulatom, majd amikor hozzáért a magasodó nemi szervemhez, már nem bírtam koncentrálni rá. Fejem hátraejtettem, és mélyről fújtam ki a levegőt. – Uhh – szaladt ki a számon, ez pedig ki löketett adott neki. Segítség nélkül tette a dolgát, én pedig minden egyes pillanatban azt éreztem, hogy végem van. Szorító érzés kavargott bennem, néhol majdhogynem szétszakított, néhol azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Már éreztem, hogy közel a vég, amikor nedves ajkait éreztem meg. Fejem remegve felkaptam és annyit láttam, amint apró csókot lehet a farkamra. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, és már tudtam, hogy nem bírom tovább.
-          Bébi! – felegyenesedtem, és óvatosan toltam őt arrébb, hogy megkíméljem az örömöm beteljesülésétől. – Azt hiszem, végem van – vigyorogtam rá, ő pedig pár pillanatig értetlenül bámult, majd mosolyogva felém nézett.
-          Én is szeretlek – simított végig az arcomon és kedvesen kulcsolta a kezét az enyémre. Szívem hevesen kalapált, aminek nem tudtam parancsolni, így néha úgy éreztem magam, mint egy rossz tini, akinek a tapasztalatlansága felülmúl minden izgalmat. Finoman felemeltem és a kanapéra tettem, Ő pedig bennem bízva hagyta, hogy azt csináljak vele, amit szeretnék. Gonosz kifejezés, de igaz. Lassan kibújtattam őt minden ruhájából, és már egy szál szellőben feküdt alattam. Megtámaszkodtam és erősen az ajkaira tapadtam, amik olyan édesek voltak, mint a cukor. Nyelveink megvívták a harmadik világháborút, amit talán egy kisjóindulat miatt Ő nyert.  Kezemet rajta pihentettem és minden levegővételnél lejjebb haladtam vele. Kéjes szuszogások hagyták el a száját, én pedig reménykedve abban, hogy nem okozok neki fájdalmat, ujjaimat a puha testrésze felé vezettem. Mikor elérkeztek oda, hangos morgás csusszant ki a száján és a hajamba túrt.
-          Z-Z-Zayn – alig tudott beszélni, hiszen minden figyelme rám koncentrálódott és bármilyen meglepő is nem ellenkezett egyetlen egy érintésem ellen sem. Ujjaimmal kitűnő munkát végezhettem, mivel időről időre egyre jobban vettette hátra a fejét, a levegővételei is átváltottak álfuldoklásba, ami minden bizonnyal megijesztett volna, ha nem tudtam volna az okát. Hirtelen eszembe ötlött, hogy a gyönyör kapujában ő is segített nekem még kétszer akkora orgazmust átélni, így fejemmel a forró pontjához közelítettem. Kezével az enyémet kereste, én pedig segítőkészen nyújtottam neki. Szorosan megszorította, majd a mellére csúsztatta azt. – Ahh, n-nem bí-í-rom – fújtatott, de nem érdekelt, hiszen tudtam, hogy mi lesz számára a legjobb ebben a helyzetben. Olyan vággyal öntött el a kilátás, és maga az érzés, hogy újra úgy éreztem magam, mint amikor elkezdődött életem egyik legjobb éjszakája, hogy újra bevetésre készen „álltam”. Nyelvemmel körkörösen fedeztem fel az eddig még ismeretlen helyet, ami rendkívül barátságosan fogadott. Óvatosan tettem mindent, amit jónak láttam, és vigyáztam rá, hiszen tudtam mit jelent ez neki. Hangos kiáltásban érte el a csúcsot, majd onnan szépen fokozatosan ért le. Kezei végig az enyémen pihentek, amik a melleit takarták. Mellkasa szörnyű gyorsaságból váltott, ráérős lassúságba. Nehézkésen pislogott és közben a plafont kémlelte. Csak néztem őt miközben egy levakarhatatlan mosollyal az arcán feküdt alattam, és várakozóan felém pillantott. Kezemmel újra elkezdtem gyűrni a melleit, és amikor már biztosan tudtuk mind a ketten, hogy már teljesen felhagyott számára az orgazmus megkerestem az ajkait. Váratlanul a fenekembe markolt, amitől én rögvest a szájába nyögtem. Elnevettük magunkat, majd folytattuk, a felejthetetlen kalandunkat. Férfiasságom lágyan súrlódott a combjához, ez pedig teljesen elvonta a figyelmét a számról. – Gyerünk! - suttogta zihálva és mélyen a szemeimbe nézett. Kisimítottam a haját a szeméből, így teljes belátást nyertem a feketén csillogó csokoládé barna szemeire. Hosszú szempillái elértek a szemhéjáig, így keltve még tökéletesebb látványt.
-          Csak annyit szeretnék, hogy… - elemelkedtem tőle, hogy jobban láthassam az arcát. -… nem szeretnék semmit erőltetni.
-          Ne most kezdj lelkizni – cirógatta a felé tornyosuló mellkasom. Enyhén felhajolt, majd apró csókokat nyomott rá. -  Szeretném! – bólintottam. Kedvesen rám mosolygott és émelyítő puszit adott, amit a bizalma beteljesülésének fogtam fel. Apránként illeszkedtem belé, hogy minél kisebb legyen számára a kellemetlen érzés. De számomra ennyi szünet után elég felemelően hatott már az elején is magam a tudata annak, hogy mit is művelek. Szemeit összeszorította, amikor már a felemmel benne voltam, ekkor megálltam kőszoborrá merevedve, hogy jobban tudjam csökkenteni számára a fájdalmat. – Csak egy kicsit várj, mindjárt – vállaimra tette a kezét és hunyorítva kémlelte az arcom. Bazsalyogva nyomtam egy puszit a homlokára, és türelmesen vártam, amíg meg nem szűnik neki a fájdalom. Vártam, hogy mikor ad egy „jelet”, ami azt tudatná velem, hogy mozoghatok, de e helyett ő kezdet el mozgatni a csípőjét és megenyhült arcán új érzelmek jelentek meg. Még mindig mozdulatlanul figyeltem az alattam le-fel csúszkáló lányt, aki tudatosan szeretett volna meglepni, ami sikerült is neki. Gyengéden kezdtem el a mozgolódást, amit egy hangos nyögéssel díjazott. – Beljebb! – parancsolt rám. Nyögdécselve elnevettem magam az akaratosságán, és eleget tettem a kérésének. Arca megint eltorzult és ismételten vártunk egy ideig, amíg megszokta a teljes méretem. – Olyan… nagy, el sem hiszem, hogy teljesen bennem van –suttogott a fülembe, amitől teljesen kirázott a hideg, egyre jobban és jobban felizgultam minden egyes alkalommal, amikor a fülembe suttogott. Vigyázva harapdáltam a nyakát, miközben ball kezemmel a bal mellét simogattam. Csókok közben mély nyögések hagyták el a szájaink és az élvezettől elveszve kapaszkodtunk abba, amibe lehetett. Én a kanapé oldalába, míg ő a hátamba a körmeivel, de nem bántam.  

-          Isteneeem!  - mormoltam a nyakhajlatába. Minden erőmmel próbáltam visszatartani a beteljesülést, hogy minél tovább tartson a felemelő érzés, ami nélkül ezek után élni sem fogok tudni.
-          Uhm… mhhmmm… - Hilary ajkai folyamatosan mozogtak és kissé magas hangon sikítozott a karjaim között. – Mo-o-ost! – húzott magához közel, és szenvedélyesen megcsókolt. Hirtelen magával kapott a hullám, ami kedvesebb, gondoskodóbb és intenzívebb mindennél, ami a világon van. Elképesztő rángatózásba kezdett a farkam, és pillanatok alatt Hilary-ba lövelltem. Sikítozva élvezett el Ő is, és minden erőmmel próbáltam megtartani a testét, mivel olyan szinten remegett és vonaglott miközben az orgazmus az ő testét is átjárta centiről centire, hogy féltem kiesik alólam. Fulladozva kerestük egymás tekintetét, amit megtalálva szavak nélkül beszéltünk. Szépen, türelmesen csókokat nyomtam a mellkasára, mivel számára hosszabb ideig tartott a gyönyör. Még mindig egyek voltunk, amikor már a fejem a mellkasán pihentettem. Csendes szuszogás töltötte be a szobát, ami az éj csendjében úszott. Akkor eszméltem rá, hogy milyen késő is lett hirtelen.
-          Tökéletes volt – puszilt a hajamba. Felemeltem a fejem és mosolyogva ránéztem. Óvatosan kicsúsztam belőle, ami belőlem és belőle is egy apró sóhajt váltott ki. Segítettem neki felállni, ő pedig vigyorogva veregetett vállba.
-          Nem vagyok lesérülve – nyújtotta rám a nyelvét. Édes csókot nyomtam az ajkaira, majd „kéz a kézben” mentünk fel az emeletre.   




Helena
 Miért történik az, hogy amikor nem tudok aludni keresem a bűnbakot, aki ennek az oka lehet. Idegesen forgolódtam az ágyamba és az Istenért sem tudtam magam alvásra bírni. Az agyam folyamatosan megtámadták a ma történt dolgok. Egyedül voltam a nagy (durva hazugság, mert kicsi) lakásban, mivel Apa éjszakás volt. Csak az autók hangját hallottam, amik legyen bármennyi is az idő, fáradtságot nem ismerve mozgolódnak odakint. Odakint. Odakint, valahol a sötétség alatt Logan hanyagul várja a reggelt, én pedig szerencsétlenségem és gyengeségem tetőzve rajta gondolkodom.
De minél jobban próbálom elterelni a gondolataimat, annál jobban szeretnének visszatérni hozzá, és végig gondolni mindent vele kapcsolatban. Mink is ellenkezni az ellen, ami ellen nem lehet? Nem de?
Logan Miller tőlem 2 évvel idősebb és maga a megtestesült tökéletesség volt a számomra, amikor először megismertem őt, két évvel ezelőtt. Tizenöt évesen bohókás és meggondolatlan voltam, (ezt most úgy mondtam, mintha most olyan savanyú és bölcs lennék) így amikor Logan érdeklődést kezdett felém mutatni nem utasítottam vissza egy percre sem. Életem első (és utolsó) táborába voltam száműzve, mivel egy alapítvány pénz helyett ezzel „ajándékozott” meg engem és Apát. Londontól pár kilométerre kerültem el, de én az is drasztikusan fogtam fel, hiszen egy kamasz, lázadó lányt kiszakítani a környezetéből, nem feltétlen lesz az ínyére. Nagy pofára esés volt számomra a megérkezés, hiszen azt hittem, hogy egy „dedós” helyre leszek taszítva, ehelyett én voltam a második legfiatalabb. ( Az első egy táborvezető kislány volt, ha jól emlékszem 4 éves volt.) Egyedül voltam, de nem is bántam, hogy a sok nagy kanca és csődör nem bombáz meg a kedvességével, egészen addig a napig, amíg egy csodálatosan szép szemű fiú mellém nem ült hajnalok hajnalán és beszélgetésbe nem enyelegett velem. Mint egy elcsépelt nyolcvanas évekbeli film. Hahaha. De mégis igaz.
-          Miért nem alszol már? – kérdezte a kócos tincsekkel rendelkező magas fiú. Értetlenül néztem rá mivel, én nem szóltam hozzá, azért mert nem érdekelt a jelenléte.
-          Csak akkor kérdezz tőlem valamit, ha annak értelme is van – mondtam egyhangúan fel sem pillantva a könyvemből. Apró nevetést hallottam, majd egy csusszanást.
-          Attól, hogy szerinted nincs ételme ennek, szerintem még lehet. Érdekelne, hogy egy kislány miért ücsörög idekint ilyen későn? – a hangja mély volt, szokatlan a fülemnek, de amilyen rettentően hatott az, hogy idősebb, erősebb és magasabb tőlem annyira is volt érdekes a helyzet.
-          Érdekelne, hogy mivel érdemeltem ki ezt a „kislány” jelzőt… Mert ha az életkorom miatt, akkor jobb lenne, ha már most befejeznénk ezt az elkezdetlen „csevejt”… - húztam a levegőben az ujjaimmal macskakörmöket. Nem ért meglepetésszerűen, hogy újra nevetni kezdett.
-          Nem tudom, hogy hány éves, vagy de ezek szerint nem sok, elárultad pedig nem kérdeztem – elismerően bólintottam felé, mivel jó meglátása volt, és tetszett, hogy nem ad válaszul, és nem kérdez tipikus kiszámítható dolgokat. – Már láttalak, és eddig mindig egyedül voltál, ezek után nem leszel.
-          És ezt Te döntöd el? – kacagtam fel enyhe iróniával a hangomban. Féloldalas mosollyal a szemembe nézett, majd megrázta a fejét.
-           Félig én, félig Te. Reggel találkozunk reggelinél – kacsintott rám, majd felállt mellőlem és a saját háza felé vette az irányt. Hosszú és bő nadrág volt rajta, egy kapucnis pulóver társaságában, laza és enyhén igénytelen látványt keltve. Tetszett.
 
Emlékek, emlékek, édes emlékek, amiket legszívesebben el is felejtenék, mivel csak terhelik a hosszú távú memóriám. Lehunytam a szemem és igyekeztem az alvásra koncentrálni, merthogy a karikás szem még nekem sem áll jól…