27. Rész - Just Say True

 Mosolyt!

Itt vagyok, igen, itt :) újra, és köszöntelek benneteket, remélem megértitek magyarázkodás nélkül is, hogy nem tudtam írni, mert kis problémáim akadnak, amik gátolnak ebben. Bocsánat, hogy nincsenek, és, hogy nem igazán van elrendezve a kinézet, de egyszerűen utálok most itthon lenni, utálok géphez ülni és ... ahh... problémás! Neharagudjatok!

Nem is húzom az időt, ahogy szoktam, itt a hosszú idők óta írott rész! Jó olvasást! :)

 
Hilary
Fagyos tekintettel néztem magam elé, és az a kifejezés, hogy „üres” holmi kevés lett volna annak a jellemzésére, amit éreztem. Mi történik? A dolgok olyan hirtelen és gyorsan történtek, hogy már attól féltem nem tudom őket megjavítani. De abban sem vagyok biztos, hogy nekem kell megjavítanom, hiszen az idő begyógyít minden sebet, nem? Talán hagynom kéne, hogy minden érzelmem lecsillapodjon nekem és Zayn-nek is.
Elrohant, miután kapott egy telefont, én pedig a sírógörcsömmel küszködve szégyelltem magam, amiért bőgök. Gyengén és esetlennek tűnhettem, ami valójában igaz is, de ki szereti kimutatni az ilyen gyengeségeit? Mert én nagyon nem, de mégsem tudok magamnak parancsolni.
Megmostam az arcom bő hideg vízzel, és vártam, hogy megszáradjon, mivel utálom a törölköző érdes érintését. Szemeimről lemostam a festéket, és bús arccal néztem magam a tükörben.
Ha valakinek a külsőmben kéne keresni a „különleges” jelző re valamit, elég hamar rájönne, hogy ez a feladat teljesíthetetlen. De minden erőmet arra összpontosítottam, hogy sikerüljön elmosolyodnom. Váratlanul egy vigyor jelent meg az arcomon, amit egy kis kacagással díjaztam. A mosoly az egyetlen különleges rajtam. Mindenkiben van szép csak keresni kell, és tudni, hogy-hogy lehet a legszebbet kihozni belőle.
Fogyóban volt az energiám, és kezdtem érezni azt a fáradtságot, amit az ember próbál mindig kikerülni. A lelki fáradtságot minden betegségnél nehezebb kezelni, sőt talán nem is lehet, és most érzem magamon, hogy nem bírom tovább. A titkolózást, az erőltetett jókedvet és azt sem, hogy mindent a szőnyeg alá seperve lebbenünk tovább a rossz dolgok felett.
A konyhába csoszogtam és úgy döntöttem, hogy itt az ideje valami finomat enni, ami talán még erőt is ad. A kezemben a serpenyővel, a komor csendben csak a tűz sercegését hallva dúdolgattam magamban. Kellemetlenül hasított a csendbe a csengő hangja, én pedig összerezzenve fújtam ki a levegőt. Biztosan tudtam, hogy nem Zayn az így még csak eszembe sem jutott örülni, hogy látogató érkezik.
-          Nyitom – lassan az ajtóhoz léptem és a kulcsot kifordítva húztam magam fel az ajtót fel sem tekintve.
-          Kellemes délutánt, kedves!
-          Mi? Miért van itt?– kezem megremegett az ajtón, és nem tudtam, hogyan reagálni arra, hogy könnyed léptekkel, érdektelen arccal besétált az ajtón. Torkomban nagy gombóc keletkezett és kicsit félénken ácsorogtam a még mindig nyitott ajtó mellett.
-          Elég szomorú, hogy egyedül kell tölteni ezt a szép napot – tolta le a kezem a kilincsről, majd egy gyengéd mozdulattal becsukta az ajtót. Mereven bámultam a férfira, és kerestem magamban az okokat, hogy miért ne üvöltsem el magam. – Ha jól tudom, akkor a barátja megbeszélésen van. Micsoda egybeesés! - nevetett fel gúnyosan. A kezem görcsbe rándult és kicsit furcsállóan néztem az előttem otthonosan mozgó embert. – Félbeszakítottam valamit? – intett a konyha felé.
-          Ó, basszus! – kaptam a fejemhez, és jajveszékelve rohantam a konyhába, ahol a tűzön hagyott pároltzöldséghez, ami már nagyon rég elhagyta a „párolt” megnevezést.  Az egész ebédem a kukában landolt. Kellemetlenkedve forgolódtam, és próbáltam visszatartani az dühömet de nem sikerült. – Mit akar? – kérdeztem kicsit hevesen.  – Miért jött ide?
-          Nyugodj meg, drága – kezelt le egyszerűen. Meglepve figyeltem a hozzám képest igen is koros (öreg) férfit, aki minden bizonnyal oktalanul van itt. – Tudod mit szeretnék – kezdett közeledni felém. Szemöldököm fel-le mozgott, talán az idegesség talán a grimasz egyik formája. – Tudod te jól!
-          Menjen el! – löktem el a kezét, ami felém közeledett.
-          Makacs… Tetszik! – mondta, majd a szemei elborultak én pedig egy ismerős érzéssel találkoztam. A félelemmel. Mintha megismétlődne a pokol, újra rettegni kezdtem, és már nem foglalkoztam azzal, hogy ki is ez az ember.
-          Azonnal menjen el,vagy hívom Zayn-t! – kiáltottam rá. A pultról elkaptam a telefonomat és fenyegetően felé mutattam.
-          Gyerünk – nevetett fel. – Hívd csak, had lássam! Vajon mennyire érdekled? Azok után, hogy ennyit titkolózol előtte? – a hangját felemelte, ami a félelmem rettegésbe váltotta át.
-          H-honnan tudja?- nyögdécseltem. Az ősz hajába túrt és kaján vigyor jelent meg az arcán.
-          Mindent tudok, csak egy telefon, csak egy kérés, és már mindent tudok, de ne félj drága! – nyújtotta felém a kezét. – Én jobban fogok veled bánni, mint Ő.
-          Takarodjon! – vettem gyorsan a levegőt.  Ellöktem magam a pulttól és az ajtó felé vettem az irányt.
-          Megállsz! – ordított utánam, de gyorsabb voltam. Kiléptem az ajtón és egyenesen kezdtem szaladni az utcán. Az orrom elé kaptam a telefonom és Zayn számára kattintva reménykedtem, hogy felvegye.

 Zayn
-          Haver, csörög a feneked – mutatott Louis az ujjával felém. Hanyagul elővettem a telefonomat és a kijelzőt figyelve megráztam a fejem. - Nem veszed fel? – kérdezte értetlenkedve. Megvakartam a homlokom és vártam, hogy befejeződjön a hívás.
-          Nem – feleltem kurtán. Louis kinyitotta a nagy irodaház ajtaját, és engem maga elé engedve haladtunk előre.
-          Szerintem vedd fel – mondta már a liftben, amikor másodjára kezdett csörögni a mobilom.
-          Nem. Most kell egy kis szünet. Legalább egy-két óra külön – süllyesztettem el a telefonom a zsebemben. A lelkiismeret furdalásom persze rögtön piszkálni kezdett belülről, de úgy éreztem, hogy most ezt kell tennem.
-          Minden rendben van köztetek? – kérdezte Louis, amikor a lift egy kattanással kinyitotta az ajtaját előttünk. Féloldalasan elmosolyodtam és Louis-ra néztem.
-          Honnan gondolod, hogy nincs? – keserves arcot vághattam, mivel Lou megveregette a vállam, majd nagy komolysággal azt mondta nekem:
-          Csak akkor áll ilyen rosszul a hajad, ha valami baj van – hirtelen megálltam, majd szemöldököm összeráncolva bámultam Louis-ra, aki egy-két lépéssel előrébb volt, mint én.
-          Mi van a hajammal? – kezdtem fogdosni a fejem, mintha ezzel bármit is elérnék.
-          Nyugi, nyugi! Vicceltem – nevette el magát. – Ha nem veszed fel neki a telefont, és azt mondod, hogy „jajj, kel egy kis szünet”, akkor gondolkodás nélkül is tudom, hogy nem stimmel minden – rántotta meg a vállát. Mosolyogva bólogattam, de amikor beértünk az irodába abbamaradt a beszélgetésünk.
-          Tíz perce rátok várunk! – mutatott a kanapéra a manager-ünk és ellentmondást nem tűrően nézett minket.
-          Hello – súgtam oda Niall-nek, aki megilletődötten ücsörgött a kanapén, mellettem és Liam mellett.
-          Zayn és Harry – kezdett bele csendes, nyugodt hangon. – Nektek ma nem fotózáson kéne lennetek?
-          Basszus! – csaptam össze a kezem, Harry pedig velem egy időben kapott a fürtjeihez.
-          Rátok várnak, már 4 órája, de nem ússzátok meg ennyivel – mutatott kettőnkre Harry-vel.
-          Niall… - folytatta viszonylag még mindig nyugodtan. – Mi okod volt otthagyni a fotózást? – kínos csend állt be, egyikőnk sem mert megszólalni, főleg Niall nem. – Nem is lényeges… Tovább! – csapta össze a kezét, a barna hajú manager. – Louis! – mutatóujját rászegezte, és annyira fenyegetően nézett, hogy már én tartottam attól, hogy mit fog mondani. – Nem állhatsz le egy órán át fényképezgetni a fanokkal! A rádiónak teljes műsorcsúszása volt miattad! – förmedt Louis-ra, aki a nyakát behúzva várta a folytatást. – Mi van veletek fiúk? Nagyon elhanyagoltok mindent! – dőlt neki az asztalának ezzel teljes belátása volt ránk.
-          Most minden összejött – szólaltam meg. Mindenki felém kapta a fejét. Niall egyetértően bólogatott, és olyan érzésem lett, mintha mindenki várná, hogy folytassam. – Mármint, a magánéletben. Mi nem szándékosan bénázunk, csak tudod, olyan nehéz megtalálni az arany középutat! Mert az életünk nem csak ebből áll, a jövőre is gondolnunk kell, és kell egy kis pihenés – néztem körbe a fiúkon. Egyetértően bólogattak és mind arcán egy kisebb mosoly jelent meg.
-          Tudom srácok, de meg kell értenetek, hogy ez nem mehet így tovább – nézett végig rajtunk a manager. Szomorkásan megráztam a fejem, és kérdőn néztem körül.
-          Szereted a munkád? – kérdezte hirtelen Louis az előttünk tornyosuló férfitól.
-          Megbecsülöm, mert szeretem ezt csinálni, de még ha fárasztó is… én vállaltam, kinek panaszkodjak emiatt? Magamnak? – kérdezte fél mosollyal az arcán. Mi mind egyetértettünk, hiszen olyan volt, mintha mi mondtuk volna.
Csend telepedett ránk, mintha mind azon gondolkodtunk volna, hogy mi az, ami nehéz számunkra, és hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Mi az, ami kiváltja ezt a terhet, és hogy ezeknek mennyit vállaltunk el a saját felelősségünkre.  Vajon jogosan nevezzük mi ezt tehernek? Amikor a hírességünk és a karrierünk egy áldás is lehetne. Vagyis nem csak lehetne, hanem az is.
A zsebem újra rezegni kezdett és idegességemben hevesen kaptam elő és perzselő tekintettel néztem a kijelzőjére. Hilary. Bennem volt a lendület, hogy felveszem, de aztán a kis hang a fejemben azt súgta, hogy „hagyd!”. Nem tudom miért, de hittem neki, így egyszerűen kinyomtam.

 
Helena
Nagyot szippantottam a londoni „egészséges” levegőből és próbáltam feldolgozni annak az arcnak a látványát, amit az imént láttam. Erősen figyeltem az előttem elhaladó autókat és mereven ültem a padon. Mellettem velem ellentétben, halál nyugodtan üldögélő fiú ugyan abban a pózban ücsörgött, mint amikor leültem mellé. Kezeim összekulcsoltam és lassan felé fordultam.
-          Mit keresel itt? – kérdeztem erőltetett nyugodt hangon. Féloldalas vigyorral pillantott felém és lazán megrántotta a vállát. Dühös lettem, hogy számára ez ilyen lényegtelen, számomra viszont nagyon is fontos a válasza. – Logan! – szűrtem át a fogaim között és élesen néztem a kék szempárba. – Miért vagy Londonban? – kérdeztem élesen. Friss nevetés szakadt ki belőle, de még mindig nem válaszolt. Reménytelenül megráztam a fejem és a térdem kezdtem vizslatni. Pár perc elteltével még mindig csendben ültünk a padon és gondolkoztunk. A köztünk lévő távolság nem nőtt, de nem is csökkent.
-          Tudod Te, hogy miért vagyok itt, akkor meg miért mondjam?- kérdezte tőle még mindig kacajjal a hangjában. Ő az egyetlen ember, aki még tőlem is szarkasztikusabb, hanyagabb és flegmatikusabb, így nem tudom Őt, hogy lekezelni. El kell fogadnom, hogy itt a fölényem, amit általában kihasználok az emberekkel szembe, semmit ne m ér.  
-          És ha mégsem tudod? – fordultam újra felé. Az igyekezetem elapadt, amint válaszolt nekem.
-          Akkor nem kérdeznéd. Helena, tudom, hogy hallani akarod - nevetett újra. A düh sipákolt bennem, de tudtam magamnak parancsolni, így elfojtottam magamban (ritka esetek egyike).
-          Igen, képzeld! Hallani szeretném!
-          Legyen – egyenesedett fel, és így már látszott, hogy milyen magas is. – Miattad – tárta szét a karját, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Bólintottam felé egyet, és nem szerettem volna válaszolni rá, de sajnos nem bírtam megállni.
-          Akkor haza is mehetsz.
-          Akkor velem is kell jönnöd.
-          Veled soha.
-          Nélküled soha – suttogta, de egyáltalán nem hallatszott elcsépeltnek, mivel olyan hanglejtéssel mondta, mintha valami óriási titkot osztott volna meg velem. – Soha többet.
-          Jöttél felvágni a gondoskodó éneddel? – kérdeztem lesajnálóan. Annyira átlátszó volt nekem ez a dolog, hogy ha szerettem volna, se tudtam volna hinni neki. Annyi okom volt őt utálni, megvetni de valahogy nem akarózott elküldeni melegebb éghajlatra. Mert ő Logan Miller, a nagy Logan Miller, aki az első minden tekintetben nekem.
-          Te pedig próbálsz a kemény lány szerepében maradni? – konok mosoly ült ki az arcára, én pedig lepacsiztam magammal, mivel ez a fiú semmit nem változott, amióta nem találkoztam vele.
-          Nekem mennem kell – álltam fel, és szem forgatva fordítottam hátat neki.
-          Ho-hó! –kiáltott utánam, akár egy kondás. Vajon hol érzi magát? Mert Londonban biztos nem… - Most nem lépsz meg előlem ilyen gyorsan! – felállt a padról és gondtalan járással közeledett felém. Mióta engedem én magamhoz közel a seggfejeket? És a világ legnagyobb seggfejét? Egyre mélyebbre süllyedek, először Harry most pedig Logan… újra.   

    Hilary
A gyomrom görcsben volt és remegtem a félelemtől és kétségbeesett szomorúságtól, ami a bensőmet emésztette. Miért történik ez velem?
Lassan haladtam a ház felé, aminek az ajtaja tárva nyitva csapongott, pont úgy, ahogy őnagysága Mr. Gordon hagyta. Isteni szerencse-e vagy csupán a jó környék hálája, hogy senki nem tört be. Telefonomat reménytelenül fogtam a kezemben, amikor bezártam magam mögött az ajtót és  hanyagul dobtam le a földre. Haszontalan a hívás, ha nm válaszolnak rá. De megbocsátható az, ah nem veszik fel, egy jó ok miatt. Epekedem, hogy kapjak majd egy jó érvelős magyarázatot arra, hogy miért nem kaptam választ.
Azt hittem újra megtörténik velem, ami ötezer emberből csak eggyel történik.          

Hosszú órákon keresztül ültem a kanapén egy teával a kezemben és mély csendben   gondolkoztam és várakoztam. A Hold fénye besütött a konyha ablakán és pontosan  az arcomba világított a nyitott tér miatt. Kicsit arrébb csusszantam, hogy ne zavarja a szemem a gyér fény, de ahogy megemeltem magam elvesztettem az egyensúlyom és a teás bögre kiesett a kezemből. Hatalmas mézes folt keletkezett a hófehér kanapén, én pedig a hajam tépve rohantam valamiért, amivel fel lehet itatni. Szánalmasnak éreztem magam, olyannak akinek minden összejön, akinek semmi sem megy rendjén, úgy ahogy kéne. Egy nap éri minden sérelem, ami annyira összetöri, hogy egy ilyen kis balesettől is képes sírva fakadni. Nevettem magamon miközben sírtam a nagy folt felett, amit nedves ronggyal törölgettem.  Nevettem a reménytelenségemen, hiszen ennyit sírni már-már vészesen szánalmas, és sírtam amiért minden összedőlőben volt körülöttem. Halk kulcscsörgést hallottam, majd egy kattanást. Csendes, nesztelen léptek hangja törte meg a körülöttem lévő keserű csendet, majd egy ajtócsukódás. Zipzár sercegése, halk nyögés, majd egy arc, ami pár nappal ezelőtt olyan boldoggá tudott tenni, amilyen az ember álmában is ritkán lehet.
-          Zayn? – kérdezem szipogó hangon és már szégyellem is magam amiért újra sírva kell köszöntenem.
-          Megjöttem – jön a közömbös válasz, és tőrként szúrja át a szívem. Fejem a kanapéra ejtem és minden életkedvem kireppen belőlem egy pillanat alatt…