4. Rész - A múlt ...

 Sziasztok Kedveseim :) Nagyon jól estek a bíztató szavak, és köszönök mindent :) Itt a beígért rész, most egy kicsit nehezebb korszak köszönt kettőjükre, de az 5.részben lesz a kibontakozása. Várom a feliratkozókat :):) és akkor tralalalala 4 komi után következő rész :)

…ordította a hang, amitől már én is megrémültem és kérdőn álltam a lépcsőfordulóban két bőrönddel a kezemben …

Mozgás. A mozgás egy lételeme, mit nem igazán tudunk nélkülözni. Ezekben a pillanatokban viszont nem volt választási lehetőségem. Hilary halálra rémült arccal meredt maga elé, és törékeny ujját a számra tette ezzel jelezve, hogy maradjak csenden és ne mozduljak. Elindult lefele a lépcsőn. A dolgok annyira zavarosak voltak, hogy el sem tudtam képzel, hogy mi is történik. Nem tudtam, hogy ki áll lent és végképp nem tudom, hogy kinek vagyok a házában. Lentről egy gúnyos nevetés hallatszott, én pedig feszülten ácsorogtam, mint valami bamba tökfilkó…

/Hilary/

Életemben nem rettegtem ennyire, mint amikor megindultam lefele a lépcsőn szembenézni, azzal az emberrel, akitől a legjobban rettegek. Csak egyetlen egy ok miatt nem szaladtam el, mert Zayn velem volt. Olyan volt, mint egy támaszték, egy szemtanú.  Szembe kerülve a férfival előtörtek az emlékek az első találkozásunkról, arról a napról, amit elátkozok életem végéig…

Csendben olvastam az egyik kedvenc költőm egy újabb remekművét. Mert hát mivel is ütné el az ember az idejét egy szürke állami intézetbe. Talán egy normális 10 éves gyerek nem szenvedne egy nehéz szépirodalmi könyvvel, de ha már akadályokat akarunk magunk elé állítani, akkor valahol el kell kezdeni.

Minden nap úgy telik, ahogy azt már a rutin parancsolja. Örökbefogadó szülők jönne, mennek, mint ha annyi idejük lenne, hogy egész napokat itt töltsenek . Lehet, hogy vannak olyan párok is, akik itt alszanak… De ez csak pletyka, gondolom én. Reggel én keltem fel a leghamarabb a szobából. 

Csendesen felöltöztem és türelmesen vártam, hogy kinyissák az ajtót, ami fogva tart minket, tízünket ebben az apró szobában, mint valami foglyokat. Szokás mondani, hogy a gyermek a legőszintébb és azt mondja, amit  gondol. Nevetségesek a felnőttek! Azt gondolják, hogy egy 10-15 éves  gyereknek nincs meg azaz intelligencia szintje amiből rájön, hogy ez a hely nem egy Árva Ház hanem egy fogda, ahol, mint egy piacon árulják a gyerekeket. Mint egy rossz apáca nevelde. Kitörni készülő kamaszok és keserves mosollyal rendelkező gyermekek. De ők mind, mind árvák? Mind? Igen. A legszomorúbb a történetben, hogy ide kerülnek a nem várt apróságok, aki csak úgy becsúsztak, akik életét egy rossz minőségű óvszernek köszönhetik és az egyéb erőszakos teherbeejtésnek. Itt felnőni hasonló egy olyan hangulatú „családhoz”, ahol a napi téma a „mi értelme az életemnek”…
 
Átlagosan 18 éves koráig van itt egy gyerek, jobban mondva egy felnőtt. De vannak szerencsés alanyok, akikre rávilágít a szerencse fénye és két kedves, gazdag, segítőkész szülő magához veszi, és mindennél jobban szereti a gyermeket… A gyermeket, akit valaki egy hibaként fogott fel. Ezeket a  szerencséseket, mindenki irigyli és azon reménykedik, hogyha velük megtörtént akkor velük is megfog. Én is ide tartoztam. Láttam, ahogy sorra viszik el a tőlem fiatalabb piros arcú kislányokat a nevelőszülők, én pedig csak ülök a padon könyvvel a kezemben és csodálom a számomra ismeretlen látványt.
 
De eljött az én időm is. Szépen sütött a Nap, amikor az egyik nő, vagy hölgy megfogta a kezem és azt mondta, hogy ma hazamész apukáddal. Fel lehet ezt fogni ép ésszel? Egy kislánynak, akinek senkije nincs,aztán azt mondják neki , hogy apa? Apa, az ismeretlen fogalmom és a megfejtetlen személy. Naiv gondolatokkal képzeltem, ahogy az én kezem is megfogják és mosolyogva, dicsérgetve vezetnek ki az általam utált épületből egy királylánynak való palotába, ahol engem szeretnek a legjobban.
 
De az életnek sok kijátszatlan kártyája van, amit bármelyik pillanatban eléd dobhat és kaján vigyorral az arcán figyeli a reakciód. Az én arcom és figyelte az élet. Figyelte, hogy miként reagálok az „apukámra” akit első látásra, egy csúnya, agresszív, kiszámíthatatlan embernek azonosítottam be. Haja fekete volt, szemei fáradtak és igen csak aprók, szemöldöke vastag, és erős alkohol szagot árasztott. Sokkal jobban szerettem volna maradni a börtönömben, mintsem elköltözni egy másik, ismeretlen fogdába. A férfi kedves volt velem ameddig ki nem értünk az épületből, majd utána, mint egy jelentéktelen ruhadarabbal, úgy bánt velem…

Ez az esemény, mint függöny gördült le egy pillanat alatt előttem. Láttam magam előtt, az immár ősz hajú férfit, akit még akkor sem hívtam apának, amikor életemben egyszer részeg voltam… Még öntudatlan állapotban is tudtam, hogy ki is ő nekem.  Sosem éreztem még magamban ennyire, de ennyire hatalmas akarást. Ki akartam törni az ő által megszabott életből és a képébe törölni az évek által elszenvedett lelki és testi sérelmeket.
 
-           Mi van? Úgy volt, hogy nem jössz vissza! Mert majd valakinek kellesz, te! Te! – nevetett fel és túljátszott iróniát alkalmazva tátogta felém az üres szavait.
-          Gondoltam megköszönöm, hogy magához vett és minta apuka módjára viselte a gondom. – mondtam erősen érezhető gúnnyal a hangomban.
-          Én is így gondolom. – nevetett fel újra.
-          Remélem, majd elesik a lépcsőn és történik magával valami. Mert mindenki azt kapja az élettől, amit megérdemel. – néztem a padlót és gyűjtöttem az erőt a bekövetkező végső veszekedésre. 
-          Mit mondtál? – vörösödött be a feje, ami még visszataszítóbb látványt nyújtott, mint ahogy gondoltam. Fogai már-már használhatatlanok voltak, így amikor elmosolyodott kétszer is meggondolja az ember, hogy mit is figyel meg a férfi arcán.
-          Csak azt, hogy mától kezdve én nem tartozom magához, maga pedig hozzám. Felnőtt vagyok.


-     Nem fogok több ideg összeroppanását végignézni és hallgatni reggeltől estig, hogy mennyire haszontalan vagyok, hogy még a szüleimnek sem kellek. – suttogtam az utolsó szavakat. – Nem fogom még egyszer végignézni, ahogy az örömlányok rohangálnak a lakásban és undorítóbbnál undorítóbb szavakat mondanak, aztán a fizetség után lelépnek. – mondtam teljesen nyugodtan. Szemeimbe könnyek szökte és erősen kerültem a szemkontaktust. – Most sok-sok dolgot kihagyva, de főként, annak intek búcsút, hogy hozzám nyúljon. Egy ujjal is. Mert egy életen keresztül viselhetem magamon, azokat a nyomokat, amiket maga az alkohol hatása alatt okozott. Életemben nem láttam még ekkora gyökeret, mint amilyen maga. És sajnálom, hogy része lehettem az ön életének. – zártam le a témát. Valamennyire megkönnyebbült a lelkem, hogy kiadtam ezeket a dolgokat, és azért is éreztem magam könnyebbnek, mert tudtam, hogy Zayn is hallja. Már semmilyen titkom sincs előtte. Nagyjából mindent tud.
 
-          TE BÜDÖS SZAJHA! – ordított rám teli torokból az ősz ember. – Én lennék az, aki megkeserítettem az életed?! Te senkiházi fattyú! – felém köpött és ingerülten megindult.
Miért is reméltem azt, hogy a szavaim meghatják és rádöbbentik arra, hogy miket művelt. Miért? Sebesen közeledett felém én pedig ijedtemben a konyhába rohantam. Tudtam mi fog következni.  Tudtam, hogyha nem vagyok elég szemfüles, megüt. Szívem a torkomban dobogott és szemeimből megeredtek a sós könnycseppek. Már amikor nem tudtam volna elugrani, se kikerülni az üvöltöző férfit,  Zayn hangját halottam. 
-          Gyere. – szólt csendesen, és meglepően nyugodtan. A férfi megfordult és értetlenül nézett Zaynre.
-          Ki vagy? – vetette oda neki ezt a két szót.
-          Akinek Ő kell! – mutatott rám és kezét felém nyújtotta.
-          És ki kérdezett? Nem adom neked! Takarodj!
-          Nem a magáé. Egy telefonhívás és a rendőrség itt is van. Mit gondol, mennyit kaphat kiskorú bántalmazásáért? – húzta gúnyos mosolyra a száját. Remegve álltam, majd kihasználva a két  férfi, jobban monda a „gonosz” és a „herceg” közötti vibráló feszültséget Zayn mellé surrantam ő pedig erősen megszorította kezem. – Nem gondolta komolyan, hogy majd egy magafajta fogja eldönteni a sorsát… - húzta össze a szemöldökét Zayn és mind a három bőröndömmel együtt kimentünk. Egy taxi már ott várt minket.

És mint a jól megrendezett „eltávozásokban” be kellett volna szállnunk az autóba és örökre eltűnni. De semmi sem megy a tervek szerint, mert az élet újabb és újabb feladatok tűz elénk, amiket ha tetszik, ha nem meg kell oldani. Mert mit is érne az élet, ha nem lenne benne egyszerre jó és rossz?

Vajon hol lennének az emberek rossz nélkül? Lenne-e értelme megküzdeni a rosszal ahhoz, hogy rátaláljunk a jóra? Mert ha tudod, hogy, amit szeretnél az a tiéd, ingyen. Nem kell érte tenned semmit, hogy a magadénak tudd. Akkor eltűnne a világból minden szenvedély. Nem lennének boldog arcok és büszke emberek. Mert akkor a legédesebb a jutalom, amikor a legtöbbet dolgoztunk érte. Bármiről is legyen szó. Nekem a szabadságról volt szó. Zaynről, és az életemről. Mert nincs annál jobb, minthogy valakihez tartozz, és ne valakié legyél. Kölcsönösen szeresd és becsüld meg. Olyan apró és jelentéktelen dolognak tűnik, amit nem is lenne nehéz megszereznie az embernek, de mégis mennyi küzdelem kell manapság ahhoz, hogy megtaláljuk a párunk, ne legyenek ellenségeink és elfogadható életet teremtsünk.

Beültem az autóba, amikor láttam, hogy életem megkeserítője harcos tekintettel közelíti meg Zaynt és pillanatok leforgás alatt jobb kezével hatalmasat üt az arcára. Szemem kipattant és rögvest kiugrottam a taxiból. Csak pislogtam a földön fekvő Zaynre akinek szörnyen vérzett az orra és szédelegve pislogott. A férfi nem szólt többet csak bement a házba és magára csapta az ajtót. Okos ember… Ott rúgott belém ahol a legjobban fájt.
 
/Zayn/

Kinyitottam a szememet, és csak ajtót láttam magam előtt. Éreztem, hogy fáj a fenekem a sok üléstől, valamint valaki szorosan fogja a kezemet másik kezével pedig simogatja azt. Idővel rájöttem, hogy a házam ajtajában ülünk, ketten. Hilary arca ki volt pirulva és szemei bedagadtak. Óvatosan felültem, hogy jobban felfogjam a helyzetet és csillapítsam a fejfájásom.  Kellett pár pillanat, hogy felfogjam mi is történt velem, velünk, és a szemben lemenő Napot csodáljam.
 
-          Soha életemben, nem éreztem még magam ennyire gonosznak. – motyogta mellettem Hilary. Csak érdeklődve felé fordítottam a fejem és vártam, hogy válaszoljon. – Nézz magadra.  Itt ülsz véres arccal a saját házad ajtajában. – rázta mega fejét. – Miattam. És Zayn! Ne mond, hogy nem az én hibám, és hogy többet érek neked, mint ahogy én azt gondolom. Ennyi volt. Sikeresen feldúltam az életedet, kifosztalak, és még hab a tetejére, hogy nálad „lakom”.  Tudom… Tudom, hogy már mondtam, de az igazság az igazság és nem kell köré más dolog, ami megszépíti, hogy ne legyen ennyire szörnyű. Most beviszlek a házba, és utána elmegyek, mert ez nem maradhat így. Ennyi volt. – mondta sírós hangon.
 
 Ha lett volna bennem erő, biztosan lefogom, megkötözöm, és a homlokára írom, hogy NEM MEHETSZ TE SEHOVA!. De nem volt bennem egy csepp élet sem. Csak bambán pislogtam ki a fejemből, és vártam, hogy megtörténjen az, amitől féltem.

Minden úgy történt, ahogy mondta. Segített bemenni, bedugott az ágyamba, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Ekkor kezdtem magamhoz térni, mivel a fejfájás ami eddig szétrepesztette az agyam kezdett alábbhagyni halottam a saját gondolataim.
 
-          Ne menj el. - suttogtam erőtlenül a takaró alól. 
-          Így lesz jó. Nyolc év elég volt ahhoz, hogy összegyűjtsek annyi pénzt, hogy megéljek, és most már nálam van a pénz, tudok gondoskodni magamról. Én vagyok a legszerencsésebb lány, hogy
megismerhettelek. – mosolygott rám, majd kilépett az ajtón és elment.

--------------------------------

Szemeim kipattantak, mint valami időzített bomba és hevesen vettem a levegőt. A dolgok talán túl gyorsan jutottak el a tudatomig és őrültem bele a gondolatba, hogy Hilary elment. Kezeimet erősen ökölbe szorítottam és csak ismételgettem magamban, hogy „minden rendben”.  Elengedtem, nem küzdöttem érte eleget! Sosem, de sohasem gondoltam volna, hogy ennyire tud fájni egy lány elvesztése. Még nem voltam szerelmes, úgy őszintén nem.  Talán most sem vagyok az, talán ez csak egy tanító kaland volt számomra. Ugyan Zayn! Kérlek! Ennek a lánynak elég volt 4 nap, hogy teljesen elcsavarja a fejed! De az, hogy elment még nem azt jelent, hogy elvesztettem. Meg fogom találni, bármi ára is legyen!

Forrófejűségemnek köszönhetően rögtön a telefonomért nyúltam és felhívtam rajta Hilary-t. Kicsengett, pár pillanatig még élt bennem a remény de, amikor kinyomott kicsit meginogtam.
 
-          Ha te így szeretnéd, hát legyen. – fújtam ki a levegőt és szavaim Hilary-hoz intéztem. Tudom, hogy kicsit beteges valakihez beszélnem, aki nincs is a közelemben, de muszáj voltam kimondani…