21. Rész - All the world's a stage

Mosolyt! :)

Íme itt lennék, hosszú idő elteltével, de nézzétek el nekem. Sajnos most még annál is kevesebb időm van, mint ami eddig volt. De ez meg fog változni, mivel nemsokára a szóbeliknek vége van, valahova felvesznek (remélem) és utána a reményeim szerint mindenre lesz elég időm. 

Ezen a héten voltam a Teleki Blanka Gimnáziumban és túl vagyok életem első szóbeli vizsgáján angolból és történelemből :) 

Köszönöm szépen nektek, hogy ennyire mellettem álltok, hogy annyi szép szót és segítséget kapok:) a feliratkozók száma hirtelen megnőtt, így már 40 rendszeres olvasó van, és túl van a blog a 11.000 kattintáson és lassan átlép a 12.000-be:) KÖSZÖNÖM!

Ez a rész egy újabb napot ír le, vagy is jobban mondva egy felet, de remélem elég eseménydús lett :)

Ne haragudjatok, hogy nem csatolok hozzá képeket, de egyszerűen nem kerülnek oda, ahová tenném őket hanem elugrálnak össze vissza:( remélem a képek nélkül is eltudjátok képzelni. 

Ui.:Azért tudtam csak ilyen későn hozni a fejezetet, mert videókat néztem a fiúk afrikai utazásáról, és vagy öt percig bámultam szótlanul magam elé és azon gondolkodtam, hogy mennyire is különböznek az emberek, az elvárásaink az élettel kapcsolatban... míg nekem az egyik legfőbb vágyam egy One Direction koncert, azoknak a kisgyerekeknek a legnagyobb kívánságuk az, hogy éljenek... és a fiúk segítenek nekik :):) büszke vagyok rájuk, még akkor is ha ez nem jelent túl sokat!

/Helena/

Olyan érzéssel lobogtam Mauritius földjén, mintha az enyém lenne, mintha én hódítottam volna meg. Felvállalom, hogy sosem voltam még Anglia határain túl, nem, nem vagyok megszállottan szerelmes az országomba, hogy ennyire ragaszkodnék hozzá, hogy még sosem hagytam el, csak éppen nem volt lehetőségem. De a türelmem nem véges, hiszen kivártam, hogy kijussak innen. Bár nem így terveztem meg az első utam, mégis így esett.

-          Hmm- szippantottam bele a sárgán bimbózó virágba, ami makacson nyújtózkodott felém, én pedig hagytam a csábításának.
-          Le ne szakítsd! – kapta el a kezem Hilary. Szemem forgatva ránéztem és megráztam a fejem.
-          Miből gondolod, hogy le akartam szakítani? – tettem csípőre a kezem és vártam a válaszára. – Nem kell félteni a virágokat, nyugi nem legelem le őket – emeltem fel a kezem és mintha az éghez szeretnék hozzáérni hadonásztam velük.
-          Jó, én is tudom, hogy nem vagy se ló, se tehén, se bárány vagy bármi, ami legel…- nevette el magát.
-           Egy marha vagy egy birka- húzta el mellettünk a bőröndjét Harry és nevetgélő hanggal csipogta a szavait. Fejem lehajtottam és csak nagy levegővétel után kiáltottam utána.
-          Netán kérsz egy fésűt? Mintha az a mocsár a fejeden nem látott volna még olyat – mondtam neki háttal állva.

Nem voltam lenyűgözve, hiszen ez nem volt méltó visszaszólás, és még csak igaz sem volt. Választ nem kaptam rá, csak Hilary konok grimaszát. Már éppen kezdtem magamban megbánni, amit az imént mondtam, amikor egy erős kéz karolta át a nyakam és szorított a mellkasához. Szám a kezével befogta és vonszolni nem kezdett magával. Látatlanul is tudtam, hogy Harry az, hiszen rajta kívül mi hárman mind normálisak vagyunk. A durva leírást eltekintve Harry szörnyen gyengéden tartott, még véletlenül sem engedte, hogy fájjon a szorítása. Egy pillanatra el sem hittem azt ami történik velem, nedvességet éreztem az ajkaimon és a szemem nem bírtam kinyitni az ijedelemtől. Harry kezei lassan lecsúsztak a derekamról a kezemre, majd teljesen elváltak tőlem. Erős vízsugár támadta meg először az arcom, majd a hasam, fenekem, végül a lábaim. A földből előtörő elképesztő gyorsaságú és veszélyesen spriccelő vízesések kegyelmet nem ismerve lőttek rám, mintha az ellenségük lennék. Hangos kacaj zökkentett ki a gondolatomból, ami Harry száján jöttek ki.

-          Véged van- léptem ki a víz útjából és mintha a szökőkút nem is bánta volna, hogy távolodom tőle. – Megöllek!
-          Gyere- vigyorodott el féloldalasan és kitárta nekem karjait. Az idegességem nem nyert a nyugalmam felett, ami évente jó, ha egyszer előfordul. Lassan, totyogva lucskosan sétáltam el Harry mellett, aki értetlenül fordult utánam – Még élek – jelentette ki, mintha nekem nem tűnt volna fel.
-          Még – hangsúlyoztam az előző szavát, és tovább dülöngéltem, hiszen szörnyen csúszott a kő, amin nagy szerencsémre nem estem el.

Zayn és Hilary nevetve figyeltek minket. Mikor odaértem kacagva megveregették a vállamat, mint egy sebesültnek. Nem vagyok gyengébb, mint Harry, sőt butább sem vagyok! És, ami a legfontosabb nem ő győzött, ez a játszma még nincs lejátszva!


/Zayn/


A szálloda előtt álltunk arra várva, hogy Hel és Haz végre befejezzék a szórakozást és segítsenek nekünk felhordani a bőröndöket. Úgy foglalták nekünk a helyett, hogy megkértem, viselkedjenek velünk úgy, mint mindenkivel. Reménykedtem benne, hogy talán ez meg is valósítható, hiszen ránk fért egy kis nyugalom. Rám és Harry-re, mivel se neki se nekem nem telik el úgy egy nap, hogy ne arról szólna minden, hogy ő Harry Styles a One Direction-ből én pedig ne Zayn Malik lennék ugyan csak a One Direction-ből. Vannak dolgok, amiktől nem tudnak elkövetkeztetni az emberek.

-          Hogy alszunk? – kérdezte Harry a liftben. Tekintetem Hilary-ra kaptam, aki hatalmasra meresztett szemekkel figyelte az ajtót, ami abban a pillanatban ki is nyílt.
-          Igaz, ki hol alszik? – faggatózott most már Helena is, így kénytelenek voltunk válaszolni.
-          Öm, mi úgy gondoltunk, hogy miénk Hilary-val a 168-as lakosztály és tiétek a 169-es, egymás mellett lennénk így is, szóval… - próbáltam volna megmagyarázni a dolgokat, de két vérben forgó szempár belém fojtotta a szavakat.
-          Tiétek? Enyém meg az övé? – mutogatott Hel a mutatóujjával magára, majd Harry-re. Óvatosan bólintottam egyet, remélve, hogy megértik, hogy mi Hilary-val szeretnénk együtt lenni, hiszen van mit megbeszélnünk, de a várt reakció elmaradt. – Minek néztek engem? Fejvadásznak? Úgy akartok megszabadulni tőle, hogy egy szobába rakjátok velem? Csak szólók, hogyha kitudódik, hogy én öltem meg rátok kenem! – mutató és középső ujjával először a saját szemébe mutatott majd erőszakosan ránk. Harry értetlenül fordult a lány felé és szája majdhogynem a földet súrolta.
-          Már miért akarnának tőlem megszabadulni? – kérdezte lehorkanva a göndör hajú Helena felé fordulva.
-          Hát csak rád kell nézni – legyintett felé Helena. Hilary-val egymásra néztünk és lélegzetvisszafojtva vártuk Harry reakcióját.
-          Egy dolog, hogy nem kedvelsz, de vegyél vissza egy kicsit – vágta a földre a táskáját, majd elvette tőlem a kulcsot és beviharzott a lakosztályába. Az övébe és Helena-éba.

Hel a kezét az arcára tette és csak fújt egy nagyot. Se szó se beszéd fogta a saját holmiját és Harry után ment. Rámosolyogtam Hilary-ra, aki magához húzott és hosszasan megcsókolt. Bazsalyogva kisimítottam a rakoncátlan tincseket a szeméből, majd megfogtam a kezét magam után húztam a 168-as szobába.

-          Csak a miénk? – kérdezte elhaló hangon, amikor meglátta a hatalmas ágyat a hálószobában.
-          A tiéd és az enyém- fogtam meg újból a kezét és óvatosan bevezettem a fürdőszobába.
-          Zayn…. – húzta végig a kezét a gyönyörű csempéken a falon. -  … ez hihetetlen – számat a nyakára tapasztottam és óvatos csókokat nyomtam rá. Kezét a hajamba vezette és hirtelen szembe fordult velem. – Ma ne beszéljünk már semmiről, ami rossz. Csak jóról, oké?- kérdezte komolyan a szemembe nézve. – Azt szeretném, ha lenne egy olyan nap, amikor minden tökéletes.
-           Rendben – csókoltam meg lágyan. – Azt szeretném, hogy boldog legyél – talán enyhe utalás volt ebben a mondatomban, de Hilary nem érthette, vagy ha értette is nem foglalkozott vele.

Már több egy hónapja tudhatom őt az enyémnek, és hat hónapja ismerem őt, mint ember. Ő az egyetlen lány, aki ennyi idő után sem feküdt még le velem, hiába a barátnőm. Hogy ez zavar-e? Attól függ honnan nézzük a dolgot. Tudatában azzal, ami vele történt és amin keresztülment nem erőltetem a dolgot, de nem is tagadom, hogy már kezdek türelmetlen lenni. Csóknál több nem történik köztünk, mivel még mindig fél valamitől. Nem szeretném, hogy rossz legyen neki, hogy szomorú legyen, vagy úgy érezze, ráerőltetem. De mégis ott motoszkál bennem a dolog…

-          Szerinted hol a villany? – kérdeztem a hálószobában forgolódva. Kint már sötét volt, így ez a benti fényviszonyokat sem segítette. Hilary ugyan úgy tapickolta a falat, mint ahogy én tettem a kapcsoló után kutatva. – Ilyen nincs, esküszöm – ültem le a földre reménytelenül. A sötétség, ami bár nem volt teljesen világtalan, láttam az árnyakat, vagy inkább olyan volt minden mint, egy ködös fekete fehér filmben, nyugtatóan hatott a közérzetemre. Hilary pár perc elteltével követte a példám és leült az ölembe. Lábai ez enyémek mellett voltak, kezei pedig a vállamon.
-          Én fogom megszegni azt, amire téged kértelek – fújta ki a levegőt. Jobb keze az arcomra csúszott és végigsimított az alsó ajkamon az ujjával. – Zayn én, szeretlek – suttogta csendesen- feltétlenül, és nem szeretnék előtted titkolózni.
-          Nem értelek – mondtam neki halkan. Szemeit lecsukta és újból nagy levegőt vett.   
-          Nem baj, a lényeg, hogy tudd - mosolygott halványan. Levettem a kezét az arcomról és a mellkasomra tettem.
-          Titkolsz valamit? – kérdeztem tőle. Féltem a válaszától, de jobban érdekelt annál, hogy megtorpanjak a lehetséges „igen”-től.
-          Nem- mondta remegő hangon.

Nem voltam nyugodt, de nem szerettem volna azon rágódni, mi az oka annak, hogy azt mondta nekem, amit mondott. A fejemben járkáltak a szavai, amikor már az ágyban feküdve karoltam át a derekát. Vékony spagetti pántos pólója épp hogy takarta a testét. Közelebb húztam magamhoz, hátha feléred ettől és megkérdezhetem tőle, mi az ami nyomasztja. Addig-addig fészkelődtem, ameddig megfordult és kezét a vállamra tette. Fejünk a párnán pihent és egy lehelet könnyű takaró volt derekunkig húzva. A füllesztő meleg tipikus volt Mauritius-on.

-          Nem tudsz aludni? – kérdezte rekedtes hangon. Szemei alatt árulkodó jelek voltak, amik azt mutatták, hogy fáradt.
-          Nem, de te aludj csak – nyomtam egy puszit a homlokára. Miért nem kérdezem meg tőle, hogy mi bántja? Miért nem vagyok annyira férfi, hogy megtegyem? Fogaim összeszorítom és próbálok nem felrobbanni dühömben, hogy ennyire nem vagyok képes. Tudom, hogy magától nem fogja nekem elmondani, pedig megtehetné. Talán fél a reakciómtól, lehet azt hiszi, hogy megharagszom érte… Tudja az ég, de van valami, amit nem mond el nekem.


/Niall/
  

-          Hová mész? – kérdezte tőlem Louis. Felé fordultam egy pillanatra és rá mosolyogtam.
-          Muszáj - mondtam halkan ő pedig bólintott.
-          Niall ne várd el tőle, hogy mindent feldobjon, és örömkönnyeket hullajtva essen a karjaidba – szólt utánam Lou és teljesen igaza volt. Nem várhattam el tőle, hogy miattam a biztos életét hagyja összeomlani.

Vettem a kabátom és a gitárom, mint egy vándor, vagy talán egy reménytelen popsztár és nekilátta futni. Semmi nem volt megtervezve bennem, sem a fejemben, a sorsra bíztam magam. Szép kilátások, de nem volt mit tennem. A zene az egyetlen dolog, amiben jó vagyok, amiben megtalálom magam és amiben ki tudom magam fejezni. Egy embert nem az határoz meg, amit mond hanem az, amit tesz. Hiába mondtam, Amy-nek, hogy szeretem, ha ezt még egyszer sem bizonyítottam. Most jött el az ideje!
Lassan kezdtem átváltani futásból gyaloglásba, amikor Amy háza elé értem pedig véglegesen is megálltam. Fejemre húztam a kapucnimat, mivel nem szerettem volna, ha bárki is meglátna. Elővettem a gitárom és leültem az ajtó elé. Utoljára vettem egy nagy levegőt, majd elkezdtem pengetni a húrokat.

-          I guess I thought you'd be here forever
Another illusion I chose to create
You don't know what ya got until it's gone
And I found out a little too late

Csendesen szöktek ki a szavak a számon. Egyre hangosabb és hangosabb lettem, majd újra csendesebb. Csak énekeltem nem foglalkozva semmivel, mindent dalba foglaltam, amit éreztem. Halható nyikorgással kinyílt az ajtó és én felkaptam a tekintetem az ajtóban álló lányra. Kezeit a kabátja köré fonta, és bármennyire is próbálta leplezni a meglepettségét nem sikerült.

-          Now being without you
Takes a lot of getting used to
Should learn to live with it
But I don't want to
Being without you
Is all a big mistake
Instead of getting easier
It's the hardest thing to take
I'm addicted to ya babe
You're a hard habit to break

Dalomat befejezve letettem a gitárt magam mellé és lassan, mintha az időt akartam volna húzni felálltam és leporoltam a nadrágom. Amy az ajtóban állt és kipiroslott orral hevesen kapkodta a levegőt. Szája remegett és hajába bele-belekapott a szél. Gyönyörű, ahogyan tehetetlenül áll és várja, hogy mi fog történni. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy vőlegénye van, akit nagy valószínűséggel szeret is, de próbálok nem erre gondolni, hiszen akkor annyira fáj minden bennem, hogy sírni tudnék.

-          Nem volt esélyem arra, hogy bizonyítsak – léptem oda hozzá és suttogtam a fülébe a szavaimat. Tudtam, hogy a közelségem megrémíti, sőt az, hogy tudja mit érzek iránta még gyámoltalanabbá teszi őt.  – Szeretlek, akkor is ha mennyasszony vagy, és majd akkor is ha feleség leszel.
-          Ne csináld ezt velem – alig halhatóan hagyták el a szavak a száját, de én tudtam mit érez. – Miért bizonytalanítsz el, hogy biztosan jól döntöm-e? Hmm? Egyáltalán miért pont én? Annyi lányt megkaphatsz! A fél világ mindent feladva rohanna hozzád, csak, hogy veled legyen. És ugyan így fél világ plátóian szerelmes beléd, én neked…. neked pont én kellek… - hangja egyre magasabb és magasabb lett. Hirtelen kezdett kiabálni és hirtelen hallgatott is el.
-          Nem én választom ki, hogy ki az, aki megfog és magával ragad, aztán nem enged el, és én akkor sem tudnám kiverni a fejemből ha akarnám – fogtam meg az arcát. Szemeim az övéibe fúrtam és próbáltam valamit kiolvasni belőlük. – Nem tehetek ellene semmit.
-          Nahát, nahát… - egy hang csapta meg a fülem. Hirtelen megfordultam és két haraggal teli szempárral találkoztam. – Gondoltam, hogy nem csak barátok vagytok…