25. Rész - What Is Wrong

Mosolyt!

Siettem, a mennyire csak tudtam, és bármennyire is "gáz" vagy éppen "béna", de a szavak, amiket tőletek kaptam még mindig nem szereplenek ... Pedig megígérte, de nem... még most sem mivel megint elfelejtettem. *gyér taps* De a kezemre írtam tollal, hogy el ne felejtsem újra.:) szurkoljatok!

Ez a rész, hát hol is kezdjem, talán az elején érdemes, szóval ez eddig a leghosszabb rész a blog történetében Word-ben 6 oldal :) remélem kárpótol mindenkit az előző fejezet rövidsége miatt. Apropó előző fejezet, mivel az csak egy fél rész a 24.-nek választhattok, hogy a másik felében mit írjak le. - 1. Visszaút Londonba

             - 2. Helena és Harry utolsó közös éjszakája

             - 3. Tengerpart

Ti választhattok, mivel ezek az ötletek maradtak ki :) komiban kérném a választásotokat :)

Köszönöm az új Rendszeres olvasóknak a kommentelőknek és mindenkinek, aki megajándékoz egy "tetszik"-kel! 

Nem sokára hozok nektek egy kis meglepetést, (most titokzatos leszek) ami remélem elnyeri a tetszésetek és a jövőben, majd találkoztok még vele :)

 Jó olvasást! Várom a véleményeteket! :)

Ui.: a közvélemény kutatás végeredménye, remélem mindenkink tetszeni fog, mert nekem nagyon a kedvemre volt :) szóval ezentúl megjelennek a történetben a kicsit "forróbb" részek is, persze nem tömegesen :)

ZENE

Hilary

A levegő egyenletesen áramolt be és ki a tüdőmben, mintha lenne bennem egy kis elem, ami irányít mindent. Vagy talán ez igaz is? Irányítva vagyunk, és nem a saját erőnkből vagyunk olyanok, amilyennek elfogadnak bennünket? Létezik olyan, hogy lélek? Van olyan, hogy mennyország, következő élet? Vagy csak egyszerűen mindenki kap egy esélyt arra, hogy kipróbálja azt, ami nem mindenkinek adatik meg és éljen. Úgy ahogy szeretne, ahogy jó neki és ahogy elvárják tőle. Mert nem vonulhatsz úgy végig az utcán, hogy énekelsz hangosan mindent kizárva, mert kellemetlen pillantások, vagy akár megvető kéretlen hozzászólásokat kapsz a produkciódra, amit nem is a külvilág felé intéztél. Olyan nehéz itt lenni. Nehéz látni az emberek arcát, reggel, délben, este és bármely napszakban. Nézni őket és azon gondolkodni miért ennyire szomorúak vagy miért boldogok.
De ha már számomra megadatott, hogy itt feküdjek és értetlenül bámuljam a plafont és ezzel is pocsékoljam a drága időm az életemből, akkor itt az ideje, hogy mosolyogva forduljak egyet nem csak fizikailag hanem lelkileg is. Jobbról balra, komor elmélkedésből, felhőtlen vidámságba.
-          Köszönöm – suttogtam csendesen Zayn fülébe, aki velem együtt pihent az ágyban. Keze a hasára volt esetlenül ejtve, így amikor levegőt vett a felemelkedett, majd le. Gyönyörű arcvonásiról nem tudtam levenni  a szemem és keserédes érzés kerített hatalmába. Olyan boldog vagyok, mégis aggódom olyan miatt, ami eltörpül a boldogságomat kiváltó ok mellett. Zayn óvatosan felém fordította a fejét, haja pedig meggyűrődött a párna alatt. Kezét az arcomra csúsztatta és szélesen elmosolyodott. Tudta, hogy mit köszönök neki. Percekig néztük egymást és mintha éreztem volna szemein keresztül az odaadását. Néha megmozgatta a hüvelykujját az arcomon, így simogatva engem.
Az örök élmény vagy pozitív, vagy negatív. Köztes állapot, ami negatív is és pozitív is sose fog olyan nyomot hagyni az emberben, hogy arra hosszú-hosszú évek múlva is emlékezzen. Mauritius egy pozitív örök élmény és mivel ez alatt a címszó alatt van az agyamban friss élményként elmentve boldogan és mosolyogva fogok rá visszaemlékezni. Két napja csak ez az út jár a fejemben, amit a mellettem szuszogó fiúnak köszönhetek. Erős lelkiismeret furdalásom van, amiért ennyi mindent megkapok ingyen és semmit nem adok érte. Valahogy nem tartható ez az állapot, bár nem beszélek erről Zayn-nek belülről teljesen felemészt.
Szótlanul keltem fel az ágyból és próbáltam lebegni, hogy a szunnyadó barna hajú álmodozó fiút fel ne keltsem. Szívem a torkomban dobogott az oktalan izgalmamtól és remegve kapkodtam a lábaim az ajtó felé. Zayn hosszú fehér ingét lejjebb húztam magamon és a karomra eső részét az orromhoz nyomtam. A kellemes illat amit az orrom már megszokhatott volna, most újra félelmetes szerelembe varázsolt. Nekitámaszkodtam az ajtónak csukott szemekkel és csak mosolyogtam, mintha soha nem sírtam volna.
Kócos külsőmön a kialvatlan arcom sem segített, de a gondtalanság könnyed voltával sétáltam le a lépcsőn és még a konyhát is mosollyal köszöntöttem. A madárcsipogás, és a lágy szellő közös harmóniája csapott koncertet odakint, ezzel felkonferálva a tavasz közeledtét, mint a mesékben. Mint egy szépen megírt Happy End-re végződő mesében, amiben én lehetek a szerencsés királykisasszony, mert az én életem az én mesém.
A kintről bejövő csodás hangokat egy bentről szóló modern és meggyártott muzsikának aligha nevezhető csörgés zavarta meg. A konyhából egy könnyed mozdulattal léptem ki ezzel megérkezve az ebédlőbe. A kabátom zsebéből nesztelenül vettem ki a kis hangoskodó készüléket és a fülemhez illesztettem.
-          Hilary North – szóltam rekedtes hangon a telefonomba. A zúgás zavarta a fülemet, de a kíváncsiság, hogy kit rejt az „Ismeretlen” jelző elfelejtette velem, a zúgás hatását.
-          Örülök, hogy újra hallom a hangját kedves – a hang dörmögős volt, és bár még nem tudom kivel fojtatok társalgást, a hang lefagyasztotta az arcomról a mosolyom – Itt Mr.Gordon de hívj csak Thomas-nak – a lélegzetem megfagyott és a kezeim remegni kezdtek, majd azon kaptam magam, hogy nincs mitől félnem, de még csak arra sem méltó ez az egész helyzet, hogy meglepődjek. – Sajnálom, hogy nem jött el a találkánkra – folytatta, bár nem tudom, hogy honnan tudta, hogy a vonal másik végén vagyok-e, mivel egy szót sem szóltam. – Afelől érdeklődnék, hogy egy  új időpont megfelelő lenne-e neked? Ugyan is egy hét múlva lesz egy fontos megbeszélésem a barátja manager-ével, és szeretném csak dicsérni a munkáját.
-          A nem, nem csak egyszerűen egy ajánlat visszautasítására jelent nem-et, hanem az összesre. Ne nézzen még annál is naivabbnak mint, amilyen vagyok – fogaim közül szűrtem át a szavakat, és csak remélni tudtam, hogy felfogja mire utaltam nagy hévvel. Bár nem voltam ideges, vagy talán csak az agyam gondolta így, a kezeim remegése mindent elárult.
-          Kivel beszélsz? – kérdezte mögöttem egy dörmögő hang. A levegő a torkomon akadt és megmozdulni sem mertem. A lebukás veszélye - amit nem is kellett volna annak gondolnom - most volt hozzám a legközelebb. Zayn bágyadt léptekkel közeledett felém. A telefonból fenyegető szavak hallatszottak, és a nagy csend közepette teljesen tisztában voltam vele, hogy Zayn is halja őket.  
-          Csak a kedvesség miatt kérdeztem meg tőled, hogy lenne-e kedved. Nem kérdésnek szántam, hanem kijelentésnek – kaján kacagás követte a mondatot én pedig számat rágva reménykedtem, hogy fejezze be a társalgást. –Sajnálom, hogy ennyire önző vagy és nem gondolsz a barátod jövőére, de csak egy szó és minden máshogy alakul – nevetett újra én pedig a szemem összeszorítva nyomtam ki a telefont. Lehet, hogy ez volt életem legbutább tette. De nem szerettem volna ha Zayn megtudja, hogy mi folyik itt, és, hogy miért viselkedem néha furcsán. Nem akartam ezzel is zaklatni, pont elég, hogy eltart.
-          Mi volt ez? – közeledett felém, én pedig neki háttal állva vártam, hogy hozzám érjen és magam felé fordítva kínozzon hatalmas és őszinte szemeivel. Tudtam legbelül, hogy nem fogom neki elmondani a színtiszta igazságot, de csak egy percre jó volt arra gondolni, hogy megtud mindent anélkül, hogy beszélnem kéne. – Hilary – fogta meg a derekam és gyengéden a mellkasához húzott, így hátam óvatosan csapódott hozzá. – Miért nem vagy őszinte? – suttogta a fülembe a szavait én pedig a rémült, és félő jelenlétemből hirtelen kapcsoltam a sértett és értetlen lényembe.
-          Mi? Miről beszélsz? – fordultam felé és szemöldököm ráncolva próbáltam nagyobb hatást elérni. Zayn féloldalas mosolyt varázsolt az arcára, ami édesen festett, de a dühömet nem győzte le.  – Azt mondod, hogy nem vagyok őszinte? – toltam el magamtól és különös érzelmek kavarogtak bennem. Fájdalom és szomorúság, amiért úgy gondolja, hogy nem vagyok vele őszinte. Más oldalról pedig félelem és egyetértés, mert valahol igaza van.
-          Valamit titkolsz előlem – túrt a hajába. Vonásai feszesek lettek és az eddig álmosan az arcán üldögélő nyugodtsága eltűnni látszott.
-          Nem! – kiáltottam el magam talán hevesebben, mint, ahogy kellett volna.
-          Akkor kivel beszéltél? – kérdezte és összefonta meztelen felsőteste előtt a kezeit. 
-          Én… csak… valakivel – arcomat kezeimmel megtöröltem, hogy ne kelljen legalább addig a szemeibe néznem és titkolóznom. Féloldalasan felhorkant és körbefordult, majd újra velem került szembe. A köztünk lévő két, talán három méter egyre csak nőtt és nőtt.
-          Valakivel – mondta ki csendesen. A kezeim az ő kezei felé nyújtottam, de csak egy fejrázással válaszolt nekem kimondatlanul nem-et. – Van valakid? – kérdezte elhaló hangon. Amikor kimondta a szívem megállt és csak akkor döbbentem rá, hogy mekkora kétségek között hagyom Zayn-t azzal, hogy nem mondok neki semmit.
-          Igen van, Te! – lépkedtem hozzá közelebb. Megint csak megrázta a fejét és szomorúan rám nézett. Az arca meggyötört volt és szomorú.
-          Én nem úgy érzem – felelte. Keserűen elmosolyodott és a pólóját magára kapva haladt az ajtó felé.
-          Zayn!!! – siettem utána és kétségbeesetten kaptam a keze után. Kirántotta a kezeim közül az övét és a cipőjébe belebújva nyúlt a kabátja után. Már a kilincsen volt a keze, amikor újra utána kaptam. – Megőrültél? Már, hogy lehetne valakim? – görbült le a szám és a sírás küszöbén ácsorogtam, Zayn pedig az ajtóén.
-          El kell mennem – csúsztatta ki a kezét, én pedig megalázva ácsorogtam és figyeltem, ahogy rám sem nézve kimegy az ajtón. Épphogy becsukta a bejáratra alkalmas nyílást összerogytam és keservesen kezdtem el sírni.
A lelkiismeret-furdalás kitörni akart belőlem és a tüdőmet feszegette. Minden pillanatban magam szidtam és értetlenül álltam a helyzet előtt. Miért nem mondtam el neki? Miért? Van rá egyáltalán okom? Vagy csak azért hallgatok, mert szeretném megtartani ezt az idillt, amibe most kerültem bele.  Mit meg nem tettem a boldogságért, és ezzel most mit fogok veszíteni?

Zayn

Idegbeteg módjára sétálok a taxi-hoz, ami percre pontosan érkezett értem. Az idegességtől remegve kapok a cigimért és a remény kis sugarába kapaszkodva gyújtom meg.
-          Szabad? – fordulok a mellettem vezető George felé, aki erősen az útra koncentrál, de megszán a pillantással, majd válaszol:
-          Neked szabad- mondja, én pedig hálásan megköszönöm. Mélyen magamba szívom a káros füstöt, azután nagy élvezettel fújom ki magamból.
-          Úgy tudtam, már letetted – figyeli tovább az utat a férfi, én pedig keservesen szívok bele újra a kis csikkbe.
-          Én is, de nem olyan könnyű ez – túrok a hajamba és kétségbeesetten keresem a dolgot, ami most kikapcsolja az agyam egy percre legalább.
Én tettem valamit rosszul? Túlreagálom a dolgot? De hát mire tudnék gondolni, ha csak annyit látok, hogy valakivel rejtélyesen telefonálgat, de ez már nem az első dolog?! Nem vagyok féltékeny típus, de most minden ami, eszembe jut, hogy miért viselkedik így csak a féltékenységnél lyukad ki.
Persze érzem én valahol legbelül, hogy nem csal meg senkivel, hiszen minden nap közli velem nem is egyszer, hogy mennyire hálás nekem mindenért és szeret. Szeret, csak néha nem tudom, hogy miért… Szerelemből vagy hálából szeret-e engem, mert ha az előbbiből akkor hatalmas tévedésben élek. Vajon miért érzi azt, hogy én várok tőle valamit? Miért szeretné nekem visszaadni, amit én adok neki? Ő nem hallott még szimpla gondoskodásról? De ezzel nem csak rajta segítek, sőt én választom őt külön magamtól. Hilary az enyém és el sem tudom képzelni, hogy mit tennék, ha valaki el akarná venni tőlem.
-          Valami nagyon baj lehet – parkolt le George a nagy sárgásbarna tömbház előtt, aminek az egyik lakásában ő és Hel élnek. A maga egyszerűségével otthonosnak tűnik, de az apróbb jelek arról árulkodnak, hogy az épület már öreg. George vendégszerető mosollyal invitál beljebb én pedig szorosan  mögötte haladok az enyhén doh szagú folyosón.
-          Nahát, Zayn! – nyitja ki az ajtót előttünk Helena. – Örülök, hogy látlak!
-          Neked is szervusz kislányom – rázza meg a fejét bajjóslóan George és legyint egyet a lánya felé.
-          Jajj Apa! – kacag fel a szőke lányka. – Neked is szia – mosolyog az apjára, és szorosan magához öleli.
Szívszaggató látvány a kettőjük közötti kapcsolat. Ha jól informálódtam akkor Helena anyja meghalt így ketten maradtak. George éjjel nappal dolgozik és most is csak ebédelni ugrott haza, Helena pedig a tipikus lázadó kölyök szerepét aggatta magára. A 17 életévével már elég nagy bölcsességre tett szert, de néha a gyerekes gondolkodása és meggondolatlan tettei másról tanúskodnak. Viszont bármennyi rossz dolog történik velük őket csak mosolyogni lehet látni.
-          Nos, gondolom nem véletlen, hogy itt vagy – huppant le a szobában lévő hatalmas bordó kanapéra. A fal színe enyhén sárga volt, így amikor rá néztem a szemeim megnyugodtak.
-          Szeretnék kérdezni valamit – fújtam ki a levegőt és magamban imádkoztam, hogy Hel tudjon nekem válaszolni. – Hilary-nak van valakije? – kérdeztem kicsit remegő hangon és szomorú arckifejezéssel. Helena szemöldöke a plafonig szaladt és hangos hahotázásba kezdett bele. – Komolyan kérdezem… - köhintettem egyet, mert nem úgy tűnt, mint aki elhitte amit kérdeztem tőle.
-          Mi?  Ez a világon a legalaptalanabb dolog, amit valaha hallottam – széles mosoly húzódott a szájára, de az enyémen még mindig a komor szomorúság honolt. – Zayn, Hilary jobban szeret téged, mint saját magát, az utolsó dolog, amit tenne, hogy megcsal téged – tette a kezét a vállamra és nagy őszinte kék szemeit az enyémnek szegezte. Hittem neki, bár nem tudom, hogy miért, de még egyszer sem tapasztaltam, volna, hogy Hel olyat mond, ami nem lenne igaz. Az őszintesége néha már annál is többet elárul, mint amennyit kéne.
-          Esküszöm, nem tudom, hogy mi van most – ültem le vele szembe és folyamatosan a körmeim piszkálgattam. Helena nagyot sóhajtott, majd mosolyogva fojtatta.
-          Tudod Zayn, nem tudom mi a baj köztetek, de ne tud meg mit meg nem adnék egy olyan kapcsolatért, amilyen nektek van – megverette a vállam, majd levette rólam a kezét. Vigyorra húzódott a szám és motyogtam felé egy köszönömöt. – Ez az a dolog, amit nem kell sose megköszönni. Inkább örüljetek egymásnak és ne veszekedjetek, és ha már itt tartunk, nem tudok úgy okoskodni, hogy nem értem miért vesztetek össze – harapott bele az alsó ajkába és az orrát is fölhúzta. Mókás grimaszokat tud vágni és ezzel is jókedvre derít még akaratlanul is.
-          Nem érzem úgy, hogy összevesztünk – kezdtem el a mesélést – de biztosan nem felhőtlen a kapcsolatunk… - Hel különböző arc ábrázatokkal díjazta a mesélésem, én pedig néha el-elnevettem magam, pedig nem volt mulatságos, amiről beszéltem.
-          Időt kell neki, adnod, hogy annyira megbízzon benned, amennyire te azt elvárod tőle. Senkiben nem bízhatott egész életében, erre hirtelen itt vagy neki Te, aki szerintem minden elő vagy utóítélet nélkül megértenéd, ha kiöntené neked a szívét, csak még fél ettől – csak úgy ömlöttek belőle a szavak, amik annyira igazak voltak, hogy még válaszolni sem tudtam, csak egyenletesen bólogattam.
-          Ömm… - kerestem a megfelelő szót, hogy megköszönjem Hel-nek, de egyszerűen nem találtam meg.
-          Igen tudom… Köszönöd, bla-bla-bla, meg, hogy ilyen kedves vagyok bla-bla-bla, pedig ez nem is igaz – nevette el magát, és mosolyogva megölelt. – Legyél okos és férfi, a többi Hilary-n múlik, ja, és szeresd!
-          Fantasztikus vagy – vigyorogtam most már én is. Elköszöntem, majd megkönnyebbülten elindultam haza abban reménykedve, hogy tisztázni tudunk Hilary-val mindent.

Niall

Liam, Louis és Én egy fotózáson nyújtunk „nagyszerű” teljesítményt, mert Zayn és Harry leégésre hivatkozva egy szabadnapot kértek. Még Harry esetében meg tudom érteni, hogy leégett a mauritiusi nyaraláson, mert az ő bőre inkább fehér, mint barna, na de Zayn! Ő nem barnul le és nem is fakul ki, ő csak lusta és kapott az alkalmon, hogy egy napot elhenyéljen, és addig aludjon ameddig kedve tartja.
-          Mosolyogjatok! – parancsolt ránk a nő a kamera mögül és az éles hangjával inkább egy sírós arc jutott az eszembe, mint mosolygós fejecske. – Niall, senki nem bánt, kérlek, vigyorogj! – kicsit nehezemre esik úgy mosolyogni, hogy legszívesebben sírnék. De tettesd a boldogságot, hiszen mindenkinek nehéz az élet… vagy nem?
Liam zakója megint egy számmal kisebb, mint amilyen alapból kéne neki, így furcsán és robotszerűen mozog ide-oda. A fotózások 75%-ában Liam ruhái mind kisebbek, azért szerencsétlen srác fekete napoknak szokta nevezni a fotózásokat.
-          Niall? – kérdezte a mellettem mű mosollyal vigyorgó fiú. Óvatosan rápillantottam és már akkor láttam, hogy sántikál valamiben. – Ha elkezd háromig számolni, háromra vágj olyan fejet, hogy megijedjen tőle, szólj Liam-nek is! – utasított én pedig aprót kuncogva szóltam Liam-nek.
-          Na, fiúk mehet egy komolya kép? – kérdezte az éppen hasaló fotós. Mi csak egy nagy egyetértésben bólintottunk, közben laposan elnevettük magunkat. – Nos, akkor egy… kettő… három! – mondta ki az utolsó szót, én pedig minden gátlásom levetve kidugtam a nyelvem és próbáltam vele elérni az orrom, a kezemmel a hajamba túrtam ezzel tökéletesen tönkretettem egy fél órás munkát, majd a lábaim szétterpesztettem és még egy diadalittas nyögés is elhagyta a számat. – Jesszusom! – suttogta a nő a kamera mögül ránk pillantva. Louis rám nézett és mind a kettőnkből egy jóleső könnyes nevetés szakadt ki. Liam néha nevetett néha pedig a fejét rázta. – Veletek komolytalan a munka – tette le a gépét a nő és reménytelenül elsétált, majd hangosan és feltűnően szenvedve kért magának egy kávét.
-          Ez nem is lehetett volna jobb – nevetett még mindig Louis. Harsány kacagásunk a telefonom csörgése zavarta meg. Még mindig könnyezve sétáltam a kis asztalhoz ahová kanyarból letettem a telefonom, és a kijelzőre pillantva lefagyott az arcomról a mosoly.
-          Haló?- szóltam csendesen a telefonba, és reménykedtem, hogy választ is kapjak.
-          Niall?- kérdezte a vékony hang és látatlanul is tudtam, hogy sír. – Niall … - akadozott a hangja a szipogástól. - … ide tudsz jönni?- kérdezte óvatosan, én pedig erősen megszorítottam a kezemben tartott telefontokot.
-          Elintézem! – válaszoltam határozottan. – Otthon vagy?
-          Igen – suttogta a telefonba, majd letettük. – Mennem kell! – jelentettem ki erényesen. Minden szempár a teremben rám szegeződött és vizslatóan nézegettek. – Sajnálom.
-          Állj! Senki nem megy sehová! – szaladt a fotós nő felém és épp, hogy nem ejtette el a kávéját. Megráztam a fejem, majd nem törődve a fruskával, kimentem az ajtón egyenesen az egyik nagy fekete autóhoz haladva. Tudnom kell, hogy mi történt Amy-vel!

Harry

A hideg futkos a hátamon, és minden erőmmel azon vagyok, hogy kibírjam még egy percig. Csak egy kezet látok a sajátomon és egy tűt, ami a kezemben van és könyörtelenül, szúnyog módjára csapol meg. A szám összeszorítom és érzem, hogy az utolsókat húzom. A nő vigyorogva pillant rám és látszik rajta, hogy jól szórakozik rajtam.
-          Ne féljen Harry, mindjárt vége – húzza ki a tűt a karomból, ami annyira fájt, hogy sikítozva rohantam volna ki a rendelőből, de a büszkeségem a székhez ragasztott, amin ültem. Kis korom óta szeretek távol maradni minden ilyen jellegű dologtól, de évente egyszer muszáj eljönnöm ide és bebizonyítanom, hogy semmi gond nincs az egészségemmel. A vérvétel rosszabb, mintha egy koncerten leesnék a színpadról.
-          Köszönöm, jövőre találkozunk - szorítom a vattát erősen a kezemhez, és kissé sápadtan intek a doktornőnek.
Sietősen lerázom magamról a megviselt arckifejezésem és gyorsan bepattanok az autómba. Kezeim a kormányon pihentetem, és közben dúdolok, mint akinek semmi gondja nem lenne. Pedig nagyon is van. De a jövő zenéje addig nem fog érdekelni, ameddig biztosan látom magam előtt a dolgokat. Nincs dolog amiért aggódnom kéne, kívülről biztosan ez látszik, de az én szemszögemből nézve az anyagi helyzetem az egyetlen amiért nem kell aggódnom. A magánéletem nem halad se előre se hátra. Ha olyan nagy nőcsábász hírében állok, miért nem voltam már nővel egy hónapja? Mi akadályoz meg, hogy (előre is bocsánat a kifejezésért) dugjak egy jót? Nem igaz az a stereotípia, hogy a férfiaknak nem érzelmi dolgon alapul, hanem csak vágy kell hozzá és fűvel, fával lefekszenek. Nem… Nem! Nem! Nem! Kész szerencse, hogy a nők ennyire okosak, és így belénk látnak. Annyi szép, gyönyörű és kedves lánnyal, nővel, akár nénivel találkozok nap, mint nap, de egy ajánlatra sem vagyok képes igennel válaszolni, mert rögtön egy arc ugrik be nekem, és ott lebeg előttem. Olyan, mint egy kihívás egy érzelemmentes kihívás.
Rossz ember lennék, ha nem szeretnék többet Helena-tól, mint azt, hogy feküdjön le velem? Annyira be tud indítani, hogy utál engem mégis foglalkozik velem. Egy jó szót hosszú órákig kell belőle kikönyörögnöm, és amikor megkapom azt, amit szeretnék, elhord mindennek. Ez az, ami kell nekem, hogy legyen valami, amiért meg kel küzdenem és nem hullik az ölembe csettintésre. Nem vagyok belé szerelmes, talán tetszik, (sőt biztos) de olyannal nem is állnék össze, aki nem tetszik. Mégis nyomaszt, hogy ezt szeretném tőle, csak ezt és semmi mást, de férfiból vagyok, szóval addig hajtok, ameddig meg nem kapom, amit szeretnék! …