7. Rész - Majdnem tökéletes

Mosolyt :) meglett a 6 sőt 7 komment is :) nagyon köszönöm szépen! Itt a 7. (!!) rész, hú már milyen soknak hangzik. Szeretnélek titeket megkérni, hogy aki névtelenül ír az egy nevet tüntessen fel a végén, mert valahogy olyan üresenek és szomorúnak tűnik, ha egy NÉVTELEN felirattal párosul egy kedves komi. Előre is köszönöm :) másrészt, ha van blogotok kérlek linkeljétek be komiba mert szörnyen kíváncsi vagyok rájuk :) köszönöm! 7 komi és új rész xoxo.  

-          Na, gyere! – kaptam el a kezét és kihúztam az ajtón…

Az ajtót átlépve rögtön George-ot hívtam, bár ez az út sétálásnak indult… Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de szerintem a sétálás csak akkor jó, ha a környezet (ahol sétálunk) megfelelő és a társaság is passzol hozzánk. Mert ha úgy indulunk neki a sétálásnak, hogy „jaaaaj” akkor annak semmi értelme. Lelkileg kell a toppon lennünk egy kiadós testmozgáshoz és nem fizikailag. Én lelkileg a toppon  voltam, viszont a környék nem tetszett nekem, ismerős utcák, megszokott talapzat.
 
-          Nem úgy volt, hogy sétálunk? – kérdezte Hilary.
-          Ne aggódj. Sétálunk is, csak nem itt. – kacsintottam rá.

Láttam az arcán azt a különleges meglepettséget, amit nem egy megijesztés vagy egyéb ijedelem vált ki az emberekből, hanem egy tapasztalat. Egy olyan dolog, amit nem gondoltak volna, vagy nem számítottak volna rá. Szerettem ezt látni az emberek arcán, de Hilary-én még jobban. Büszkeséggel tölt el, hogy nem csak ő de én is meg tudom ám lepni. George hamar megérkezett én pedig szívélyesen mutattam be őket egymásnak.  
 
-          Örülök, hogy megismerhettelek. Már halottam rólad. – mosolygott George Hilary-ra én pedig lesütöttem a tekintetem.
 
 Miért kell ennyire jól időzítenie, és miért kellett ez mondani? De valahogy az évek során rájöttem, hogy az emberek többsége ebben profi. Pontosan tudják, hogy mikor mit, és kinek kell mondaniuk. Ebben az esetben George tudta, hogy Hilray volt az a lány, akiről meséltem neki.
 
-          Merre lesz a fuvar? – kérdezte mosolygós arccal a férfi.
-          Ömm… Hát valami… - próbáltam kinyögni valami okos dolgot de nem igazán sikerült.
-          Burgess Park. Foci pálya. – mondta határozottan Hilary. Csak elmosolyodtam és óvatosan megvakartam a tarkóm.

Milyen érzés amikor egy lány okosabb vagy tájékozódottabb mint jó magam? Van amikor jó és van amikor rossz, mert van akinek meg van engedve és van akinek nem. A lányok sem szeretik ha ők vannak kiokítva, hát akkor a fiúk. De mégis van valamilyen erő, ami kiskaput ad egyeseknek és azok azt kihasználva megsértés nélkül „okosítanak, segítenek” ki.
 
-          Jövő héten lesz a lányom születésnapja. Van kedvetek eljönni? – nézett ránk a visszapillantó tükörből George.
-          Hát persze. – vágta rá Hilary. – Hány éves lesz? – mosolygott boldogan. Imádtam ezt a mosolyt, talán mindennél jobban.
-          17. El sem hiszem. – suttogta George.
-          Ugyan! Jövőre pedig 18! Azt sem fogja elhinni, az azután következőt sem meg az azutánit. – veregette vállba Hilary a sofőrt.
-          Én már újszülött kora óta nem hiszem el. – nevetett fel George.

Kedvesen és családiasan elbeszélgettek én pedig még sosem látottam Hilary-t ilyen cserfesnek. Hosszú barna haja ide-oda lengett, amikor az autó nagyobb kanyarokat vett. Csak néztem ki az ablakon és hallgattam, hogy az utazótársaim, hogyan, miről beszélgetnek. Az ablakon lecsordokáló esőcseppek nem keltettek valami szép látványt. Eltakarták a szemem elé táruló Londont. Pedig nem sürven szoktam Londonban gyönyörködni de ma különösen nyitott voltam felé, ahogy a mai nap minden iránt. Bármennyire is erőltettem meg a szemeim nem  tudtak áthatolni a vízcseppek által képzett falon. Elhomályosodott fények és kusza épületeket láttam, ami beleillett volna egy furcsa ismeretlen dimenzióba is.

George szép lassan megérkezett velünk a Burgess Park-ba. Meglepően nyugalmas volt, amitől egy kicsit megilletődtem. Nem vagyok túlságosan hozzászokva ehhez.  Hilary bátorítóan rám mosolygott amitől  kicsit „tökösebb” lettem. George holnapra hívott minket, a lánya születésnapjára, így egy „holnap találkozunk”-kal köszöntünk el tőle.
 

-          Nem is ismerem ezt a helyet. – fordultam körbe.
-          Ahogy senki sem. – bólintott. – Ide senki sem jár.
-          Pedig érdemes lenne. – mértem fel a terepet pár pillanat alatt és meg kellet állapítanom, hogy gyönyörű egy hely.
-          Amikor kicsi voltam. – kezdett mesélni, amit feszülten hallgattam és szememmel minden mozzanatát követtem. – Akkor ide jártam, ha valami bántott. Pontosabban oda. – mutatott egy padra, ami a többivel ellentétben nem a járda hanem a mesterséges tó felé tekintett és fa társaságában.
-          De hát… Ősz van, ősz vége. Ezen a fán pedig virágok vannak. – hüledeztem.
-          Én sem értem, hogy miért, de ettől annyira különleges. – mosolygott Hilary majd megindult a pad felé. – Gyere! – kiáltott rám.
-          Nos. – töröltem le a nadrágomról egy kósza falevelet. – A banda.
-          Akkor mond, ha szeretnéd. – nézett a szemembe.
-          Szeretném. – néztem én is rá, az arca kipiroslott a hidegtől és kíváncsian pillantott rám. – Szóval, öten vagyunk, és bár meglepő, hogy még sosem hallottál rólunk, de elég híresek vagyunk, ha mondhatok ilyet… - kezdtem bele a mesélésbe. Hilary kíváncsian hallgatott, néha-néha nagyra meresztette a szemét és meglepetten nézte a kezét. Mikor a végére értem kifújtam a levegőt és kíváncsian rá néztem. – Ennyi lenne.
-          Azt akarod mondani, hogy lányok milliói ülnének itt most a helyemben?
-          Ömm. Nem mondok ilyet, mert akkor lenne egy méretes arcom, de igen. – nevettem el magam.
-          Zayn. Ez… Úristen! – pislogott még mindig kábán. – Na jó. Nem tudom hová tenni a dolgot.
-          Nem szeretném, hogy ezután úgy nézz rám, mint egy közszereplőre.
-          Úgy nézek rád, mint egy emberre. Egy különleges emberre. – mosolygott rám aranyosan.

Ott ültünk a padon beszélgettünk, és gondolkoztunk. Nemhogy csak besötétedett de még a csillagok is előbújtak nekünk, nézegettük őket és nevetgélve találtunk ki új csillagformákat. Hilary nyitott az ökörködés felé, amit igazán csodálok benne, hiszen nem olyan egyszerű, normálisnak maradni miközben valami ordenálé nagy marhaságról beszél az ember.
 
-          Ma nálam alszol? – kérdeztem tőle hírtelen.
-          Éjfél lesz 10 perc múlva. – mosolyodott el, majd hanyatt vágta magát a padon és csendesen lefeküdt. – Szabad? – kérdezte meg, hogy az ölembe hajthatja-e a fejét. Csak bólintottam ő pedig elhelyezkedett.
-          Akkor holnap, nálam alszol?
-          Hát, ilyet még sosem mondtam, de inkább aludj te nálam. – emelte fel a kezeit és a körmeit tanulmányozta.
-          Megtisztelő. – mondtam elváltoztatott hangon.

Mind a ketten a tömegközlekedés mellett döntöttünk, mert nem szerettem volna felkelten George-t, vagy nem szerettem volna egy újabb ingyen fuvarra hívni. Egymás kezét fogva sétáltunk az utcán én kapucniba burkolva, mivel még a sötétben sem ajánlatos fedetlen fejjel járkálnom. Mikor Hilary meglátta, hogy erősen a kapucnim mögé bújok ő is követte a példám. Hajára terítette a kapucniját és egy mosolyt küldött felém. Ujjaimat az ujjai köré kulcsoltam és boldogan sétáltunk a lakása felé.
Csak akkor döbbentem is rá, hogy Hilary nem épp egy biztonságos környéken lakik. Jól emlékeztem a jellegzetes szagra és a furcsa alakokra. De nem gondoltam volna, hogy nem csak furcsa alakok vannak ott hanem kötözködő, pofátlan emberek is. Hilary a kulccsal vacakolt, amikor egy ismeretlen férfi jött oda hozzánk.
 

-          Van cigitek? – kérdezte kómás hangon.
-          Nincs. – válaszolta egyhangúan Hilary.
-          Mi az, hogy nincs?? – kiáltotta el magát a fickó.
-          Menjen el. – fordult felé a lány.
-          Veled elmegyek édes. – mérte végig a részeg férfi Hilary-t. Na ekkor már nekem is szemet szúrt.
-          Menjen! – morogtam felé.
-          Téged meg ki kérdezett? – köpött felém egyet. Nagyra mersztettem a szemem és érdeklődve néztem a lányra. Bólintott egyet a fejével a nyitott ajtó felé én pedig értettem a célzást. Beléptem a bejáraton és mit sem sejtve lépkedtem előre három kellemes lépést.

Sikolyt, majd egy üvöltést halottam magam mögül és már csak azt láttam,ahogy Hilary-t ráncigálják az ajtótól elfele. Gondolkodás nélkül kiszaladtam érte, a férfi erőszakosan fogdosta és trágár szavakkal illette. Olyan fajta düh uralkodott el bennem, amit csak ritkán érez az ember. Oda siettem hozzájuk és erőszakosan kirántottam az instabil férfi kezéből a lányt. H magánál lett volna és nem tartalmazott volna annyi alkoholt és drogot a szervezete , mint amennyit akkor biztosan utánam jön és a porig ver. De akkor csak egy egyfajta „kényszer röhögő görcs” tört rá. Értetlenül figyeltem az utcán szenvedő manust és Hilary-t kezeim közt tartva vittem be az ajtón.
 
-          Ez itt. – mutatott egy kopott ajtóra Hilary. Bólintottam felé egyet, és bizonytalanul léptem be az ajtón. A szobában a lépcsőháztól eltérően kellemes virág illat volt. A falak halvány lila színűek voltak, a bútorok öregek és minden szétdobálva találta meg az ideiglenes helyét. A ház hasonlított egy csata emlékeit őrző helyre.
-          Takaros. – léptem az ablakhoz és kitekintettem rajta.
-          Zayn. Nem kell kertelned, ez nem takaros, inkább elszomorító. – magyarázta Hilary, miközben valami ehetőt keresett a konyhájában. Az ablakon kitekintve valami gettóban éreztem magam. Az emberek az utcán voltak, ami nem túl megszokott hajnali egy órakor (normális esetben).
-          Hány szobás – kérdeztem tőle, miközben szemügyre vehettem (talán nem túl szép dolog de  férfiból vagyok) a fenekét, miközben lehajolt a hűtőhöz. – Mármint a lakás.
-          Egy, plusz fürdő és konyha. – mondta hangosan, hogy haljam is. – A nappali a haló, és a háló  a nappali egyben.
-          Hmm. – léptem mellé és leguggoltam hozzá. – Mit keresel?
-          Ennivalót… kizárásos alapon. –forgatta meg a szemét mosolyogva.
-          Éhes vagy?- kérdeztem csendesen. Valahogy teljesen furcsa hatás vett hatalmába és a belváros zaja egy amolyan botrányosan izgalmas légkört varázsolt.
-          Nem nagyon… - egyenesedett fel és közben végig  a szemembe nézett.
-          Van egy jobb ötletem. – suttogtam a hajába és a kezénél fogva húzni kezdtem…