29. Rész - Feelings Change, But Memories Don't

Mosolyt!

Örülök, hogy újra itt lehetek, de annak már kevésbé örülök, hogy nem hoztam nektek hosszú fejezetet, sőt kimondottan rövidke lett, de jobb mint a semmi! Az volt a probléma, ami miatt nem jelentkeztem, hogy anyukám kicsit kiborult, pénteken amiért a barátnőmmel és a barátommal voltam SOKÁIG... ezért nem ülhettem a géphez, hogy kiírjak magamból mindent, de ma ezt tudtam összehozni, remélem majd tetszik! 

Itt a kép Logan-ről, lehet, hogy párotoknak ismerős, de egyszerűen nem bírom ki, hogy ne adjak ennek a színésznek egy karaktert! Imádom! Pont most olvasok egy könyvet, amit megfilmesítettek és ő a főszereplője. Isteni! (megsúgom, hogy ez a könyv a: Perks Of Being A Wallflower ) Szóval itt a kép, és elárulom, hogy neki a valóéletben is Logan a neve :) (imádomdomdomdom)

Nagyon örülnék, ha kommentelnétek, de azoknak is köszönöm akik az előző részhez írtak!

Jó olvasást! 

Ezer bocsánat, amiért csak összedobtam, csak nem is ülhetnék géphez! :(

Helena

A hangulatom a reggel érkezésével nem igazán változott, de nem fogok behódolni a keserű érzésnek és tűrni, hogy győzedelmeskedjen felettem. Miért is tenném, amikor még normális okom sincs arra, hogy érzelmektől majd kicsordulva lógassam az orrom, és kimondatlanul is a figyelemért ordítozzak a viselkedésemmel. Logikusnak tűnt, hogy a kőkemény Helena lépjen most a vezetőfülkébe és irányítson engem, mert a jövőbe tekintve úgy láttam, hogy jobb lesz így nekem. Nem tudom mi vezérelt, hogy azt érezzem magamban (főként a lábaimban), hogy futnom kell, úgy, ahogy minden ember futni szokott. Feszülős nadrágocska térközépig, ujjatlan póló és a hanyagolhatatlan fülhallgató, amiből a feminista zenék ezerrel befolyásolják a nőket. Vagy esetleg tévedek? Lehet, hogy azért hordanak futáshoz ilyen ruhákat, mert ez a kényelmes számukra és nem azért, mert ezt látják a többi emberen?! Reális lehetne ez a meglátás is de inkább pesszimista leszek, hogy nehogy valami olyan dolog érjen, aminek a tudatában olyat teszek, ami nem méltó hozzám. Ezután, a gondolatmenet után talán jogos lenne felkeresnem egy terapeutát…
Én is felvettem a megfelelő és (szerintem) elvárt futó „szerelést”. Az elhatározásom örömében nem-et intettem a liftnek és lobogó lófarokkal a fejemen haladtam le a lépcsőn. Az ajtó kinyitása kisebb akadályt jelentett, de egy kéz a segítségemre „sietett” és segített kinyitni az ajtót. Döbbentem fogtam fel, hogy a segítőmnek csak a keze szimpatikus a többi testrész már korántsem, és ha már itt az őszinteség ideje, akkor elárulom, hogy csak az egóm mondotta ezt velem, a többi része is szimpatikus volt.
-          Jó reggelt – köszöntött rekedtes hangon. Megforgattam a szemeim és aprót köhintettem. – Örülök, hogy ilyen boldogsággal fogadsz.
-          Ki örül manapság a hívatlan vendégeknek? – vigyorodtam rá, de egy csepp őszinteség sem volt benne. Le a kalappal előtte, hogy bírta az ironikus viselkedésem, mivel egy egyáltalán nem voltam barátságos hangulatomban. – Mióta vagy itt?
-          Most érkeztem, nem gondoltam volna, hogy beléd futok – tárta szét a karját és igyekezett velem tartani a tempót.
-          Akkor – kortyoltam bele az üvegembe. – Miért jöttél?
-          Mert régen találkoztunk? – nézett felém. Szemöldökeit összeráncolta és kicsit zavartan vizslatott a szemeivel. Mintha ezzel azt szerette volna üzenni nekem, hogy elég magától értetődő.
-          Futsz velem? – kérdeztem tőle határozottan. Féloldalas mosoly kúszott az arcára, és bátran bólintott egyet. Bár rajta nem volt feszes cicanadrág, és trikó, ami kiemelné a létező izmait, még így is elvállalta a futást… velem. Szegény Harry.  
Körülbelül egy és fél órán keresztül kocogtunk, ami annyira lefárasztott, hogy bármennyire is próbáltam nem tudtam leplezni, hogy a pillanaton összeesem. Harry kipirult arccal nézett engem és valószínűleg próbált normális magyarázatot találni arra, hogy miért futottunk ennyit, amikor már az első fél óra után fáradtak voltunk mind a ketten. Levetettem magam egy padra, ami a maga egyszerűségével volt számomra tökéletes és életmentő. Bizsergő lábbal döntöttem a hátam az érdes fának, és élveztem, hogy ezen a különlegesen meleg napon nevetségessé teszem magam.
-          Itt lakom a közelben – törölte meg az arcát a pólójába Harry. – Mit szólnál, ha…
-          Komolyan?- vágtam a szavába. El sem hiszem, hogy létezik a valóságban is ilyen. Most arra gondolok, hogy PONT erre futottunk, én PONT vele voltam, aki PONT erre lakik.
-          Igen – nevetett fel. Hitetlenül nézet rám, majd folytatta – Szóval, mi lenne, ha eljönnél hozzám? Úgyis leizzadtál, fáradt vagy, meg ami a futással jár, pihenj meg egy kicsit –mosolygott rám. Felvontam a szemöldököm és kicsit vontatottan, de rábólintottam. Ingyen pihenés, nem rossz ajánlat.
Harry lakása valóban a közelben volt, pedig ha fogadnom kellett volna, hogy csak húzza az agyam, vagy igazat is mond biztos az előzőre teszem le a voksom.  Abban a hitben voltam, hogy Harry nem szab határt a pénztárcájának és egy igen style-os Styles háza van, de tévedtem. Újra…
Harry lakása, vagyis maga a ház, mert azt nem mondom, hogy kicsi, olyan otthonos még annak ellenére is, hogy rajta kívül csak egy cica hívhatja ezt a helyet az otthonának, hogy nem bírtam megszokni a látványt. Minden  bútor fából volt, és a falak színe nem csak hogy megnyugtató volt, hanem olyan kellemes, de nem azaz egyszerű kellemesség érzet uralkodott el rajtam hanem valami leírhatatlan. Modern berendezések csak a konyhában voltak, így amikor bevezetett oda, azt éreztem, hogy egy teljesen más világba kerültem.   
-          Ez a hely annyira másabb, mint Te –forgolódtam a nappaliban. Mindenhez hozzáértem, amihez lehetett. Harry tekintete végig követte minden mozdulatomat, és már kérdezni szerettem volna tőle, hogy mit néz ennyire, amikor megkérdezte, hogy szeretnék-e lefürödni.  Kellemetlen kérdés volt, és kanyarból rávághattam volna, hogy biztos nem, de akkor magamra néztem, és a szembesülés kegyetlen őszinteségével bólintottam felé.
Harry máshogy viselkedett, mint ahogy megszoktam tőle. Olyan laza és közvetlen volt, mintha az lenne számára a leghétköznapibb, hogy én itt vagyok, és éppen fürdéshez készülődök.
-          Adok egy pólót, majd visszaadod – mosolygott rám amikor a törülközővel együtt a kezembe tette a zöldes árnyalatú felsőt.
-          Uhm…Köszi – pislogtam rá. Percekkel ezelőtt még biztosan tudtam, hogy Harry nem olyan mint én, vagyis, hogy annyira különbözünk személyiségileg, hogy semmiféleképpen nem tudna fölém kerekedni, a nyugodt és megfontolt mondataival és tetteivel. De most mintha, valami csoda történt volna. Én éreztem magam primitívnek és egyszerűnek, mivel olyan oldalát mutatta meg nekem, ami Ő volt. Az igazi Harry.
Csendben lezuhanyoztam és a gondolataim akaratlanul is elkalandoztak a felé, hogy Harry vajon hány lányt hozott már, ide, hogy hány lányt dugott már meg ebben a zuhanyzófülkében, amiben most én állok. Arra is kíváncsi lennék, hogy ezek közül a lányok közül vajon hányat nyűgözött le úgy ez a hely mint engem.  Köszönöm Harry-nek, hogy elterelte a gondolataimat Logan-ről…
-          Járok neked egy fürdéssel – ültem le mellé a kanapéra. Huncut mosoly jelent meg az arcán, majd bejelentette, hogy ő is elmegy fürdeni. A hangos csendben ültem egyedül a nappaliban, és minden kíváncsiságom összetömörült bennem. Látni akartam a szobáját, ahol alszik! Mindennél jobban! Minden ziget-zugot megmutatott nekem csak azt nem. Szépen óvatosan indultam el, és úgy terveztem, hogy még Harry előtt megnézem magamnak, de a dolgok sosem úgy történnek ahogy szeretnénk…


    Hilary
Kávéval a kezemben igyekeztem fel az emeltre, hogy meglepjem a még alvó Zayn-t. Az arcom elpirult amikor a tegnapra visszagondolok, és kicsi pillangók, vagy tündérek mászkálnak a gyomromban. Testestül lelkestül szerelmes vagyok, és hálás Zayn-nek, hogy segített átvészelni ezt az élményt, és pontot tenni a végére, hogy egy örök életre elfelejtsem, ami történt velem.
-          Kávét a kávénak – ébresztgettem apró puszikkal. Nevetve nyitotta ki a szemeit és csodálkozóan nézett rám.
-          Egy kávé vagyok? – vigyorogva kortyolt bele a bögrébe, aminek az oldalán egy hatalmas madár volt, aminek a csőréből hangjelek szálltak ki. A felirat pedig ez volt :  ,, Live for the moments you just can't put into words” .
Apró mosollyal az arcomon figyeltem őt miközben bőszen itt a kávét, majd amikor meglátta, hogy őt figyelem letette a poharat az éjjeli szekrényre és magára rántott. kezeit a hajamba túrta és szenvedélyesen megcsókolt. Szemeim becsuktam és átadtam maga az érzésnek.
-          Na, szóval? Kávénak tartasz? – ismételte meg a kérdését. Nevetve paskoltam meg a mellkasát és egy ugrással már fel is ültem. Az ágy szélén pihentem és közben mosolyogva tanulmányoztam a lábaim. Aztán eszembe jutott, hogy van egy dolog, amit még mindig nem beszéltünk meg és, amit még kikerülni sem tudunk.
-          Zayn…- kezdtem óvatosan. – Mi lesz Matilde-vel?
-          Istenem… - mélyesztette a z arcát a párnába. – Az ő problémája nem a miénk.
-          De lehet, hogy a … - tettem a kezem az izmos hasára.
-          Nem, nem lehet! – vágta rá erőteljesen. – Nem lehet az enyém, mert nem voltam vele azóta, amióta veled vagyok! Te is tudod – simította ki a hajam az arcomból. Hittem neki, nem tudom miért, de hittem.
-          De lehet, hogy akkor szeretne valamit Tőled – fordultam teljesen felé. Értetlenül nézett rám és várta, hogy folytassam. – Téged, pénzt, törődést – kezdtem sorolni. Megrázta a fejét és felült, hogy a szemembe tudjon nézni.
-          Hilary, nem tudom mit szeretne, de nem hagyom, hogy emiatt köztünk baj legyen – húzott magához közel és újra megcsókolt.
Éppen amikor befejeztük a csókunkat a csengő őrült kalapálásba kezdett, mind a ketten savanyú képet vágtunk és idegesen szaladtunk le a lépcsőn mind a ketten, úgy ahogy voltunk, hogy lássuk ki is áll az ajtó előtt.  Zayn gyorsan vetette ki az ajtót, majd amikor megláttuk az előttünk vöröslő szemű Liam-et kicsit mind a ketten visszavettünk az izgatottságunkból…