26. Rész - Tell Me If I'm Wrong

Mosolyt!

Fantasztikusak vagytok! Komolyan mondom! :) Néha el sem hiszem, hogy sikerült nekem ez az egész. Ez a blog, ez a történet, és az, hogy még mindig írjam! :) Csak azért késtem, mert rengeteg dolog van, amit le kell tisztáznom magamban, és elég sokszor elkavarodnak a gondolatai, ezért volt az, hogy tegnap kanyarból kitöröltem 3 oldalt, mert úgy éreztem, NEM JÓ! Idegbetegen felálltam a gép elől és kijelentettem, hogy nekem ez nem megy ma... azaz tegnap, mivel ma megírtam azt, amit most olvasni fogtok :) Egy kérésem lesz hozzátok, ami úgy szól, hogy :  nézzétek el nekem, hogy a szavakat amiket írtatok, (már nagyon régen) egyszerűen nem tudom belerakni, mivel ha beletenném a történetet is meg kéne változtatnom, mivel a szavak elég pozitívak, mint pl.: pegazus, virágföld ... stb.

Nemsokára kezdődik a szünidő (kedd), ami nálam azt jelenti, hogy utazom Ukrajnába. Persze én ennek szörnyen örülök, csak hát ott nincs internetem! :( DE! Van egy frenetikus barátnőm, aki már kisegített egyszer ebben a helyzetben és most is felajánlotta, így neki hála a szünidő alatt is lesz fejezet! :) 

Jó olvasást! 
Ui: Köszönöm, hogy ennyi véleményt kaptam a 'Meglepetés!' bejegyzéshez, most pedig megsúgom nektek, hogy hozzám az első ötlet áll a legközelebb :) Apropó, külön öröm volt nekem, hogy egy régi olvasó most újra írt, ő pedig Lux lenne, akinek nagyon sokat köszönök, hiszen az elején sokat segített a támogatása!
Ui2: Muszáj megosztanom veletek, hogy szombaton alkalmam volt megnézni egy filmet a moziban, pontosabban a Spring Breakers-t (Csajok Szabadon) ami elképesztő hatással volt rám. Első benyomás a filmről: Rossz, igénytelen és olyan mintha random felvették volna az egészet... De most, tiszta fejjel AJÁNLOM MINDENKINEK! Elképesztő, hogy mennyire nyomasztó tud lenni a boldogság!

Zayn
A hibák vajon valóban arra vannak, hogy tanuljunk belőlük? Vagy csak egy jól hangzó mondat az egész, amit csak azért hajtogatnak az emberek, hogy könnyebb legyen elfogadniuk ha hibáztak. Még nem sikerült választ kapnom a kérdésemre, bár nagyon reménykedtem abban, hogy ez nem csak egy agyon mondogatott dolog, hanem igaz is.
Fájdalmasan néztem a kezeimre, amit kicsit megcsípett a tél végi fagy. Összehúztam magamon a kabátom és dideregve léptem be a házba.
Gondoltam,hogy nem részesítenek nagy ölelésekkel és sűrű mosolyzáporral, amiért hazaérkeztem, de egy szia jól esett volna, de még azt sem kaptam. Olyan volt, mintha egyedül lennék, mintha senki nem lenne a házban.
-          Hilary? – kérdeztem félig meddig kiáltva. A lépcső csendesen nyöszörögni kezdett, ami azt jelenthette, hogy valaki közeledik. Odasiettem a feljáróhoz, hogy rögtön a karjaimban tudjam fogadni őt. – Én nagyon sajnálom, amit … - kezdtem bele a mondandómba, de a torkomon akadt a mondatom fele. Hilary mellett egy hosszú szőke hajú lány haladt lefele a lépcsőn. Gondolkodás nélkül tudtam, hogy ki is az. Matilde. – Mit keresel itt? – kérdeztem fal fehéren. Hilary arca teljesen érzelemmentes volt, és igyekezett úgy is maradni, de néha-néha láttam egy szánalmas pillantást, amit nem Matilde felé, hanem hozzám intézett. Jól állok…
-          Neked is szia – mondta irónikusan a szőke lány. Kezeit a hasára tette, nekem pedig kihagyott a szívem pár dobbantást. A hasa gömbölyded volt, amit egyértelműen jelezte, hogy nem meghízott, hanem... hanem...
-          Ugye nem? – fogtam meg a fejem, és rettegve próbáltam barátkozni a gondolattal, hogy esetleg igaz a megérzésem.
-          Terhes – mondta semleges hangon Hilary. Szemeim kimeresztettek és e meglepettségtől nem kaptam levegőt. – Tőled Zayn! – a hangja kicsit elvékonyodott. Egyenesen a szemembe nézett, és bár nem tudtam mit él át, tagadhatatlanul könnyes lett a szeme. – Kilenc hetes... ez tudod mit jelent? – kérdezte most már teljesen kivehető szomorú, megalázott hanglejtéssel. Erősen kapaszkodtam a korlátba. Matilde arcán egy sunyi, alig látható vigyor jelent meg, ellentétben Hilary arcával. – Még nincs három hónapos sem a baba – közölte csendesen. A feszültség már rég a tetőponton túl kanyargott a levegőben, így nem csak ennek, de főként ennek a hatására nem bírtam megszólalni, csak kapkodtam a tekintetem a két lány között. – Tudod mióta vagyunk együtt? – suttogta remegő hangon. Ekkor esett le, hogy miért mondta, hogy kilenc hetes a gyerek. Most vagyunk együtt három hónapja, ezek szerint azt hiszi, hogy megcsaltam?
-          Hazudsz – néztem Matilde aprócska barna szemeibe. A lány megdöbbenve nézett rám és már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon nekem, de belefojtottam a szót. – Már, hogy lehetne tőlem a gyerek, amikor három hónapja nem találkoztunk? – tártam szét a karjaim és vártam, hogy adjon rá egy magyarázatot.
-          A tiéd a gyerek, sajnálom, hogy nem örülsz neki – simított végig a tő egyenes haján. Értetlenkedve megráztam a fejem. Pontosan tudtam, hogy nem mond igazat, hiszen nem találkoztam vele azóta, amióta Hilary.
-          Menj innen! – mutattam az ajtó felé. Mind a két lány arcán fagyos tekintet jelent meg, mintha én lennék a gonosz. Valami igazság volt a dologban, hiszen milyen az olyan ember, aki elküld egy terhes nőt a lakásából? Ezek szerint olyan, mint én.
-          Nem kell elküldened – legyintett felém. – Magamtól is megyek, mivel orvoshoz kell mennem.
-          Remélem egyedül is kitalálsz – néztem utána, ő pedig egy flegma kacajjal becsukta maga mögött az ajtót. Kicsit rossz szájízzel fordultam vissza a döbbent barátnőm felé, aki remegő kézzel állt a lépcsőn, és kapaszkodott.
-          Ki vagy te? – kérdezte szipogva. Ledöbbentett a kérdése, el sem hittem, hogy megkérdezte, de a várakozó arcát látva tudatosult bennem, hogy nem csak képzeltem, hogy ezt kérdezi.
-          Hiszel neki? – léptem fel a lépcsőre, ami enyhe nyikorgással figyelmeztette a felettem álló lányt a közeledésemre. Próbáltam megfogni a kezét, de elhúzta az érintésem előtt. A szemei könnybe voltak, és láttam rajta, hogy eddig bírta visszatartani az érzelmeit. Fájt látni őt sírni, de még jobban fájt a tudat, hogy miattam sír. Megrázta a fejét, majd keserves szipogásban tört ki és az emeletre szaladt. El sem tudtam hinni, hogy a tökéletes idillünkből hirtelen kerekedik egy szemétből kihúzott rongyosra szaggatott szappanopera. Utána indultam, ahogy illik, de aztán meggondoltam magam, és sértődötten visszafordultam. – Nyugodtan hisztizz! – kiáltottam fel neki.
-          Nem hisztizek! – jött rögtön a válasz. – Te mi a frászt tennél a helyembe? – szaladt le a lépcsőn. Egyenesen szembe állt velem, a szemei izzottak az idegességtől, és olyan gyorsan vette a levegőt, hogy mellkasa elképesztő gyorsasággal járkált fel-alá.
-          Nem hinnék egy idegennek! – kiáltottam én is. Mind a kettőnket megijesztett a hangom ereje, de nem, hogy lecsillapodtunk volna még jobban haragudtunk a másikra.
-          Minden hazugságnak van igazság alapja, Zayn! Mond el nekem most, hogy mi az igazság! – emelte fel a jobb kezét és erényesen rám mutatott. A kanapénak támaszkodtam és figyeltem az előttem kiáltozó barna ciklont. A szűk fekete csőnadrágja kiemelte a csípőjét, amit annyira szeretek bármiről is legyen szó.
-          Először mond el, hogy kivel beszélsz telefonon, és mit titkolsz előlem már hetek óta? –tettem keresztbe a karjaim magam előtt, és mintha én nyertem volna elnevettem magam. Hilary feszültség levezetése képen a hajába túrt és nyögött egyet. Tudtam, hogy ebből az egészből már nem fogunk jól kijönni. Vagyis Ő biztosan nem.
-          Miért teszed ezt velem? – kérdezte megtört hangon.
-          Mit teszek? – álltam fel a kanapé oldaláról. Elkezdtem közeledni felé, remélve, hogy nem kezd hátrálni. – Én nem teszek semmit. Éppen ez az! Mindent elnézek, nem kérdezek tőled semmit százszor meg százszor te pedig nem mondasz nekem semmit. Elintézel egy csókkal, vagy egy kedves mosollyal, de nem… ennek itt vége – hirtelen meglepődtem azon, amit mondtam. „Ennek itt vége”, vajon ez csak nekem félreérthető? Csak én érzem úgy, hogy rosszul fogalmaztam? 
-          Jé-é-zusom! – fakadt ki Hilary és heves könnycsorgatásba kezdett. Igyekezett letörölni a könnyeit, de annyira sírt, hogy beszélni is alig tudott.
-          Nem úgy értettem – túrtam most én a hajamba és erősen lehunytam a szemeim. Te jó ég, mit művelek?!

Helena

-          Semmi jóval nem tudok szolgálni Miss Linn – közeledett felém egy rakat papírral az orvos. – Itt a következménye annak, hogy nem vette komolyan a betegségét – szemeim forgatom és próbálok nyugodt maradni, hogy semmilyen esetben se tudja azt kivenni a reakciómból, hogy megijedtem. – Szóval a diagnózis szerint, a nyirokcsomói egyre nagyobbak nyaktájékon, és az, hogy egy hét alatt 4 kilógrammot fogyott egy újabb rosszat jósló tünet.
-          A fogyás valószínűleg az idegesség miatt van, nem hinném, hogy a betegségem … - kezdtem de nem hagyta, hogy befejezzem.
-          Helena! – csitított le és az orrnyergére tette az ujját. – Még túl fiatal ahhoz, hogy egy ilyen betegség ilyen mértékben hasson. Nem törődik vele, jobban mondva tudomást sem vesz róla. Ennek ez a következménye!
-          Én tudom, hogy mi a bajom, de nem hinném, hogy a napom 24 órájában féltenem kéne az életem! – háborodtam fel (szerintem) jogosan, és kezeim ökölbe szorítva vártam, hogy végre elmondja amit szeretne.
-          De az sem megoldás, hogy ebből a 24 órából még egy felet sem foglalkozik vele- okított ki, én pedig éreztem magamban annyi tisztelet felé, hogy befogtam a számat. Ritka pillanat.
-          Nincs más megoldás… - kezdte én pedig anélkül, hogy kimondta volna, tudtam, hogy mi a megoldás. Kezeim karba téve, majdhogynem túlságosan is hanyagul ücsörögtem az undorítóan lelombozó széken, és vártam, hogy mondjon nekem valami (szerinte) újat. - … csak a műtét.
-          Gondoltam – néztem a csempéket, és igyekeztem higgadt maradni. – Mennyibe kerülne? – kérdeztem meg azt, ami először az eszembe jutott. Az orvos szemei nagyra nyíltak és kicsit hitetlenül néztek engem.
-          Ez lenne az első kérdése a műtéttel kapcsolatban? Hogy mennyibe kerül? – kérdezte nevetve. Nem értékeltem a humorát, sőt még azt sem, hogy mosolygott. Bólintottam egyet, amire az arca hirtelenjében lett komor. – Nos, mindent egybevéve, a kórházi ellátást, és a nővérek bérét… - kezdete sorolni, majd a végén kinyögött egy összeget, aminek hallatán elfelejtettem levegőt venni.  Pár percig csak ültem és nagyokat pislogva ízlelgettem magamban, amit mondott.
-          Nincs műtét – feleltem könnyedén. Egy mosolyt küldtem az orvos felé, aki csak meredt rám, és nem értette, hogy mit művelek, amikor felálltam és az ajtó felé vettem az irányt.
-          Ez nem így működik! Az életével játszik!
-          Én ugyan nem! Elnézést kérem, ha megának van feleslegbe ennyi pénze, de nekem nincs, és főként nem az apámnak! Ez van – tártam szét a karjaim és kiléptem a rendelőből. A szívem a torkomban dobogott és a félelem egy szó nélkül kerített a hatalmába. „Az életével játszik” … el sem tudom hinni, hogy 17 évesen ezt mondják nekem.
Éreztem, ahogyan megremeg a lábam, és ahogyan a lábaim üzenetet küldenek az agyamnak, miszerint le kell ülnöm, különben összeesem. A legközelebbi padhoz igyekeztem, és nagyon nem tudott érdekelni, hogy már foglalt. Hevesen kapkodtam a levegőt és igyekeztem nem elbőgni magam, hiszen az semmiféle módon nem passzolna hozzám. Kezeim erősen a térdemre szorítottam, és mindent beleadva próbáltam elterelni a gondolataim. A mellettem helyet foglaló dzsekibe burkolózott nő, esetleg férfi tudomást sem véve rólam kortyolgatta a kis üvegéből az alkohol szagú löttyét.
-          Utálom az orvosokat! – törtem ki váratlanul. Nem gondoltam volna, hogy megszólalok, de amikor kimondtam, amit akartam, biztosra tudtam, hogy nem fogom befogni.
-          Utálom a közterületeseket! – kaptam választ.
-          Mert azt hiszik, hogy ők mindent tudnak, és mindenkin segítenek, de ezt mind pénzért! – folytattam. Kis hatásszünet következett, majd jött a válasz.
-          Mert folyton hajléktalannak néznek… - riadtan néztem a rejtélyes „valakire” mellettem, és bár tudtam, hogy nem szabadna elnevettem magam.
-          Talán ha levenné a kapucnit – fordultam felé, és mutogatni kezdetem, de amikor rájöttem, hogy semmit nem lát belőlem befejeztem. Nagyot sóhajtott majd lehúzta a fejéről a kapucnit. Amikor megláttam, hogy ki az nem hittem a szemeimnek. Egyszerre voltam dühös és boldog is…





Niall

Mindenkinél mást jelent a féltékenység fogalma, vagy a reagálási módja. Valaki egyszerűen úgy kezeli mintha nem is érezné, ezt a savanyú érzést az egész testében, valaki  lelki roncs lesz a tudattól, valakiben feléled a bizonyítás vágy, de a legrosszabbak azok, akik nem bírnak felülkerekedni a dühön, ami ezzel jár és magukból kikelve azt bántják, akit elvileg szeretnek.
Amy a karjaim közt szuszog, én pedig a selymes barna haját az ujjam köré csavarom és azzal játszadozom, ameddig ő alszik. Végigsimítok a kezén, amin egy oda nem illő lila folt éktelenkedik.
-          Niall?- kérdezi álmosan. Feltápászkodik és kedvesen rám pillant.
-          Itt vagyok – kacsintok felé. Mosolyogva bokszol bele a vállamba, én pedig nevetgél megérdeklődöm tőle, hogy jobban van-e.
-          Azt hiszem. Kicsit nehéz a tudat, hogy vége – dől a vállamra, én pedig megértően simítok végig a haján.  – Köszönöm, hogy itt vagy.
-          Szerintem nekem nagyobb ajándék, hogy itt lehetek – nevetek fel. Amy kínos csendben marad, de nem okolom emiatt, hiszen neki kellemetlen a helyzet.
Amikor felhívott mindent magam mögött hagyva rohantam hozzá. Martin, a diplomata sportoló, akinek Amy szülei úgy örültek, mint majom a farkának, egy állat. Amikor ideértem, Amy egyedül volt és a sírógörcstől még el sem tudta nekem mondani, hogy mi a baja. De amikor megláttam a kezén a foltokat és a mellkasán rögtön értettem mi a baj.
-          Ezt sosem fogom tudni meghálálni – mosolygott rám kedvesen. Legbelül lángoltam, amiért vele lehettem, de nem tudtam, hogy mit érzek. Őrülten nagy szerelmet, vagy őrülten nagy szeretet? Mert nem mindegy, hogy melyiket érzi az ember!
-          Nem is kell, és nincs is amit, meghálálj! – szorítottam magamhoz. A kis családi hangulatunkat a telefonom csörgése zavarta meg. Gyorsan felkaptam és már hallgattam is a manager  mondókáját. – Niall! Mindegyikőtökkel beszédem van! Azonnal gyere az irodámba, és nehogy azt merd mondani, hogy nem! Azonnal! – ismételte meg. Kicsit ledöbbentem, hiszen ez az első alaklom, amikor idegesen, türelmetlenül és egyben ellentmondást nem tűrően beszélt velem. Kicsit vonakodva bár, de elbúcsúztam Amy-től, akivel megbeszéltem, hogy amint vége a megbeszélésnek visszajövök hozzá…