Mosolyt Drága Olvasóim! :)
Először is azzal kezdeném, hogy elérkeztem életem első "mély" korszakához, ami annyit jelent, hogy különösen magam alatt vagyok. Most legszívesebben azt mondanám, hogy én márpedig nem tudom ennek az okát, és elképzelésem sincs mi lelt engem, de ez nem lenne igaz... Egy kis okot megsúgok nektek, az előző fejezethez érkezett egy nem tetszik, ami bár a többi pozitívum mellett igazán eltörpül nekem valahogy mégis észrevehetetlennek tűnik.. ha valami nem tetszik a bloggal kapcsolatban, kérlek titeket írjátok meg, mivel a fejlődést a negatív kritikák építik a legjobban :)
A résszel elakadtam, a fele gyönyörűen begépelve szemez velem, de amikor leírtam egy párbeszéd első részét megakadt a kezem a gépelésben. Legelőször életemben nem tudtam folytatni! Ez egy hatalmas törés volt bennem... Mindenesetre szavam adom Nektek, hogy holnapra hozom!!!
Másodszor pedig, elindultam a MissMe által indított Novellapályázaton, amin 3. helyezést értem el, egy kis pozitívum :):) Meg szeretném veletek osztani életem első novelláját! A véleményetekre is kíváncsi lennék :)
Harmadszorra... kaptam egy kommentet, egy elképesztően hosszú-hosszú kommentet, ami szerintem benne van a TOP 3 leghosszabb kommentben a blogok történetében! Nagyon hálás vagyok érte eternal dreamer♥! Nagyon sokat jelentett a véleményed, ahogy te fogod fel a dolgokat és minden, amit leírtál!
Azt hittem, jobb egyedül…
Lehet válogatni a sok jó között, amit elénk sodor az élet. Lehet választani a lehetőségek tengerében, amit mind ajándékba kapunk az élettől. Meg kéne becsülnünk mind azt, amit ajándékba kapunk! Mert nem mindenkinek van választása!
Pár évvel ezelőtt, amit most múltnak hívok az még jelen volt. Az idő fénysebességgel int nekünk heló-t és pofátlanul, köszönés nélkül suhan el a szemünk előtt. Fel sem fogva azt, hogy egyre öregebbek és öregebbek vagyunk. Pár éve azt hittem enyém a világ és senki, de senki nem szabhat nekem határokat. Én vagyok a magam ura és a sors majd elegyengeti az életem. Jó érzés fiatalnak és gondtalannak lenni. Elkényeztetett kamasz, aki azt sem tudja mi a szenvedés.
Húsz évesen vettem a világot a nyakamba, ami bár szörnyen nehéz volt, nem törtem meg alatta. Búcsúzóul csak egy levelet hagytam, amiben megjátszott sajnálattal búcsút intek az egyetemnek, a szüleimnek és mindennek, ami eddig az otthont jelentette számomra. Egyedül a nagyvilágban mindenféle cél nélkül… ez volt az én nagy álmom.
Sosem tudod, hogy mikor botlasz bele valakibe, aki megával ragad, és nem engedi, hogy egyedül legyél, hiába is szeretnéd te úgy. Imádtam a magányt és mindent, ami vele járt. Csak én és a gondolataim voltunk a két utazó. Egy ideig.
Vonattal utaztam Rovaniemi-ből Helsinki-be, ahonnan majd repülővel folytatom az utam Lima-ba. Ez volt az elképzelt úti cél, ami semmi kép sem jelenthetett akadályt! Nem ismertem lehetetlent, mert aki szeret élni, az nem mond olyat, hogy „lehetetlen”. Minden sikerül ha nagyon szeretnéd, és teszel érte! Nézz fel az égre és csodáld meg a madarakat, akik mielőtt megtanultak repülni sosem mozdultak ki a biztonságot nyújtó fészkükből, vagy odújukból. Nekik is csak egy lehetőségük volt arra, hogy repüljenek. Ha ők is egy ’lehetetlen’ vállrántással fordítanak hátat az alkalomnak, soha nem tudják meg miből maradnak ki. Bár nekik nagyobb a tét, mint egy embernek és a madarak választás lehetőségei nem feltétlen összeegyeztethetők az ember döntéseivel, mégis van hasonlóság közte.
A vonat kényelmetlen volt és koszos. De nekem szörnyen tetszett minden, amit nyújtott az ismeretlen utazásom. Egyedül ücsörögtem a kabinomban, amit a magaménak tituláltam addig ameddig be nem lépett rajta egy férfi - talán 30 év körüli lehetett – és egy köszönés kíséretében helyet nem foglalt a szemközti ülőhelyen. Az eddig érzett dominanciám, amit a kabin tulajdona váltott ki belőlem megszűnt. Szorongani kezdtem a férfi jelenlétében, aki velem nem törődve olvasta Timo K. Mukka egyik híres könyvét, ami annyira magával ragadhatta, hogy nem is tűntek fel neki az arcán megjelenő furcsa vagy éppen mókás grimaszok. Nevetésemet visszafojtva figyeltem a férfit, aki még mindig elmélyedve bújta a regényt. Nem gondoltam volna, hogy itt nem én vagyok az, aki jól szórakozik, hanem ő. Viccesen rám emelte a pillantását és mély hangján megkérdezte tőlem, hogy jól szórakozom-e. Zavaromban elkaptam tekintetem róla ő pedig harsányan felnevetett. Nem beszélgettünk, talán azért mert kissé elutasító voltam vele, talán azért mert nem is lett volna miről beszélnünk. Keservesen telt a vonatút, de amikor megérkeztem Helsinki-be olyan érzésem volt, mintha újjá születtem volna. Rengeteg ember tolongott az utcán én pedig emelt fővel suhantam el köztük, nem figyelve semmire. Nevetségesen nézhettem ki a bakancsomban és a combközépig érő mustár sárga színű kabátomban, ahogyan cipelem magammal a majdnem velem egy súlyban lévő hátizsákom. Bár nagy terhet cipeltem még így is repültem az emberek között.
- Jó napot! Egy szobát szeretnék. – mosolyogtam kedvesen a pultnál álldogáló idős hölgyre. Angolul beszéltem erőltetett akcentussal, mivel manapság jobban szeretik a turistákat, mint azokat, akik őshonosak Finnországban.
- Mennyi időre?- érdeklődött hanyagul a néni, én pedig kissé a szívemre vettem a modorát.
- Ma estére. – vettem át a stílusát, amit talán rossz ötlet volt tennem, de hát úgy viselkedtem vele, ahogy én azt jónak láttam.
- Ne haragudjon hölgyem, de csak önnek, egy estére nem adhatok szobát. Vannak többen, akik szeretnének egy éjszakát itt tölteni csak éppen nem egyedül… Több a jutalék drága, keressen máshol szálást. – suttogta nekem az utolsó mondatot. Szemeim kimeresztettem és hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam.
- Két személyre egy szobát. – mondta egy hang mögülem én pedig ijedten néztem magam mögé. – Két főre már csak idead egy szobát! – húzta össze a srác a szemöldökét és erősen a nénike szemébe nézett, aki egy sóhajtással bár, de ideadta a kulcsot. Díszes felirattal volt rágravíroztatva egy számocska. De jobban érdekelt a lakótársam, mint a kulcsba belevésett 185-ös szám. – Milyen modortalan vagyok. – köhintett egyet a fiú. – Nils. – nyújtotta felém a jobbját én pedig kicsit vonakodva, de kezet fogtam vele és én is bemutatkoztam. – Az a banya senkinek nem ad szobát, aki egyedül próbálkozik! Ne haragudj, ha tolakodónak tűnök, de muszáj valahol aludnom, és gondolom te is így vagy vele. – Csak kapkodtam a fejem a fiú hirtelen mozdulatai között, amiket a nagy magyarázás váltott ki belőle. Finn volt ő is, ahogy én is. Nils egy kapkodó kisfiú, első megállapításom szerint biztosan. Haja össze-vissza lóg hol a szemébe, hol csak az egyik orcájába. Kikandikáló erősen kék szemeivel pedig mindent szemmel tart, ami számára fontos. Furcsa figura, de jó társaság. Nem várja el tőlem, hogy odafigyeljek rá, amikor mesél, csak azt, hogy ott legyek. Valószínűleg ő is magányos, mint én, és ő sem szomorú emiatt, hanem élvezi. De ameddig én a magányom hallgatással teszem jóvá, ő folyamatos beszéléssel.
- Mesélj! – pattan le mellém én pedig ijedten pillantok rá, hiszen még csak egy órája „ismerjük” egymást. A szoba egyáltalán nem volt az elvárthoz méltó, de mégis otthonos volt. Főleg úgy, hogy Nils valami képeket pakolt ki, amiken vagy nők –hiányos öltözetben- vagy tájkép szerepelt. Azt hiszem az otthonos nem jó jelző…
- Hová utazol? – fordultam a fiú felé, aki érdeklődve pislogott felém és elmosolyodott a kérdésemen.
- Hát hova máshova, mint az élet városába, a világot megtestesítő helyre… - drámázott, majd amikor feltűnt neki, hogy különösebben nem értékelem a drámai produkcióját válaszolt. – New York-ba, drága. – mosolygott rám, én pedig egy amolyan „nagyon egyedi vagy” pillantással jutalmaztam. – Ha a kisasszonynak ennyire nem tetszik az ötletem, hogy New York-ban minden megvan, amit az ember valaha is szeretne, akkor árulja el, hogy kend merre keresi a paradicsomot? – gúnyolódott velem, amire nem tudtam hogyan máshogy reagálni, mint a nevetéssel.
- Lima. – motyogtam csendesen, de vidáman. A fiú arcára rögtön kiült a meglepettség egy kis döbbenettel meghintve, így tudtam, hogy ezt a kört én nyertem.
- Szóval Lima… - váltott drámaiból gondolkodóba és lerítt az arcáról, hogy nem érti, mit akarok én Limában. – Mi köt téged oda? – kérdezte érdeklődve. Mi köt engem oda? Engem? Oda? Semmi! De a semmi nem válasz, így jobban át kell gondolnom, hogy mit mondjak.
- Lima egy tökéletes hely arra, hogy magamra találjak. – tártam szét a karom. A válaszomat csak egy elismerő hümmögés követte, így ez a kör is az enyém. – És New York? – húztam fel a szemöldököm.
- Hozzád hasonlóan én is magam kutatom, de nem épp egy csendes helyen. – nyújtotta rám a nyelvét. Nem volt benne semmi gúny, csak a humor sugárzott a fiúból. – De most bogarat ültettél a fülembe, kedves. – rázta mega fejét, majd beletúrt a dús szőke hajába. – Lima. Ez valóban egyedibb ötlet, mint New York. Jobb Lima nevét leírnom „Életem könyvében”, mint New York City-t feljegyezni. De nem hinném, hogy számomra tartogat bármit is a perui város. – rántotta meg a vállát hanyagon. Megráztam a fejem és rosszallóan kezdtem bele a hevese magyarázásomba.
- Honnan tudod, hogy mit tartogat neked Lima? Ugyan! Gondoltad volna, hogy velem fogsz itt ülni és beszélgetni Helsinkiben? Semmit nem tudhatsz előre! Lima egy csoda! Nem tudom miért, vagy mi okból kifolyólag de én oda szeretnék menni, mert nem tudok róla semmit, nem úgy, mint New York-ról. – nyújtottam most én ki a nyelvem.
- Azt hiszem… megfogtál. – tette a kezét a vállamra én pedig érdeklődve meredtem rá. – Már nem tűnik olyan jó ötletnek New York. – nevetett fel, én pedig kissé megilletődtem. – Ha megengeded… - köszörülte meg a torkát és hatalmasra meresztett boci szemekkel nézett rám. – Veled tartanék Lima-ba. – mondta ki kérlelő hangsúllyal én pedig kicsit ledöbbentem. Tudtam, hogy a fiú is egy az én elveimet élők közül, aki jobbnak látta az életet, így, hogy semmi sem biztos és minden 180 fokos fordulatot tud venni egy pillanat alatt, de mégis féltem attól, hogy az én elméleteim, az új életemről is megváltoznak az ő döntése miatt. De mit hagyok ki, ha elutasítom az ajánlatát? Minden mindegy alapon bólintottam az ajánlatára.
A reptérre érve minden a tervek szerint ment, vagyis úgy kellett volna mennie. Mikor rádöbbentem, hogy Nils arra apellált, hogy nekem sincs még jegyem, mint neki, akkor kicsit pánikba estem. Hiszen lehetséges-e az utolsó pillanatban repülőjegyet venni? Kicsit izgatottan várakoztam a csomagokkal az egyik sarokban, míg Nils elintézte a saját jegyét. A fiúnak csak pénze volt, amivel világnak indult és bár először New York-ba szeretett volna menni, még oda sem volt jegye.
Az aggodalmam hiábavaló volt, mert egy szőke csilingelő hangon éneklő srác sasszézott oda hozzám kezében a Lima-ba szóló jegyével. Sapkája félig le volt csúszva a fejéről, így keltve megint csak a laza és hanyag látszatott magáról… de ez a látszat most nem csalt! Szerényen festhettem a korai órában Nils mellett, de ő szerinte nem a külső dominál, hanem a haj. Aha… mert szerinte a haj nem a külsőhöz, hanem a belsőhöz tartozik. Hiába vitatkoztam vele, hogy a belső énünk, jobban mondva a lelkünk nem fizikailag érezhető dolog. De ha ő elképzel valamit, azt úgy is gondolja és nincs kritika! Visszatérve a haj viselethez, szerinte az én hajam egy vízeséshez hasonlít, ami érintetlen és szelíd. Nem tudtam hová tenni a megfigyelését, csak kinevettem, amit rossz néven vett. Engesztelés képen a haját egy felderítetlen erdőnek neveztem. Szerinte ez volt élete egyik legszebb bókja, így megbocsátott nekem. Lehet, hogy túl nagy falat nekem ez a fiú… bocsánat! A fiú és a vele járó furcsa dolgai.
- Ezeket nem hozhatja magával a repülőre uram. – mondta harmadjára a csomagokért felelős férfi Nils-nek, aki erősen ragaszkodott a három festményéhez. – Ezekért külön kell fizetnie, értse már meg!
- Ugyan kérem! Az egyiket eldugom a pólóm alá, a másikat az ő pólója alá.. – pillantott felém a szőke fiú. -.. ezt pedig megengedi, hogy felvigyem a kezembe, mert megkértem rá! – magyaráz Nils a biztonsági őrnek, aki idegességében fél kézzel lecsapta volna az értetlen félnótást, aki három félközepes képet szeretett volna az utastérbe felvinni.
- Utoljára mondom, vagy jön a képei nélkül, vagy itt marad! – fújtatott a férfi én pedig megböktem Nils vállát –hátha ettől észre tér – és már szállok be a repülőgépbe. Nils makacson tartotta a kezében a képeket és bár jól leplezte az idegességét, látszott rajta, hogy elege van az egészből. A férfi már intett, hogy mindenki felszállt, én pedig ijedten figyeltem a szőke fiút, amint a földhöz vágja a képeit és dühösen felbaktat az utastérbe.
- Pokolba ezekkel az emberrel! – kiáltotta el magát, én pedig nagy grimasszal veregettem meg a vállát, és próbáltam megnyugtatni. – Azok voltak a kedvenceim! – pufogott tovább, majd az idegességtől kicsordulva kezdett nevetni a saját nyomorán.
Különböző helyre kaptunk jegyet, ami nem is annyira meglepő, de annál nehezebb volt. Sajnos minden úton vannak kellemetlenségek, így itt sem maradt el. Befészkeltem magam egy ablak melletti helyre és kényelmesen ücsörögtem magamban, amikor egyszer csak egy fiatal férfi ült le mellém hatalmas zacskókkal, amik erősen árasztották magukból a hagyma szagot. Később a férfi is eregette a kegyetlen aromát. Szemeim könnyezni kezdtek és már nemhogy csak csípett, de idegesített is a hagyma szaga. Dühösen felálltam és egyenesen a mosdó felé tartottam remélve, hogy sok időt tudok ott eltölteni, és nem kell visszamennem a helyemre. Mikor a tükörbe néztem elszörnyedtem a saját tükörképemtől, ami inkább hasonlított valami paradicsom és paprika keverékére, mint egy emberi arcra. Nagy barnai szemeim pirosak voltak, ahogyan az arcom is.
Túlélve minden megpróbáltatást, amit elém állított egy 5 órás repülő út, és kibírva azt, hogy le ne csapjam a magam mellett táplálkozó férfit, büszke voltam a viselkedésemre. Nils-ről semmit nem tudtam, ameddig meg nem láttam és ő meg nem látott, miközben a csomagjaink kerestük. Meglobogtatott előttem egy cetlit, amin számok voltak szépen sorban, így gondoltam, hogy egy telefon szám lehet. Legalább neki jól telt az út…
- Merre tovább? – léptünk ki az utcára és mielőtt válaszolni tudtam volna, rá kellett jönnöm, hogy Lima nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Felért New York-kal csak melegebb volt. Hatalmas épületek, rengeteg ember és fullasztó levegő. Belváros.
- Hotel? – kérdeztem mosolyogva tőle, mire ő csak felnevetett így megkezdődött a limai kalandunk.
Az utcákon különféle emberek voltak. Mint egy vegyes saláta, teljesen zavarodott volt minden. Lényegében hamar találtunk egy Hotel-t, mivel szinte tele van a városban különféle szálásokkal. Nils hozta a formáját így a portásnak azt mondta, nászutazáson vagyunk, életünk legszebb városában, csak hát nem tudtunk szálást foglalni. Az öreg bácsinak megesett a szíve a friss „házasokon” így egy éjszakát kaptunk ingyen is. Tátott szájjal néztem Nils-re mikor kinyitott az ajtót és vágott egy hasast az ágyra.
- El sem hiszem, hogy ezt tetted. – hápogtam az ágy előtt állva, és figyeltem miként „úszik” a fiú a puha ágyneműk között.
- Gyakorlatom van. – vigyorgott. – De egyedül nehezebb lett volna.
- Szörnyű! –ráztam meg a fejem és ő pedig csak folytatta a nevetést.
Az idő elteltével kiderült, hogy Nils nem csak furfangos és okos, hanem szörnyen talpra esett is. Mivel egyikünk sem tervezett dolgozni, viszont valamiből meg kellett élni Nils vállalkozott a napi betevő megszerzéséről. Néha megijedtem a fiú technikáitól, de el kell ismernem nagyszerűek. Uri sorsunk volt, hiszen majdnem minden nap pizzát ettünk, amit az egyik bolt tulajdonosa adott oda Nils-nek, aki elhitte, hogy ő a futár. Ez körülbelül egy hónapig működött, mivel utána rájött, hogy a fiú csak kihasználta.
- Ma mit szeretne enni, kisasszony? – hajolt meg előttem a fiú, miután betoppant a szobába, az egyetlen helyre, ami tiszta úton volt a miénk. Csak megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy nem vagyok éhes. – Valami baj van? – kérdezte azzal a tipikus gyanakvó hangjával és kezét a vállamra tette.
- Semmi. – mondtam csendesen és nem túl meggyőzően.
- Aha… - vigyorodott el. – Nos, akkor az esti program megvan. Gyere! – kapta el a kezem, ellenkezni sem adott időt. Valóban nem volt semmi bajom, csak valahogy nyomasztani kezdet ez az egész, ahogy mi élünk. Pedig erre vágytam ez volt, amit szerettem volna. De talán nem is az bánt, ahogyan, hanem az, hogy hogyan. Zavar a sok hazugság, amit bár muszáj, mégis nehéz kimondani.
Szégyelltem a viselkedésem, de nem volt erőm másik arcot varázsolni az eredetire. Viszont, amikor megláttam hová vitt minket a taxi, hatalmas mosoly ült ki az arcomra. A Csendes óceán a szemem elé tárult és egy lágy szellővel köszöntött, ami beletúrt hosszú világos barna tincseimbe. Mélyen magamba szívtam a sós illatot és végre őszintén boldog voltam. Ezért a pillanatért megérte azt a sok rosszaságot’ elkövetni.
- Gyönyörű. – mosolyogtam Nils-re, aki a hátam mögött karba tett kézzel ácsorgott.
- A legjobbnak a legjobbat. – kacsintott rám, én pedig felnevettem. Nils arcán megjelent az a rosszat jósló mosoly, amitől néha megijedtem, hiszen valami butaságon törte a fejét… megint. – Esti fürdés? – kérdezte felvont szemöldökkel tőlem.
Akadékoskodhattam volna, de a számból vette ki a szót. A víz tökéletes volt, mi pedig a homokos parton, mezítláb teljesen átadtuk magunkat a víznek. Lehánytuk magunkról a ruhákat és bevetettük magunkat a habokba. A víz sós volt és csípte a szemem, de nem foglalkoztam vele. Hajam a hátamra tapadt, amikor felegyenesedtem és szememmel a fiút kezdtem keresni. Forgolódtam egy ideig a derekamig érő vízben, amikor hirtelen felbukkant előttem egy alak és hangosan az arcomba kiáltotta, hogy „búúúú”. Nem is ő lenne, ha ezt nem játszotta volna el, de végül is jó kedvre derített vele így örültem neki.
A sötét felbátorítja az embert, és olyan érzése van, mintha egy adrenalin bomba vágta volna fejbe. Pörögtem és egyáltalán nem bántam, hogy nemsoká hajnalodni fog, sőt, élveztem, hogy ennyire fesztelen lehetek. Egy hatalmas szikla tetején álltam és figyeltem a hullámokat, amik néha felcsaptak a méretes kő oldalára. Fehér neműm teljesen elázott, ahogy én magam is. Nils csendben volt mellettem és várta a válaszom, az ötletére, miszerint ugorjunk le. Felé pillantottam és óvatosan bólintottam egyet. Elmosolyodott és megfogta a kezemet. Csak barátok voltunk. Pár hónap alatt a legjobb barátok és az egyetlen barát a másiknak. De néha, amikor már kifogyok a gondolatokból rájövök, hogy Nils egy remek fiú és legbelül számomra több is, mint egy barát.
Lábaim remegtek, mikor a szikla végére lépkedtünk és óvatosan megszorítottam a fiú kezét. Nem voltam biztosa benne, hogy én le akarok innen ugrani, de nem hagyhattam ki! Nem hagyhattam ki, hogy akár egy pillanatra is, de repüljek. A kíváncsiság hajtott előre, de remegésem nem múlt el. Átterjedt a lábamról az egész testembe, amit a mellett vizesen álló és mindenre kész srác is észrevett.
- Ha nem akarod, akkor ne ugorj. – mondta kedvesen.
- De akarom! – vágtam rá hevesen, de a hangom remegett. Nils közelebb húzott magához és átölelt. Testünk összesimult engem pedig kirázott a hideg. Két karjával erősen szorított magához, majd háromig elszámolt. Lábaink egyszerre rugaszkodtak el és összefonódva zuhantunk a mélybe. Talán ilyen szorosan még senkit nem öleltem, mint Nils-t. Féltem, rettegtem a zuhanás érzésétől és egyenesen a szívroham szélén táncoltam. Majd erősen csapódtunk a vízbe. Először lábamon éreztem a kissé hidegnek ható nedvességet, majd egész testemen. Nils kezei nem engedtek egy pillanatra sem, így végig együtt voltunk. Teljesen elmerültünk, amit fülem erős lüktetéséből éreztem. Levegő hiányában próbáltam magam elnyomni Nils-től, de ő nem engedett, már-már kezdtem pánikba esni, amikor éreztem a víz egyenletes mozgását a bőrömön. Felfelé haladtunk. Mozdulatlanul hagytam, hogy a fiú vigyen, minket a levegőre, hiszen minden energiám arra összepontosítottam, hogy kibírjam a maradék levegőmmel. A felszínre bukkanva erős köhögésben törtem ki, ami megviselte a tüdőm.
- Jól vagy? – segített ki a partra a fiú. Óvatosan bólintottam egyet, hiszen még mindig köhögtem, idővel kezdtem felfogni, hogy mi is történt velem, és köhögésem átváltott nevetésbe.
- Ez… - túrtam hátra a hajam. – Nagyszerű volt. – nevettem és már a hasamat fogva kacagtam a fiú arcába.
- Megismételhetjük.
- Ne! – válaszoltam rögtön és hangosan. Ez újabb nevetést eredményezett, ami boldoggá tett és teljesen úgy éreztem magam, mint a világ legszerencsésebb embere.
Amikor megkezdtem az utamat, még amikor nem ismertem Nils-t. Azt hittem, jobb egyedül. Vagyunk annyira önállók, hogy egyedül is elérjük azt, amit szeretnénk. De ez nem igaz. Egyedül az embernek csak a fél része van meg. Egyedül olyan az élet, mint a nappal Nap nélkül. Tökéletlen a sors, hogy így rendelte el az életet, de ha megtalálod a másik feled tökéletes lesz.
Idő múlik, én pedig egyre bizonytalanabb vagyok Nils-el kapcsoltban. Már az 5. hónapja, hogy együtt vívjuk harcaink Lima-ban. Én hetente egyszer egy kis étteremben szerzem mega a betevőt. Nils viszont mostanában kiül az állomásra szedett vetett ruhákban és ahogy elleste az emberektől egy pohárral a kezében ücsörög egy korláton. Első kérdésem az volt tőle, hogy hová tette a büszkeségét, de elintézett egy vállrándítással és azt felelte, hogy ezzel csak növeli azt.
- Nem szégyelled magad emiatt? – fordultam felé este, amikor már érdemesebb lenne aludni, viszont nekem nem ment.
- Kéne? – nyitotta ki a szemeit és rám nézett. Valami dolgozni kezdett bennem, valami kellemes érzés.
- Igen. Koldulsz! – húztam össze a szemöldököm és amolyan „ez egyértelmű” pillantással jutalmaztam.
- Nem! Tévedsz! Én csak nézegetem a poharat, miközben ücsörgök, mivel unatkozom. Az már más tészta, hogy vannak emberek, akik félre értik az unatkozásomat és pénzt dobnak a poharamba. - okosított ki engem. Felkuncogtam ezen az elméleten, bár nem nyugodtam meg, hiszen ezzel magát csapja be.
Minap vettem egy kis dobozkát, amibe nem tettem semmit. A doboznak a legnagyobb szerepet szántam, az életemben. Nils-el az oldalamon az óceánparton sétáltam és azon gondolkodtam, hogy valahol, valaki tudta, hogy ez fog-e velem történni? Tényleg meg lenne írva az ember sorsa? De ha tudnám is biztosra, hogy előre tudja valaki az életem, szeretném-e én is tudni azt? Érdekel engem, hogy mi lesz holnap? Mi lesz velem egy hét, egy hónap, egy év múlva. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy mit szeretnék, hogy mit várok el az élettől, pedig már itt lenne az ideje, hogy tudjam. Célokkal és tervekkel egyszerűbb az élet. De mi van azokkal akik, még nem tudják, mit akarnak? Olyanokkal, akik hozzám hasonlatosan keresik az útjukat. Talán valami különlegeset rejtegetnek nekem valahol messze eldugva, amit csak hosszas próbatételek során találok meg. Igen, talán…
Lábamnak megadom azt a luxust, hogy cipő nélkül érezze a földet és kellemesen süppedjen el a puha homokban. Néha kicsap a víz a föld birtokára, amit csak a talpammal érzek, mivel szemeim becsukom és csak a megérzéseimre bízom magam. Olyan mintha felhőkön lépdelnék, amik néha legszívesebben lelöknének magukról, de mégis fent maradok rajtuk. A homok formája minden egyes léptem után új formát vesz fel, ami mosolygást vált ki belőlem.
Nils pillantását érzem magamon, aminek alap esetben szörnyen zavarnia kéne, de most egyszerűen semmi sem érdekel, csak az óceán éneke és a „felhőkön” való sétálás. A fiú nem beszél hozzám, talán tudja, hogy most a gondolataim rendezgetem, rosszabb esetben pedig bolondnak néz. De ő megért engem, hiszen hasonló lélek, mint amilyen én vagyok. Álmodozó, olyan vérbeli álomhajcsár, aki még az én kitartásomat is túlszárnyalja. Ahogy képes nekem mesélni a terveiről, ahogy látja magát évekkel később, és minden, amit csak kiejt a száján egy álom. Bár a vágyink és az érzéseink képlékenyek, mégis kötődnek egy alap ötlethez.
Szerettem volna hinni, hogy az emberek nem olyan hasonlóak, mint amilyennek látszanak az utcán.
Mert ha végiggondoljuk, télen mindenki kabátot, sapkát és sálat visel többnyire, nyáron lazább öltözet, rövidnadrág talán és a többi megszokott holmi. Behódolnak a stílus és az adott divatnak ezzel elnyomva a saját egyéniségüket, így válva tömeggyártmány újabb kis láncszemévé. Aki ügyes, persze ebből a szürke felhőből is képes kivilágítani és észrevetetni magát a világgal. Rovaniemi-ben mindig megbámultak az emberek. Kis koromban úgy gondoltam, hogy talán azért mert kisebb vagyok, mint ők és azt hiszik egy manó, vagy egy tündér vagyok köztük. Idővel, amikor már egy magasságban láttam a világot, mint ők, még mindig vonzottam a tekinteteket. Különös és sajátos öltözködési stílust alakítottam ki magamnak a visszahúzódó kamasz koromban, ami talán a mai napig elkísér. Pedig nem kell itt lila hajra, sárga kígyónadrágra, kötött ciklámen pulcsira gondolni. Egyszerűen mindenkinek vannak dolgai, amitől nem képes megválni, ami már nem csak, hogy hozzánőtt és elválaszthatatlan tőle, de még talán belé is szeretett. Én és a karkötőim vagyunk azok, akik, mint a sziámi ikrek, kettészedhetetlenek vagyunk. Karomat sok-sok színes és cifra kötött, vagy fonott kardíszek övezik. Ezekben látom magam, ezekben tudom visszanézni az emlékeim, és ezekben látom a jövőm. Tíz centiméterrel a könyököm előtt végződik a hosszú sor, bevallom egy kicsit beteges látványt kelt. De nem zavar, ahogy az sem zavar, ha valaki megszállott beteges gyűjtögetőnek titulál. És ha az is lennék? Egy idegennek semmi köze hozzá.
Bezárva az emlékeim gondolatbeli ajtaját kinyitom a szemem és mosolyogva állok meg Nils előtt. Az én példámat követve megáll ő is, és összeráncolt szemöldökkel méreget. Szemeim felemelem amikor egyre közelebb jön hozzám, mivel magasabb, mint én és a szemkontaktust tartanom kell. Erős karjait körém fonja és össze is kulcsolja őket a hátamon.
- Merre jártál? – utal a gondolataimra, amik összefüggés nélkül folytak le az agyamban.
- Messze. - suttogom csendesen. Csak egy halvány nevetést hallok a fejem fölül. Mikor hirtelen észbe kapok és érzem a szívem heves dobogását, és a kis lényeket a gyomromban, akik feléledtek az ölelés miatt, elmosolyodom. Tagadhatatlan érzés, amit a közelében érzek. Mindent elsöpör, ami eddig foglalkoztatott, és megköveteli magának a figyelmet. Ezt mind a tudta nélkül. Szeretem őt, a személyiségét, a viselkedését.
- Megyünk? – enged ki a szorításból és mélyen a szemembe néz. Szemei nagyok és kékek, amiket huncut mosolygó ráncok vesznek körül. Szája egy komisz mosolyra húzódik így még a szavam is eláll. Csak bólintani tudok szerényen, ő pedig a kezeit a kezeimre téve sétál velem együtt vissza a városba.
Sutyorgásra ébredek fel reggel, ami kellemetlenül hat a tudatomra, hiszen amikor aludnom kéne minden apró neszre felriadok és nem hagyom magam mély álomba merülni. Szemeim még csukva de az elmém már ébren. Csak fekszek az ágyon, mint egy földre hullajtott levél és várakozok az álomtündérre, aki majd édes álomba ringat. Fülemet megcsapja egy csendes beszélgetés, ami egyre jobban kezd érdekelni így fülem hegyezve hallgatózóm.
- Igen, a holnapi hajnali járat, New York City. – veszem ki a szavakat. Szívem a nyugalmas stádiumból hirtelen vált át az idegbeteg kopogásba ezzel, majd kiszakítva a mellkasom. – Egy személyre.
Lehúzom magamról egy könnyű mozdulattal a takarót és pehely könnyűen szállok le az ágyról a padlóra. Csendben kilibegek a fürdőnek nevezett kis lyukba, ahol Nils-t látom a telefonjával a kezében. Még mindig beszélt, amikor az ajtóhoz sétáltam. Szemei megakadtak rajtam és hirtelen változott meg az arca. Az óvatos vonások ijedté váltak. Telefonját elemelte az arcától és sajnálkozóan nézett rám.
- Figyelj… - kezdte én pedig védekezően emeltem fel a kezem magam elé.
- Nem! Te figyelj! – csitítottam el, ő pedig szomorúan rám nézett. – Miért nem szóltál? – harapok az ajkamba ezzel visszaszorítva a kitörni készülő érzelmeim.
- Nem tudom. Nem akartam, hogy tudd. – préselte ki a szavakat a száján. Érdekelt volna, hogy miért, de arra a jutottam, hogy talán jobb is, ha nem tudom.
- Holnap? – sütöttem le a szemeim és már magától a szótól is megrémültem.
- Igen. – mondta határozottan és talán ez tört bennem mindent össze. A határozottsága. Lassan megfordultam és elindultam vissza a szobába Nils-t otthagyva a fürdőben. Nem halottam a fülemben lévő dübörgéstől. Éppen, hogy a szobába beértem két hatalmas kéz ragadott meg és erőteljesen maga felé fordított. – Sajnálom. – suttogta én pedig válaszolni szerettem volna, de a szavaim nem találták a kiutat. Eltorlaszolták a kijáratot, amin ki kellett volna jönniük. Nils gyengéden és óvóan nyomta saját ajakit az enyémhez. Kezét a hajamba mélyeztette így teljesen magához láncolva. Szemeimből kiszökött egy árva könnycsepp, akinek nem volt joga megmutatni az engem csókoló fiúnak a gyengeségem de mégis megtette. Nils elvált tőlem és keserves mosollyal az arcán letörölte a szökevényt az én arcomról. – Nem engedhetem, hogy egy szerelem beleszóljon a terveimbe. – mondta mélyen a szemembe nézve. - Nem engedhetem meg magamnak, hogy szerelmes legyek, mert akkor elvesztem az eszem, és túl rövid az élet ehhez.
- Most hallod magad? – nevettem fel kínosan, és lehámoztam magamról a kezeim. – Ezért mész el?
- Igen, részben ezért. – mosolygott. Értékeltem a mosolyát, mivel éppen most vallott nekem az érzésiről, amit én szörnyen sokra becsültem. Hiszen én is szeretem őt.
- Nils… - emeltem fel a fejem. – Nem szeretném.
- Ne mondj ilyet jó? – ölelt megint magához, én pedig tudtam, hogy nincs vissza út. – Egy év múlva, ha minden jól megy. A sziklán, amiről leugrottunk. – nevetett fel, ahogy én is. – Találkozunk. – elmosolyodtam és még egyszer megcsókolt. Hirtelen kimondott szavak és tettek ára, hogy még időnk sincs őket felfogni és értékelni.
Úgy történt minden, ahogy az meg volt írva. Egyedül keltem fel reggel és egyedül feküdtem is le, minden egyes nap egyre erősödő hiányérzettel. Magányos voltam, hiszen egyedül nem jó. A hónapok lassan teltek én pedig, bár sok helyre elutaztam, hogy az idő alá kereket adjak, nem volt olyan, mint Nils-el utazni. Nem felejtettem el őt, az érzéseim nem változtak, csak az emlékeim halványodtak. A kis doboz, aminek tudtam, hogy nagy szerepe lesz megtette a szolgálatait. Minden nap egy kis papírt dobtam bele egy számmal rajta, ezzel is érzékeltetve az idő múlását.
Jártam minden szép és felejthetetlen helyen, találkoztam különböző érdekes emberekkel és álatokkal, de ezek az élmények csak az enyémek. A napok felértékelődtek nekem 24 óráról 48-ra. Ördögi kör volt, ameddig észbe nem kaptam, hogy az önsajnáltatásom a végéhez közeleg és az év is lassan letel. Gyermekes izgalommal vártam a napot, hogy újra láthassam őt. A hónapok hetekre, a hetek napokra, a napok pedig órákra csökkentek.
Kint ücsörögtem a szikla tetején hajamat csavargatva, ami ez eltelt idő alatt már majdnem a fenekemig ért, és amit annyira szerettem. Lábam a mélybe lógattam és egy kis dalt dudorásztam magamban. Három két órája várakoztam már, amikor egy hangot halottam magam mögül. Éles akcentussal köszöntött egy (megítélésem alapján) afrikai fiatal férfi, aki mellett egy kiskutya ácsorgott. Kedvesen rá mosolyogtam és már éppen kérdezni szerettem volna, hogy miben segíthetek, amikor a fiú erősen magához ölelt és a kezembe nyomott egy borítékot és a kutya pórázát. Értetlenül álltam és nem tudtam mire vélni a történteket. A fiú láthatta rajtam az értetlen reakciót, így a száján csak egy szócskát ejtett ki, azt is akadozva: „Nils-től”. Szívem egyszerre lett boldog és bánatos is. Miért küldene nekem Nils egy kis ebet és egy levelet? A néger fiatalember intett nekem majd elment, én pedig tehetetlenségemben kinyitottam a levelet, miközben fél kezemmel az állatott cirógattam és olvasni kezdtem.
A sorok méregként hatottak rám és könnyeim megint csak az engedélyem nélkül szánkóztak az arcomon. „ Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nem elég hosszú az élet?” olvastam a szépen kézzel írott sorokat. „ Azt hittem több időm lesz, reméltem, hogy még egyszer láthatlak.” Már ekkor kezdtem félni a levél végétől és kezeim remegve tartották a lapokat. „ Volt választásom Emeli, de ha máshogy választok, nem ismertelek volna meg.” Minden szó a lelkemig hatol és keserves fájdalmat okozott. A mellettem eddig nyugodtan üldögélő kutyus most az ölembe mászott és vigasztalóan nyaldosta a kezemet. Beteg volt, tudta, hogy beteg és mégis senki meg nem mondta volna róla, hogy az. Én sem vettem észre. Nem láttam, hogy micsoda teher nyomja a vállát. „ Sose hibáztasd magad miattam, kérlek! Én sem teszem ezt, szeretném, ha a kis Morfeusz veled maradhatna, a neve görögül álmot jelent…” Magamhoz öleltem Morfeuszt és elmosolyodtam a nevén. „ Nekem volt a legeseménydúsabb és érdekesebb életem, amíg veled voltam, ameddig rád vártam és ameddig tudtam, hogy vagy nekem.” Könnyeim újra pofátlanul áttörtek minden határt és könyörtelenül siklottak az arcomon. „ Egyet jól jegyezz meg! Szeretlek Emeli, és mindig is szeretni foglak! Köszönök mindent!” Én is, én is szeretlek! Mondtam magamban, és éreztem, hogy minden porcikám hálás neki, hogy volt nekem… A levélben arra kér, hogy menjek el Lima-ból egy helyre, ahol boldog vagyok, és éljek úgy, ahogy hozzám méltó. Bocsánatot kér, amiért fájdalmat okoz most nekem… Ő bocsánatot kér! Amikor nekem kéne egy életig törlesztenem, hogy nem vettem észre, hogy mivel küzd, ilyen fiatalon! „ Az ember csak egyszer szerelmes igazán az életében, én az vagyok a lehető legjobban! ” Az utolsó sort elolvasva minden könny kiszökött a szememből és erősen néztem a távolba. Morfeusz tekintetében Nils-t láttam, a szeretett a céltudatosságot.
Alulbecsültem az életet. Néha olyan dolgokkal lep meg amikről a legmerészebb álmainkban sem álmodunk. Semmit se utasítsunk vissza, mindenbe százszázalékosan legyünk benne, mert sosem tudjuk, hogy mit hagyunk ki vele …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése