3. Rész - Tudtlanság

Sziasztok :) Hatalmas tiszteletem azoknak akik kibírják ezeket hatalmas szüneteket a részek között! Sajnos nincs annyi időm amennyit szeretnék :( de nem beszélek, mert ugy e mire fel? :) jó olvasást és várom a véleményetek:) 

Az ajtó szélsebességgel csapódott ki és, beesett rajta 3 kissé ittas  fiú és egy magánál lévő úriember, majd letámadták a házam… 

Ha  lett volna bennem akkor, mondhatni gyökérség fogtam volna és heves kitessékelésbe invitáltam volna a hívatlan vendégeket. De akkor nem érdemelném meg az „barát” jelzőt. A fiúk szétszaladtak a házban, Liam pedig bekullogott az ajtón. Csak elmosolyodtam és megveregettem a vállát. Tudom, sőt nem csak tudom, hanem meg is értem őt. Csak megrázta a fejét és beletúrt a hajába. Szegény, mindig neki kell a gardedámot játszania, amikor mi vagy most éppen a többiek úgy döntünk/döntenek, hogy lerészegednek és engednek az alkoholnak.

Harry kellemesen szédelgett egyenesen Hilary-hoz, én pedig szememet nagyra meresztve figyeltem, ahogyan mind a három kómás férfiú letámadja a rettegő lányt. Ritkán pislogtam, aminek a következtében kiszáradt a szemem, de a hatalmába kerített, azaz undorító és egyenesen felesleges érzés, amit rettenetesen utálok. A féltékenység. Értelmetlen volt ezt éreznem, de mégis a hatalmába kerített. Vajon van valami értelme annak, hogy ez ember ilyet érez? Talán így rájön, hogy ki miatt kell aggódni? Kit kell féltenie? Bennem ezek a kérdések voltak, miközben láttam, ahogy Harry boldogan átkarolja Hilary-t és feltűnően bámulja. Legszívesebben leütöttem volna magamat, amiért, Harry-re vagyok féltékeny. Talán jótékony ez az érzés…

Idegesen kapkodtam a fejemet Harry és Hilary között. Kezeimet tördeltem és nem voltam biztos abban, hogy normálisan viselkedem. Harry keményen megrohamozta a lányt, aki nem ellenkezett, de nem is igazán törődött vele. Nem lehettem pipa Harryre, mert nem volt magánál. De még csak Hilary-ra sem lehettem az, mivel, ha őszinték akarunk lenni semmi kimondott nincs közöttünk. Csak a ragaszkodás.

Harry keze vándorolni kezdett az enyém pedig egyre és egyre jobban tördelte a társát. Vérvörös fejjel ültem a kanapén és erősen figyeltem kettőjüket. Már-már nem tudtam magam irányítani és közbeszóltam volna, ha mertem volna. De a háttérzaj jobban megrémített, mint, amit láttam. Liam hangosan ordított Niall-el, hogy most már igazán lenyugodhatna, mert ez már nem állapot.

          -  Mi lelépünk. – fogta Liam, Niall és Louis kezét szorosan. – Ezek ketten meghibbantak. Harry? – intézte a kérdését az épp elfoglalt fiú felé.

          -  Óó, én teljesen jól vagyok már. – bólogatott hevesen Harry. Hilary csak vágott egy grimaszt, és kissé arrébb húzódott. Hogy éreztem-e megkönnyebbülést, amikor láttam Hilary reakcióját? Igen! Minek tagadjam! Persze, hogy éreztem! Viszont szüntelen bűntudatot is, amiért Harry-vel egy kis feszültség van köztünk, amit csak én érzek.

          -  Gyere. – mondta Liam. – Nem kérdés! Haza viszlek!

      - Liam! Ma Zayn-nél alszom. – integetett búcsúzóul Liaméknek Harry. 

           -  De Zaynnél aludj akkor, ne pedig a barátnőjénél! Sziasztok. – köszönt el, majd elment. Ennyit rólad Malik… Most vigyázhatsz egy Styles-ra ameddig meg nem emészt a zöld szemű szörny… (és itt nem Harryre gondolok… a féltékenységre) .

--------------------------*-----------------------------

Hozzávetőlegesen, nem is történt semmi az este során. Azt hiszem. Korán keltem, hogy Harryt haza vigyem, mivel hozzá ma jönnek a szülei látogatóba. Igazán jó ötlet volt számára a tegnap este…  

Hilary szótlan volt egész álló nap. Kicsit megrettentem a zárkózottságától, de addig-addig kerülgettem és feltűnően szenvedtem a szótlanságától, ameddig kedvesen rám nem mosolygott.

     - Zayn. Olyan vagy, mint egy izgi-mozgi ötéves. 

        -  Szóval ennyire feltűnő… - vakartam meg a tarkóm és leültem mellé. 

        -   El kell mennem. – mondta határozottan Hilary. Nagyot sóhajtottam és kellemetlenül megráztam a fejem. 

        -  Azt hittem ezt már megbeszéltük. – néztem mélyen a szemeibe. 

        -  A ruháimért mennék. – simogatta a bögréje száját én pedig értetlenül meredtem rá.  – Nem hordhatom folyamatosan a te titkon eldugott hatalmas méretű ruháidat.

        -  Haza? – nem értettem semmit. Talán a naivság magával ragadott és rögtön azt láttam Hilary-ban amit szerettem volna?

    -  Igen. A nevelőapámhoz. De délelőtt menjük, akkor nincs otthon. – nézte még mindig a  bögréjét és nem nézett a szemembe…

    -  Menjünk? Én is? – nyíltak még nagyobbra a szemeim.

    -  Egyedül nem szeretnék menni. – mondta egészen halkan Hilary és éreztem, hogy valami bántja.

    -  Hé! – emeltem fel a fejét, így rám nézett. – Ha te kéred, akkor persze, hogy megyek. – hálásan rám nézett és belekortyolt a kakaójába.

A fejem a szétrepedés határán ingázik. Túl sokat gondolkodom. Mielőtt Hilary jött volna nem töltöttem a napjaim valami hasznosan. A mai nap egy szabad nap a hosszas munka után. Úgy hiszik az emberek, hogy a mi munkánk inkább szórakozás, mint sem kemény feladat. Láttam képeket az interneten, ahol minket és más előadókat szidnak, amiért mi olyan „egyszerűen” pénzhez jutunk. Igazuk van. Mi nem dolgozunk úgy, ahogy más. Mi nem szenvedünk. Nem is kéne panaszkodnunk azért, amiért „jajj nincs magánéletem”! Ezt vállaltuk! Szörnyű ember vagyok… Ez az elmélet újra és újra lejátszódik bennem. Nem tudom kiűzni magamból. Vannak pillanatok, amikor egy fan azt mondja, hogy csak miattatok vagyok az, aki vagyok… Akkor boldog vagyok. A kedves szavak százszor többet érnek, mint a pénz.

Lassú lépteket halottam az éjszaka közepén. Nem tudtam aludni, mivel a gondolataim a nap folyamán még keszekuszábbak lettek, mint amilyenek eddig voltak. A léptek közeledtek és egyszer csak benyitott a szobámba egy álom. Egy gyönyörű szép álom, ami elhozza nekem a nyugalmat.

       -  Ne haragudj. De nem bírok viharban aludni. – túrt a hajába Hilary és becsukta maga mögött az ajtót. Akkor eszméltem fel mély elmélkedésemből, hogy valóban hatalmas égszakadás van odakint.  

     

      Arrébb csusszantam az ágyamon így helyet adva a lánynak.

Persze, hogy nem bírtam normális szívveréssel, hogy mellettem fekszik az ágyban. Mélyen szuszogott és sűrven forgolódott. Kint hangos égzengés volt, amitől néha-néha még én is megrettentem. Hilary olyan volt mellettem, mint egy hullámzó tenger. Pattogott, nyöszörgött és megállás nélkül húzogatta a takarót.

       -  Mi a baj? – kérdeztem kissé ingerülten.

       -  Nem tudok aludni…

       -  Hát én sem, nem is tudom miért. – utaltam enyhén.

       -  Akkor inkább lemegyek… - állt fel és kezdett kitakarózni. Elkaptam a csuklóját és visszarántottam az ágyba és magam mellé húztam. Feszülten tette a fejét a mellkasomra és szaggatottan vette a levegőt. Az én szívem is hevesen dobogott, amiért ennyire közel tudhattam magamhoz.

       - Mindjárt szívrohamot kapsz. – suttogta.

       - Meglepődtél? – nevettem fel, feje pedig megrázkódott. Éreztem, ahogyan elmosolyodik.

Kezemet a hátára tettem, így pillangók szabadultak fel a hasamba és remegett a lábam. Mikor is szokott  előjönni ez az érzés? Hmmm… Ja igen. Amikor szerelmes az ember. Talán szerelmes vagyok? Ilyen hamar? Megválaszolatlan kérdés marad, ameddig rá nem jövök, hogy mit is érzek.  

----------------------*-----------------------

Reggel egy kellemes érzésre ébredtem. Talán életemben nem ébredtem ilyen jól. Nem szerettem volna kinyitni a szemem, mert féltem, mint egy kisgyerek, hogy kinyitom a szemem és meglátom a körülöttem lévő világot ez az érzés eltűnik. Nem szerettem volna belekezdeni egy újabb napba, mivel éreztem, hogy hosszú és fárasztó lesz. Volt már olyan érzésetek, amikor bármit, de bármit megadtatok volna még 5 perc csendes alvásért? De itt most nem olyan kényszer „aludj már vissza” alvásra gondolok. Hanem egy lélekerősítő, megnyugtató, energiatöltet szundikálásra! Én igen! Például most. Most amikor egy kincs van a kezeim közt, nyugodtan és biztonságban. Egy tudatlan kincs, aki nem tud arról az emberről semmit, akire magát bízta, de így is megbízik benne. Hogy is lehetett volna szívem megszakítani egy ilyen pillanatot?!

 Percek múlva sem voltam hajlandó megmozdulni, mert féltem attól, hogy a karjaimban alvó lány felriad. Így a legnagyobb bátorsággal nyitottam ki a szemeim és lassan megszokva a homály fényét kezdtem a szememmel vizslatni a lányt. Csak néztem, néztem a haját, ami kicsit borzosan omlott a vállára, majd onnan hátára egészen a lepedőig. Hosszú szempillái jelezték, hogy szeme csukva van, hogy alszik. Feje az én karomon pihent, talán el is zsibbadt az egész esti munkától, de nem bántam! Csak figyeltem és egyre jobban éreztem, azt a bizonyos megborzongató érzést.

A gyönyörű fekete szempillák kezdtek elválni egymástól, majd amit eddig rejtegettek, újra a szabadban volt. A két szemét rám szegezte és én pedig, gyenge és erőtlen lettem. Olyan érzések töltenek el, amik eddig még nem! Nem kellet félnem attól, hogy egy lánynak talán nem tetszem, vagy attól, hogy mit is gondol rólam. Én voltam az, aki irányított. Hilary esetében én vagyok a vágyakozó, aki minden pillanatot, amit, vele tölthet ajándékként fog fel.

    -  Jó reggelt. – szólalt meg végül és felült.

    - Neked is. –nyújtózkodtam egy hatalmasat, amibe beleropogtak a csontjaim. Hilary nagyra meresztett szemekkel nézett rám és rémületet láttam az arcán. – Mi az? – vigyorodtam felé.

       -  Ropogsz, mint egy … erre nincs jó szó! Tudod milyen rossz ezt hallani? – nevetett.

    -  Hát akkor, elnézést. – takaróztam be nyakig a takaróval és szélesen mosolyogtam a lányra.

    -  Hova? Hova? – kérdezte, mivel én egyre feljebb és feljebb húztam a takarót így eltűnttetve magam.

       -  Salala… - énekeltem, majd végleg eltűntem.

       -  Oh, Zayn! Merre vagy? – kérdezte gyerekes megjátszott hangon. Csak vigyorogtam magamban, ameddig egy hirtelen mozdulattal le nem húzták rólam a takarót.

      -  Megvagy! – kiáltott a barna lányka, aztán hirtelen elkalandozott a szeme. Arca piros lett és rögtön elfordult. Viccesen elmosolyodtam és felkaptam az ágyam melletti pólómat. - Nem mondtad, hogy nálad a boxerben alvás a szokványos. – motyogta.

      -  Nem is kérdezted. – húztam fel a nadrágom. – Megfordulhatsz.

Csendesen megfordult, majd végigmérve bólintott egyet.  A reggeli csendesen telt. Nekem el kellett mennem, mivel jelenésünk volt Niall-el és Louis-sal egy fotózáson. Csak mi hárman voltunk, mivel Harry és Liam holnap mennek. Hilary-nak csak annyit mondtam, hogy dolgom van.  Szegénynek még válaszolni sem hagytam időt, mert féltem, hogy valami olyat kérdez amire nem tudok normális  választ adni.

        -  Mosolyogj! Nem azt, hogy vigyorogj! – förmedt a fotós Niall-re, akin még a smink sem segített eltűntetni a fárdtságot.

         -  Zayn! A hajad! Gyere ide!- szólt nekem kedvesen Lou Teasdale. Vele eléggé szoros a kapcsolatunk, mondhatni. – Ne babráld annyit, kérlek! – állította be újra, úgy ahogy ő jónak látta.

         -  Rendben, Lux, hogy van? –érdeklődtem tőle a kislánya hogylétéről.

         -  Jól van, köszöni, habár már hiányol bennetek. – kacsintott felém.

         -  Ígérem, hogy meglátogatjuk. Talán holnap beugrunk. – mosolyogtam a fiatal nőre.

     - Akkor Tom Bacon-t csinál estére. – kacsintott felém Lou. Tudta jól, hogy a Bacon az egyik gyengénk és Tom a férje igazán mestere az elkészítésének.

Liam szenvedett a sarokban ezért odamentem hozzá. Piros fejjel morgott felém és szemében láttam, hogy a pillanaton felrobban. Liam általában nyugodt és türelmes. Ebben a pillanatban mindent láttam az arcán csak nyugalmat nem.

     -  Baj van? – kérdeztem tőle óvatosan.

         -   Zayn… - nyöszörögte. -  A nadrág.  -  pillantott le, és akkor összeállt a kép.

A megszokott kép a bandánkról a stílusos megjelenés, ugyebár. Ezen a fotózáson a sármosabb arcunk kellett elővennünk, amit egy egyfajta megjátszásnak is nevezhetünk. Öltöny volt ránk adva, feszülő inggel és szűk nadrággal. Nem a számunkra megszokott ülepes nadrág volt, amit mindennél jobban szeretünk, mert elfér benne minden…  Liam szenvedett a nadrág ágyéki szűkségétől és lépni alig tudott benne. Elhúztam a számat és rögtön a stylisthoz szaladtam, hogy csináljon valamit. Így történt, hogy megmentettem Liamet, aki ezután hálásan megköszönte nekem és egy „lógok neked, haver”-rel utamra is engedett. Vannak pillanatok, amiket elraktározok a vicces események memóriarészlegembe és mindig mosolyogva fogok rá visszaemlékezni, nos, ez egy ilyen emlék lesz.

Mosolygósan szálltam ki a taxiból és még boldogabban zakatoltam az ajtó felé. De hirtelen megálltam és visszafordultam. Hilary-vel ma elmegyünk a ruháiért! Azaz, ha logikusan belegondolok akkor neki most nincs itt ruhája! Fogtam magam és a legközelebbi ruha boltba siettem. Természetesen találkoztam fanokkal, akik rettenetesen örültek nekem, én pedig annak, hogy ők örülnek. Pár autogram és fénykép után beléptem egy egyszerű, de annál szimpatikusabb kis boltba.

        -   Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte a pult mögött álldogáló körülbelül  14-15 éves hosszú szőke hajú lány, a telefonjából fel sem pillantva.

     - Egy pólót szeretnék . – léptem a pulthoz és szememmel a ruhadarabokat nézegettem.

         -  Hát van… - kezdett bele, de amikor feltekintett és meglátott csak hatalmas szemekkel nézett rám.  -  Zayn Malik? – kérdezte. Én csak bólintottam és az ujjamat a szám elé tartva kacsintottam rá. – Szóval… - dadogott a lányka. – Van új szállítmány. Mi a méret? – kapkodott.

       - Nem tudom. – vakartam meg a fejem, majd ránéztem a lányra és teljesen úgy láttam, hogy egy mérete lehet Hilary-vel, habár Hilary valamivel magasabb. – Mint neked.

     - Értem. – bólogatott, de közben elpirult, amit szörnyen aranyosnak véltem. – Akkor ez, ez, ez, meg ez, ja és még ez is belefér. – húzta elő a pólókat egymás után én pedig alig tudtam követni.

     -  Köszönöm. Ebből már ki fogom tudni választani. – nevettem fel, majd kivettem a kezéből a ruhatömeget és egyesével átnéztem. Egyszer csak a kezembe akadt egy puha anyagú valami. Nincs rá jobb szavam, mint a valami. A felirat tetszett meg benne (talán magamra ismertem, vagy ha nem is magamra az egyik saját ruhadarabomra). Fehér ujjatlan póló volt, talán nem éppen a hőmérséklethez illő, de az nem jelent akadályt. Kifizettem a „valamit”, közben pedig egy autogrammal leptem meg a segítőmet, akinek a neve, mint később kiderült, Janet volt. 

Visszaérve a házba hangos zene csapta meg a fülem, ha jól emlékszem One Republic – All The Right Moves volt az. Hilary röppent át a szemem előtt a nappaliból a konyhába, majd amikor észrevette, hogy megérkeztem odajött hozzám és szorosan megölelt. Az illata leírhatatlan volt, éreztem rajta a frissességet.

     - Öltözz. – mosolyogtam rá. – Menjünk.

     -  Hát… Rendben. – fagyot le az arcáról a boldog mosoly. Nem tudom miért olyan nehéz számára a hazamenetel, de nekem addig jó ameddig itt van nálam. – Van egy kis probléma…

    -  Nincs. Hoztam neked valamit. – nyújtottam be a szobába ahol öltözött a zacskót, benne a pólóval.

    -  Nem igazán takar… - lépett ki az ajtón. – De igazán köszönöm! – mondta őszinteséggel a szemében.

    - Pont jó. – mértem  végig. – Jó vagyok. – nyújtottam ki a nyelvem.

       - El ne szállj. – nevetett fel, majd felkapott egy nadrágot (az volt nála a táskájában… nem értem, hogy fért bele) és indulhattunk is.

Hilary egész út közben mártír módjára tördelte a kezét. Nem szólt egy szót sem csak ült és bámult ki a taxi ablakán. Elég tisztes távolságra mentünk az én házamtól, jobban mondva a város másik felére, ami ha Londont nézzük, elég becsületes távolság. Hirtelen megállt a sofőr és egy sejtelmes mosollyal rám nézett. Rögtön tudtam, hogy mindek örül ennyire és csak fújtam egyet.

       -   Mennyi lesz? – kérdeztem szem forgatva.

    -  Ne engem hibáztasson! A taxi óra ketyeg! – mutatott a kis készülékre a férfi, majd amikor kifizettem a kiszállásunk után el is tűnt.

        -  Ez? – kérdeztem kedvesen a házra utalva.

    -   Igen. – bólintott Hilary.

A hangja remegett, amitől kicsit megijedtem.  A táskájából előhalászott egy kulcsot. Nem volt a kulcson semmi sem. Itt most gondolok, arra, hogy kulcstartó vagy egyéb vicces kiegészítő . Óvatosan nyitotta ki a kissé leépült ház ajtaját és lassan lépett be. Először megállt és a padló nyikorgásától félve csak hajolgatott, hogy felmérj, ki van, vagy ki nincs itthon. Amikor megbizonyosodott, hogy egyedül vagyunk elképesztő gyorsasággal szaladt a bejárattal szemben lévő lépcső felé, majd fel az emeletre.  

 Nem tudtam mit tenni, így lent maradtam és körülnéztem. A falakon nem voltak képek, csak egyszerű fehér szín virított. A bútorok elég régiek voltak, a konyha koszos… Nem értettem semmit. Semmit! Hilary három méretes bőrönddel botladozott lefele a lépcsőn, így siettem neki segíteni. Hirtelen becsapódott az ajtó és egy mély dörmögős hang zavarta meg a pakolásunkat.

        -  Nem csak hazajött az eltévedt bárányka? – kérdezte gúnyosan a hang. Hilary-re néztem, aki szemében az érzelmek csoportosultak. Hatalmasra nyitotta szemeit és egyre sűrvebben vette  a levegőt. - Gyere ide azonnal! – ordította a hang, amitől már én is megrémültem és kérdőn álltam a lépcsőfordulóban két bőrönddel a kezemben …