6. Rész - Remény

A megszokott és hétköznapi (szerintem) "sziasztok, stb, " helyett, én inkább a "mosolyt!" (mint felszólítást ) szeretném köszönésformaként használni :) szóval... Mosolyt! Kicsit megcsúszva de itt van a 6.rész is. Köszönöm, de nagyon-nagyon a 9 feliratkozónak, és azoknak akik kommentelnek. Irtó jól esik, de tényleg! Ebben részben lesz két #bonus. Az első: - a fiúk bonus dala a THM-ről, amibe én teljesen beleszerettem és erre írtam meg a részt is, szóval ha gondoljátok ti is olvassátok erre. Második bonus: - egy eddig nem használt szemszög, ami nem is igazán fog többet szerepelni :) ennyi voltam:) jó olvasást, és várom a komikat. 6 után következő rész ;)
Zene :  http://www.youtube.com/watch?v=HqWlUiYwhwg&feature=related

/Hilary/

Vannak dolgok, amiket gondolkodás nélkül teszünk meg, majd miután megtettük nem érezzük valósnak. Számomra sem volt valós az előző 10 perc, amiben tönkretettem mindent! Orbitálisan nagy butaságot tettem. Hazudtam! Hazudtam annak, aki segített nekem, amikor senki sem, hazudtam annak, akit hiába tagadom, szeretek. Miért kell ilyennek történnie? Miért nem tettek, olyan dolgot az ember fejébe ami kontrolálja a szavainkat! Ami megakadályozza a hülyeséget! De nincs mit tenni, ha már elrontottam beletörődöm.  Lassan beletörődöm, majd elfelejtem Őt. Találok egy tökéletes fiút, akibe halálosan szerelmes leszek, feleségül vesz, lesznek szebbnél szebb gyerekeink, egy nagy házunk, autónk, kutyánk… Mint egy normális életben. Egy előre megtervezett rakás hülyeségben! Nekem nem kell egy ilyen élet! Kellenek az akadályok, amiket le kell küzdenem, és szembenéznem a csalódással. Kutya? Gyerek? Ház? Az álomvilág néha csak egy karnyújtásnyira van, de amikor már épp elfogadnánk, az áloméletet lepereg a szemünk előtt, hogy mi mindenből maradunk ki, ha ezt az életet követjük. Mire jó az idill? Arra, hogy ne legyenek reménytelen szerelmek? Hogy ne legyen miért küzdenünk? Nekem van miért küzdenem, itt van egy fiú. Ő is egy álomvilág. A maga hibátlanságával és elképesztő kedvességével. Az én álomvilágom, amitől félek.

Voltatok már szerelmesek? Úgy igazán, valójában? Annyira szeretni valakit, hogy saját magad félted tőle? Őt tartod az első helyen, magad elé sorolva és nem törődve a számodra rossz dolgokkal, csak azzal, hogy neki mi jó… Én ezen az úton haladok. És nem sózhatom magamat rá, mert azzal ártok neki.  Gonosz voltam, és tiszteletlen. Tiszteletlen a saját, és Zayn érzéseivel.

Fent álltam könnyező szemekkel a tetőn, és mélyen szugeráltam az elém táruló Londont. 18 éves vagyok, ami egyenlő a világgal. Előttem van minden lehetőség! Nem tanulok, nem dolgozom, nincsenek barátaim, se barátom. Itt az ideje, hogy elkezdjek magammal és az életemmel törődni. És majd egyszer egy szép napon, amikor már elfelejtett Ő is, hirtelen megjelenek és elmondom neki, hogy mit is érzek valójában…

Csendesen és üresen indultam vissza a „lakásomba”. Egy pici jellemtelen lyuk. Nincs jobb jelző erre. Esküszöm! De nem panaszkodhatom, mivel örüljek ennek is. Boldog ember az, aki megelégszik azzal amije van, és én egy boldog ember vagyok… és folyamatosan hazudok. Mert kimondani könnyű, de hinni is benne, az már egy keményebb dió!

/Zayn/

Ülök, mint egy élő szerencsétlenség. Szenvedek, mint egy igazi férfi. Reménytelen vagyok, mint egy bolond kamasz. De erős, mint egy normális ember. Most elkezdhetném a „semmi sincs veszve szöveget” … De semmi értelme. Időm, mint a tenger. Van egy teljes hónapom még Londonban, míg el nem utazunk Amerikába. Egy hónapom van mindent letisztázni magamban. Küzdjek vagy ne? Hadjam magam vagy ne? Nem akarok ilyen egyszerűen lerázható lenni!

-          George. – fújtam ki a levegőt és beültem a taxiba.  – Voltál már szerelmes?
-          Persze fiam. – bólogatott. – A gyermekem anyjába.
-          És Ő most veled van? – kérdeztem rekedt hangon.
-          Nem. Már nem, Ő már elment – mutatott az ég felé - de itt hagyott nekem egy örök emléket magából. A lányom. – mosolygott rám.
-          Értem, és sajnálom . – tettem a kezem a vállára.
-          Ne sajnáld! Nekem legalább van miért élnem! Van kiért. És tudod, sosem de sosem szerettem még senkit úgy, mint azt a nőt. – mosolygott még mindig. Csak néztem az arcát és egyszerre járt át a mély együttérzés és tisztelet.
-          Küzdjek azért, akit szeretek? – tördeltem a kezemet és keserves hangon kérdeztem.
-          Ezt most tőlem vagy magadtól kérdezed?
-          Is-is.
-          Én csak annyit mondok, hogy ha itt szereted – mutatott a szívemre – akkor igen, küzdj! De ,ha itt – mutatott a szemeimre – semmi értelme.
-          Igazad van.  Küzdeni fogok. – bólintottam egyet határozottan.

--------------------------------------

Talán itt az ideje, hogy pszichológushoz forduljak.  Felesleges vigyor van a fejemen és egy élő idegbomba vagyok. Két hét maradt a hónapomból. Sajnos az idő nem kedvez senkinek sem, és bármennyire is reménykedek abban, hogy lesz elég időm arra, hogy mindent rendbe hozzak és, hogy mindent kigondoljak, hogy semmi se sikerülhessen rosszul… hát ez lehetetlen. Szörnyen festek Harry szerint és talán most nem is piszkálódni akart. Talán igaza van és magamat roncsolom. De miért is hibáztatom magam, amikor nem is én vagyok teljesen a hunyó? Nos igen. Itt az ideje továbblépnem. És a „továbblépés” a legtöbb esetben azt jelenti, hogy nem beszélünk róla, nem csinálunk úgy, mintha lett volna, megtörtént volna. Úgy teszünk, mint egy örök mosolygós élet, akivel semmi gond. Álarc. Igen! Ez a legjobb szó erre, álarc. De ha már nincs választásunk, akkor ez is megteszi.

/Liam/

Csendesen üldögéltem a konyhaasztalnál. Egyedül voltam, otthon. Otthon. Elgondolkoztam az otthon fogalmáról és rá kellett jönnöm, hogy ez a hely, ahol most vagyok nem az otthonom.  Nagy levegőt vettem és ezt a problémámat is odasoroltam, ahová az ilyen „majd később megoldom” problémákat szokás. Felfedezőtúrát terveztem a telefonom híváslistájában. Ujjamat húzogatva a képernyőn ismerős nevek, pördültek  szemem elé. Ameddig meg nem láttam egy ismeretlen számot. Mélyen szugerálni kezdtem, de bárhogy próbáltam nem tudtam visszaemlékezni, hogy mikor és miért hívtam ezt a telefonszámot. Kíváncsiságból rákattintottam és rögtön ki is csengett. Halk zúgások piszkálták a fülemet, majd egy kedves hangocska szólt bele.

-          Jó napot! Itt Hilary. –suttogta kíváncsian. Elgondolkodtam és próbáltam felidézni magamban ezt a nevet. Végül beugrott! Hilary! Zayn Hilary-ja!
-          Sziaaa. – húztam el a köszönésem végét. – Liam vagyok, nem tudom, hogy emlékszel-e rám.
-          Öm… Igen persze. – mondta kicsit ijedten. – Miért kerestél?
-          Igazából, csak nem tudtam, hogy miért van meg nekem ez a szám, és felhívtam. De ha már elkaptalak, akkor lehetne egy kérdésem?  - mondtam kedvesen.
-          Persze.
-          Mi történt veled és Zayn-nel? –vágtam rögtön a közepébe.
-          Hát, tudod. – köhintett egyet, amiből gondoltam, hogy még saját magával sem tisztázta ezt a dolgot. – Nos, az a helyzet, hogy egy életre megutáltattam magamat Zayn-nel. De ne kérdezz semmit Liam, kérlek.
-          Igyekszem megérteni benneteket, de figyelj, valami nagyon nem stimmel Zayn-nel. Remélem, hogy megbeszélitek mielőtt megkezdődik a turné.
-          Milyen turné? – kiáltott a telefonba kissé hirtelen Hilary, amitől teljesen ledöbbentem.
-          Hát a turné… Zayn nem mondott semmit? – kérdeztem rekedten.
-          Nem! És egyáltalán minek mentek turnéra? Kik? Hova? – hangja frusztrált volt és éreztem belőle, hogy rettenetesen meglepődött.
-          Amerikába megyünk. És mi. Mármint az One Direction. – mondtam teljesen hétköznapian.
-          Milyen One Direction!? Liam! Én…
-          Találkozzunk! – fújtam ki a levegőt. Gyorsan megbeszéltem vele, hogy egy óra múlva találkozunk a Belvedere Road-i Starbucksnal.

 Gyorsan összekaptam magam és már a fejemben a dolgokat rendeztem.  Pár pillanat kellett, hogy rájöjjek Hilary nem tud rólunk. Mármint az One Direction-ről. Zayn, nem szólt neki, így én sem fogom. Kijavítom, amit elrontottam,vagyis igyekszem kijavítani. Bepattantam az autóba és szélsebesen érkeztem meg a találka helyére. Hilary szedet vetett külsővel szorongatta kezeit, amik teljesen megfagytak a hidegben. Nemsokára elmúlik az ősz és jön a tél, de Angliában az ősz felér egy téllel.

Még csak egyszer volt alkalmam ezzel a hölgyeménnyel találkozni, de akkor a kanapén ült és nyakig be volt takarózva. Szóval most láttam először úgy igazán! Körülbelül 170 cm és nagyon csinos. Hosszú barna haja van és hatalmas bambi szemei (mint Zayn-nek). De hiába szép valaki, ha látszik rajta a fájdalom. Erőltetetten rám mosolygott, ami nem csak egyszerű mosoly volt, hanem egy kimondatlan segítség kérés is.

-          Szervusz. – öleltem meg barátian.
-          Szia. – mosolygott és már nyitotta is volna a száját, ha nem vágok közbe.
-          Biztosan oka van annak, hogy Zayn nem mondta el neked! Őszinte leszek veled. Zayn nem sűrven barátkozik és egyáltalán nem közvetlen az emberekkel. Neki ez egyfajta védekezés. Te ellened nem tett semmit. Rettentő nyitott volt, de nem mond nekem se, se a fiúknak semmit. Magát roncsolja. Nagyon szépen kérlek, ha bármennyire is nehéz, de beszélj vele. Rá fér, és ahogy látom rád is.
-          Tudom. – bólintott. – Csak nem értek semmit.
-          Pontosan ezért szállj be az autóba, és utána járunk a dolgoknak.
-          Hová megyünk? – kérdezte meglepetten.
-          Psszt. – tettem az ujjam a szám elé. Nem mondtam neki, hogy egyenesen Zayn-hez furikázom mivel akkor nem vagyok benne biztos, hogy velem jött volna.
-          Szóval? Merre viszel? – nézett rám hatalmas szemekkel.
-          Jó helyre. – csitítottam el és a kezébe nyomtam egy csokit. Talán túl egyszerű és primitív módját választottam az elhallgattatásnak és így válaszként csak két értetlen szempárt kaptam, és egy „köszi, de nem igazán rajongok érte” orrhúzást. Liam, Liam… ezt még gyakorolnod kell.

Mondhatni  hamar megérkeztünk Zayn házához, ahol első látomásra senki sem volt. De valahol tudtam, hogy fent az emeleten van egy fiú, aki az ágyon fekszik és a változatosság kedvéért gondolkodik…

-          Liam! Én nem szeretnék bemenni. – nézett le a kezeire a lány.
-          Jobb lesz. Csak egy tanácsot fogadj meg kérlek! Ne utasítsd el, mert te nem látod értelmét ennek az egésznek. Segítitek egymást!  - csak hálásan rám nézett és halványan elmosolyodott.
-          Köszönöm, Liam.

Kiszállt az autómból és lassú léptekkel közelítette meg az ajtót. Nem tudom, hogy ezek ketten mit szúrtak el ennyire, vagy mit tettek, amiért így kell noszogatni az egyiket, hogy a másikhoz menjen, de itt az idő, hogy ne lógassák az orruk!   

/Zayn/

Erőtlen kopogást halottam az bejárat felől, így érdeklődve lépkedtem az ajtóhoz. Belenéztem a kis résbe, hogy vajon ki jön hozzám ilyenkor, és akkor kezdődik minden előröl. Meglátom Őt. Újra elkap az érzés, amin nem tudok uralkodni, megcsókolom. Maratoni, fél órás boldogság vesz hatalmába, és olyan vagyok, mint egy lebegő vattacukor. Majd jön a várva várt pofon az élettől és újra olyan érzésem van, mint ami 5 perccel ezelőtt.

És igen Őt láttam a kis lyukon keresztül, ami az ajtóba volt építve. Ahogy arca kipiroslott a hidegtől és a kapucnival eltakarta a fél szemét. Szemeit hatalmasra mereszti, majd egészen közel hajol ahhoz a kis kukucskához, ahonnan én kémelem Őt. Mélyen belenéz, de nem lát semmit. Be kopogtat még egyszer, majd egy keserű mosoly kíséretében megrázza a fejét. Nem halottam, hogy mit mond de láttam, ahogy a szája mozog. 


Mély és erőtmerítő levegőt vettem és lassan lenyomtam a kilincset. Becsuktam a szemem és óvatosan nyitottam ki. Éreztem egy egyfajta megnyugvást, amikor kinyitottam a szemem és őt láttam. Nem bolondultam meg és nem képzelem azt, hogy itt van. Mert ez nem képzelet, hanem valóság, szín tiszta valóság.

-          Tudok mindent. – suttogta. Olyannyira hideg volt kint, hogy a lehelete meglátszott miközben beszélt. Nem nézett a szemembe, csak a kapucni alatt pislogott.
-          Tessék? – kérdeztem.
-          Az One Direction-ről. – fújta ki hosszan a levegőt. Nekem pedig ahelyett, hogy egy rettenetes szorító érzés lett volna úrrá a testemen úgy éreztem, hogy egy mázsás kő esett le a vállamról. – Bocsánatot szeretnék kérni. Azért amit mondtam. Azért amit tettem, és ahogy tettem. Hazudtam Zayn! – nézett a szemembe, ugyan azzal a tekintettel, amibe én oly annyira beleszerettem. – Nem akartalak megbántani!
-          Rendben, tudom. Ha nem gond, akkor nem lépek rajta gyorsan túl. – fogtam meg a vállát és beljebb húztam, hogy ne az ajtóban álljunk. Nem szerettem volna, rögtön igazat adni neki és azt éreztetni vele, hogy semmi sem az ő hibája. – Ha már adsz egy esélyt, hogy elmondjam  a véleményem, akkor szerintem nem ok az anyagi és a családi állapot arra, hogy mi játszuk a „sosem ismertelek” színdarabot.
-          Igazad van. – bólintott egyet. – De engem zavar.
-          Zavarjon akkor, amikor én éreztetem veled, hogy a terhemre vagy, hogy csak a levegőt rontod. De ameddig feltűnően harcolok azért, hogy jól érezd magad, és ne menj el, akkor nem kell magadnak ilyeneket bebeszélni. – csak fújt egy nagyot, ami körülbelül azt jelenthette, hogy igazam van.
Épp hogy alacsonyabb, mint én, de mégis annyira picikének éreztem. Csak állt előttem, és nagyokat pislogott. Annyi ideje, hogy először megismertem, amikor először megláttam, de valahogy nem változott semmi abban, ahogyan rám néz. A tekintetében van minden, amit mondani szeretne. 
-          Szóval… Ha már itt vagy, és fátylat borítunk a múltra. – mosolyodtam el, ő pedig meglepetten rám nézett. – Eljössz velem sétálni? Elmesélek neked mindent a bandánkról. – kacsintottam rá.
-          Elképesztő vagy. – pislogott még mindig meglepetten.
-          Na, gyere! – kaptam el a kezét és kihúztam az ajtón…