24. Rész - There's Nothing More Than Empty 2/1

Mosolyt! :)

Itt vagyok, itt vagyok... de csak a fejezet felével. Nem volt képem egy teljes résznek nyilvánítani, mivel TÚL rövid az én elvárásaimnak :) holnap is jelentkezem, hiszen kapott a blog egy díjat, pontosabban a #kilencedik díjat, ééés a közvélemény kutatás eredményével, még van egy kis idő szavazni! :) 

A szavakat amiket írtatok MÉG MINDIG nem raktam bele, mert elfelejtettem. Bármennyire is szégyenletes ez történt. De a 25. részben már tálcán szolgálom, hiszen nagyon megfogták a fantáziám! :) Köszönöm a kreativitást, és most is elmondom, hogyha valakinek van még ötlete a szavakhoz, akkor írja bátran! :)

Rólam annyit, hogy érzelmi hullámok hada támadt le és fuldoklok közöttük, de inkább ez legyen mint a nagy üresség.
Bocsánat, hogy nem válaszolok a kommentjeitekre, de nem kerülök géphez annyiszor amennyiszer szeretnék, mivel nálunk nem csak én használom és laptop-pal még nem szánt meg az Isten... Másrészt most nem tudtam képet csatolni, mivel anyukám a hátam mögött kiáltozik nekem, hogy siessek... tiszta terror :D :)

Jó olvasást! :)

ZENE

Helena

-          Biztos! – vágtam rá bátran… 

-          Gyere csak- fogta meg a kezem és lassan maga után kezdett húzni a fürdőbe. Tagadhatatlan, hogy a gyomrom furcsa dolgokat produkált, amik nem voltak az ínyemre. Harry meleg kezei az enyémeken voltak és sűrűn megszorították azt. Mit is művel? Egyenesen bevezetett a sötét szűk helyiségbe és nem tett semmit. A sötétség még sosem volt ennyire intenzív körülöttem, eddig mindig ügyeltem rá, hogy legyen egy kis fényforrás. De most, csak a koromfeketeséget láttam magam körül. Lélegzetem minden egyes pillanattal egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Harry lassan elengedte a kezeimet, ami elvágta nálam a tűrés határát.

-          Mit művelsz? – kérdeztem remegő hangon. Bal keze a csípőmön pihent, és bármennyire is szerettem volna magamról lelökni, túlságosan is féltem attól, hogy egyedül maradjak ebben a pokolban. Éreztem Harry leheletét a nyakamon, kezdtem ideges lenni a közelségétől, így lassan a mellkasára tettem a kezem és óvatosan eltoltam magamtól. Csendesen felkacagott, talán érezte, hogy reszketem, talán csak a kialakult helyzeten szórakozott ilyen jól, amit ő teremtett. – Ne-nem kapcsoljuk fel a vi-villanyt? –akadt el a szavam minden egyes pillanatban. Nem tudtam ellene semmit tenni. Túl sok dolog befolyásolt kívülről, ahhoz, hogy hű tudjak maradni a személyiségemhez.

-          Nem – kaptam meg a tömör választ. Hangja mély volt és dörmögős. Nem ment a közelemből, egy kicsit sem hátrált én pedig kezdtem erős késztetést érezni, hogy szorosan hozzá bújjak. Harry tudja, hogy-hogy kell velem szórakoznia, és lemerem fogadni, hogy élvezte ezt a helyzetet. Viszont én teljesen kikészültem tőle, így a kis ijedt énemet egy pillanat alatt hagytam faképnél és vérszemekkel (amiket bár nagyon jól tudok imitálni a sötét miatt nem tudtam velük hencegni) vérfagyasztóan próbáltam Harry-re mereszteni.

-          Azonnal engedj el… nevetséges ez asz egész mi a szarnak állunk itt? – förmedtem rá gondolkodás nélkül, ő pedig - bár nem láttam – biztosan mosolygott. Rettenetesen arrogáns és ez az egyik olyan jellemzője, ami teljesen magával rabol.

-          Nyugi van – szólt le teljesen lazán a testem pedig megfeszült, ahogy halottam a hangját. Egyszerre érzetem azt, hogy ellökném magamtól és azt, hogy… hogy megcsókolnám. Kár is tagadni ezt az egészet.  – Itt én vagyok a sértett – tette a fejét a vállamra.

Lélegzetem áttért a nem normális fázisba, de Harry manipulált a lelkiismeretemmel, így nem tudtam mit tenni ellene. Kezeimet a hátára tette és elengedve őket a sajátjait a derekamra csúsztatta. Baráti ölelésnek látszódhatott volna de mind a ketten tudtuk, hogy ez nem egy baráti öleléls, ez annál sokkal több. Visszagondolva talán az első tettem, amit Harry-vel csináltam volna, azaz, hogy kanyarból leköpöm. De nem tettem és talán jobban is jártam. Csendesen dúdolni kezdett lassan és dallamosan, de nem tartozok azokhoz az emberekhez, akik a romantikus tábort erőltetik ezért csak fanyarogva nevetni kezdtem. Harry egy pillanatra abbahagyta a dúdolást, majd belekezdett egy másik dalba. Halkan énekelt hozzá, tetszett. De a komolytalanságom talán a korommal járt együtt, talán csak véletlenül jutott eszembe az, hogy most hány ember szeretne a helyembe lenni. Hirtelen beugrottak a fejek elém, amint valaki meglátja Harry-t és azzal a veszélyes „eltaposok mindenkit, aki az utamba kerül” fejjel néznek és közelednek felénk. Kis kuncogás hagyta el a számat, amire Harry újra befejezte a halk dúdolást a vállamon és fejét is felemelte.

-          Van olyan dolog, amit te szeretsz, esetleg értékelsz, vagy netán-netán nem gúnyolsz ki? – kérdezte viccelődős hangon. Újra elnevettem magam, hiszen valóban furcsán jött ki a helyzet.

-          Azt hiszem, hogy nagyon is értékelném, ha megbocsátanál nekem, és körülbelül egy vagy akár két percig még szeretnélek is, ha elhinnéd nekem, hogy nem gondoltam komolyan- mosolyogtam bele a sötétségbe.   

-          Hiszed?

-          Tudom – zártam le gyorsan a témát, mert féltem, hogy valami olyat húz ki belőlem, amit nem szeretnék. – Szóval?

-          Lógsz nekem egy fagyival- csúsztak le a kezei a derekamról a kézfejemig. Egyik kezével elengedte az enyémet és kinyitotta az ajtót. Míg a friss levegő megváltásnak bizonyult a fény kiégette a retinámat. Szorosan összeszűkítettem a szemeimet és vigyorogva takargattam őket a fény elől. – Fáj?- kérdezte Harry viccesen tőlem én pedig nevetgélve bólintottam egyet neki. Az ő szemeim is hunyorítva fogták fel a fénysugarakat, de mintha ő már edzettebb lett volna ebben.

Niall

Fájdalmasan fogom a fejem és gyötrődöm a gondolkodás minden egyes percében. Mi a fene történt? Még mindig ez a legfontosabb kérdés a fejemben, hiszen csak erre nem kaptam választ sehonnan. A dolgok túl gyorsan történtek, így nem volt időm mindennek érdemes helyet biztosítani az elmémben. Olyan most a fejem mint egy nagy gyümölcssaláta. 

Örök hálám a srácoknak, hogy nem estek nekem a kérdéseikkel, mert még magamnak sem tudok választ adni. Minden szép tiszta és akár mesébe illő is addig, ameddig meg nem jelent Amy vőlegénye, akit bár láttam már láttam, mégsem ismertem, mint ember. Távolról első benyomás talán, az, hogy ő tartozik azokhoz az emberekhez, akikkel csak akkor barátkoznék, ha muszáj lenne, de mégis kedves arca van. A testfelépítését egy kigyúrt testépítőjéhez hasonlítanám, és a két szó, amit az incidens előtt váltottam vele, valahol a tudatalattimban ráragasztott egy „izomagy” jelzőt. Ez mind, mind előítélet, de van valami abban, hogy nem mindig csal a látszat. Most biztosan nem csalt!

-          Nahát, nahát… - egy hang csapta meg a fülem. Hirtelen megfordultam és két haraggal teli szempárral találkoztam. – Gondoltam, hogy nem csak barátok vagytok…

-          Martin – csuklott el Amy hangja. Lassan megfordultam és kicsit vonakodva néztem az agresszív férfi szemébe.

-          Figyelj csak ide… - kapott el a kapucnimnál foga, lábaim hirtelen hagyták el a földet és még reagálni sem volt időm, mert rögtön az izzó szemeibe kényszerültem nézni - … nem veheted el őt tőlem! Mit hiszel, hogy mindent megkaphatsz mert egy kis tini banda selyempofija vagy? He? Nekem meg kellett érte dolgoznom, és kibaszottul nem tud érdekelni, hogy most mit érzel, mert most ő az enyém! Megértetted öcsisajt? – értetlen voltam és nem ijedt. Nem, az nem voltam mivel nem volt mit veszítenem.

-          Martin állj le! Ő a legjobb barátom!- nyúlt Amy a fiú keze felé de az egy könnyed mozdulattal arrébb lökte a lányt. Szemeim nagyra meresztettem amikor láttam, hogy Amy nekicsapódik az ajtónak.

-          Ebből te maradj ki! – ordított rá a feketéshajú férfi arca egyre eltorzultabb lesz .Hevesen vettem a levegőt és csak meredtem Amy-re, aki fájdalmasan kapott a hátához.

-          Szereted őt? – kérdeztem tudatosan. Martin apró barna szemeivel megtalálta az enyéimet és haraggal teli pillantással jutalmazott.

-          Ő az enyém! – vágta rá agresszívan. Leszedtem a kezét a pulóveremről és csak lazán megráztam a fejem. Már magam a nyugodtságom is felnyomta benne a pumpát.

-          Megütötted- túloztam talán egy kicsit, hiszen meglökte, viszont még ez is sok volt.- Ennyire szereted?

-          Fogd be! – szűrte át a fogai közt. Amy alig láthatóan suttogta nekem, hogy „Ne, Niall”, de nem hagyhattam.

-          Szépen ki tudod mutatni az érzelmeid – kontráztam. Martin arca elsötétül és egy pillanatra még a futás lehetősége is jó ötletnek tűnt, de nem futamodtam meg. Ekkor csattant az arcomba egy kőkemény ököl, amit tudtam, hogy meg fogok kapni. Férfiasság ide vagy oda, nincs olyan ember akinek ne fájna ha orrba vágják. Könyörtelen és éles fájdalom hasított végig az egész arcomon. Kezem automatikusan a fájdalom gyökeréhez kaptam, majd vissza amikor sűrű vért véltem felfedezni a kezeimen.

-          Még jár a pofád? – ordított rám artikulálatlanul Martin, én pedig a szó fogytában – hiszen nem tudtam volna magamból mit kipréselni –csak elmosolyodtam és bólintottam neki.

-          Úristen! – lépett mellém Amy és segítőkészen vett elő a zsebéből egy zsebkendőt és letörölte a számra lefolyó vért. Pár pillanatig volt a közelemben mert a „kedves” vőlegénye elkapta a kezét és heves ordítozásban berángatta őt a házba. Én pedig pár perc várakozás után tehetetlenül elmentem.

Most pedig félek. Nem magam miatt, nem is az orrom állapota miatt, inkább Amy-t féltem attól a vadállattól, aki embernek hívja magát…. humoros. A lelkiismeret furdalásom az egekben járkál és onnan nevet rám, hiszen már minden lehetséges dolog megfordult a fejemben, hogy mit tehetett Amy-vel a „szerelmes” fickója.

Magamat nyugtatom, miközben nem tudom, hogy mi van Amy-vel? A gyomorom görcsben, és azt hiszem már tudom, hogy milyen a nőknek a hasgörcs, amikor a nehéz napokat élik meg…