20. Rész - I Can Fly

 Mosolyt! :)

Itt is vagyok a kereken 20.résszel :) I can't belive it! Ez a rész magáról  a repülőútról szól, ami bár ha úgy vesszük nem túl hosszú eseménysorozat, de sok minden kiderül a kapcsolatokról :)

A feliratkozók száma csökken... nem nő csak csökken, ami eléggé negatívan hat rám, ahogyan az is, hogy a komik egyre fogyatkoznak :( bár köszönöm azoknak, akik még most is veszik az időt és támogatnak, valahogy nem tudok eltekinteni a támogatás megcsappanásáról :( 

Szóval egy kicsit vesztettem a lelkesedésemből, de üsse kő :) jó olvasást :)

Ui.: A közvélemény kutatás eredménye:

 /Zayn/

A repülőgép ablakából lepillantva, nem látok semmit, csak nagy kósza felhőket, amiket a kedve szerint irányít a szél. Nem kapnak választási lehetőséget, ki vannak szolgáltatva a széliránynak. Rálehelek az ablakra, amin egy kis folt keletkezik. Ujjammal óvatosan rajzolok rá egy mosolygós napocskát, így próbálva a Napot a látképbe rakni. A ködös borús idő zavaróan erőlteti rám mindazt, amit nem szeretnék érezni.
Egy fej hajlik a vállamra és óvatosan kis ujjak fonódnak az enyémek közé. A repülőgép rázkódása megzavar minden programot, amit alap esetben csinálhatnánk az unalom elűzése miatt. A kezemet hirtelen megszorítják, és nedves ajkak súrolják a fülemet. Oldalra fordítva a fejemet egy mosollyal találkozom, amit ha tudnék, se utasítanák el, hiszen nem állok mártír szerepében. A mosoly átformálódik, és óvatos csókot lehel a vigyor tulajdonosa az ajkaimra.

-          Hogy vagy?- simítom ki az enyhén göndör fürtöket az arcából, a mosoly a szájáról a szemeibe kúszik, majd csillogóan kémleli az én tekintetem.
-          Most jól - felel őszintén, én pedig mosolyogva bólintok. A nehéz időszakban is van nyugodt, csendes korszak. Tenyerem az ablakra tapasztom, mintha ki szeretnék nyúlni. A hideg üveg beleremeg a kint dörömbölő természet hangjára. A fellegek, amelyek eddig csak settenkedve figyeltek, most már hangot is adnak. Mély, lélekig hatoló mennydörgések tarkítják az eget, így az utasok többsége bánja azt percet, amikor felszállt a gépre.
-          Kimegyek a mosdóba – suttogja a fülembe Hilary alig hallhatóan.
-          Nem várod meg inkább, ameddig kiérünk a viharból? – kapom el a kezét féltően, és reménykedem abban, hogy hallgat rám.
-          Zayn, mindjárt bepisilek – húzza el a száját én pedig fejem rázva mosolygok felé.

Nem viselkedhetek úgy, mint az apja, nem mondhatom meg neki, hogy mikor menjen ki a mosdóba. Pedig szívesen megtenném, és azt sem fogadnám rosszul, ha hallgatna rám. De persze ez nem így van. A makacssága határtalan, amit tekinthetünk előnynek is.
Hosszú percekig figyeltem a még mindig vándorló felhőket, amiknek kisebb nagyobb sikere volt abban, hogy lekötik a figyelmem. De a türelmem véges, így már nem bírtam várni Hilary-re, már-már rosszra gondoltam. Az izgalmam nem maradt nyugton így dülöngélve estem az egyik stewardess-hez, aki segítőkészen kérdezte miben segíthet.

-          A barátnőm, körülbelül 20 perce elment a mosdóba és már furcsa egy kicsit, hogy még nem jött vissza- hadartam el a hölgynek, aki megértően bólogatott.
-          Jöjjön, megnézzük – mosolygott rám kedvesen, de valahogy nem tudtam értékelni a higgadtságát.
Esetlenül követtem a magam előtt haladó hölgyet, és közben pár idegennek oda köszöntem, mivel hevesen integetni kezdtek és a nevemet suttogták.  Az izgalom és a rettegés, hogy valami baj lehet átterjedt a kezeimre. Lassan kezdtek el remegni, de annál gyorsabban kezdett idegesíteni.

-          Hahó! – kopogott be a 40-es évei körül járó utaskísérő hölgy, én pedig vártam, hogy valaki feleljen, de nem kaptunk választ, a másik ajtóhoz áttérve, újra kopogott, de ugyan az történt. A szívem hevesen kezdett el dobogni és a pozitív gondolkodás olyan ismeretlen volt számomra, mint a Holdra utazás. – Biztosan itt van a barátnője? – kérdezte tőlem a nő. Csak halványan bólintottam, mert éppen a kérdésével egy időben láttam a lelki szemeimmel magam előtt Hilary-t, ahogyan az egyik rázkódásnál elveszti az egyensúlyát és elesik. Beütni a fejét és eszméletlenül fekszik a mosdóban.
-          Nyisson be, kérem! – vakartam meg idegességemben a tarkómat. A nő bólintott és benyitott az egyik illemhelybe, ahol senkit sem talált. Kizárásos alapon, csak a másik mosdóban lehetett Hilary, de azaz ajtó zárva volt. Szemeim hatalmasra nyitottam és saját magam próbáltam kinyitni az ajtót, de zárva volt.
-          Ühm… - halk nyöszörgések szűrődtek ki az ajtó mögül, én pedig egyszerre könnyebbültem és ijedtem meg. Lehet, hogy már ébredezik az ájulásból, lehet, hogy épp most lett valami baja. Minden megfordult a fejemben, aminek akár csak egy százalék esélye lehetett. A hangok nem csendesültek, így a bizakodásom is egyre magasabb lett.
-          Mr. Malik, szerintem… - köhögött a nő, amikor egyre bizarrabb és bizarrabb hangokat halottunk. – Szerintem ez a helyiség foglalt.
-          Erre én is rájöttem – vetettem mogorván oda. Az idegességem dühbe fordult át és a félelem párosult hozzá. – Hahó!!! – veregettem az ajtót agresszívan, amire a nő lefogta a kezem és kérlelni kezdett, hogy csillapodjak le. Pár pillanat múlva egy fiatal férfi jött ki a mosdóból, piros arccal és heves levegővételekkel.
-          Elnézést – haladt el mellettünk én pedig a homlokom ráncolva fordultam utána. Legbelül reménykedtem, hogy ne Hilary jöjjön ki utána, mivel az ajtó még mindig zárva volt, miután a férfi kiment. Szemeimet becsuktam és csak a fülemre hagyatkoztam. Halottam az ajtó kattanását, majd kicsivel később egy faggató hangot.
-          Zayn? – kérdezte döbbenten egy hang, amit senki hangjával nem keverek össze. – Mit keresel itt? – fogta meg a vállam én pedig próbáltam nem felrobbanni a dühömben. Mit keresett Hilary egy férfival a mosdófülkében?
-          Bocsánat, arrébb állna egy kicsit- halottam meg egy másik hangot ugyan abból az irányból. Szemeim kipattantak és egyszerre pillantottam meg Hilary-t és a mosdó ajtajában várakozó hölgyet, aki miattam nem fért ki a mosdóból. Ekkor esett le a tantusz, hogy nem Hilary jött ki az illemhelyről, hanem az ismeretlen ugyan csak kipirosodott arcú nő. – Elég forgalmas ez a terület – mormogott az orra alatt a nő, majd távozott.
-          Ő a barátnője? – kérdezte tőlem az eddig velem együtt izguló és álldogáló stewardess.
-          Igen, ő az - nevettem fel, hiszen semmi baja nem volt, és nem is ott volt, ahol hittem. – Köszönöm Thriselle – mosolyogtam rá kedvesen, mire ő csak megrázta a fejét, majd elment.
-          Mi folyik itt? – tárta szét a kezét Hilary. Szorosan magamhoz öleltem és rövid csókot nyomtam a szájára.
-          Hol voltál? – kérdeztem tőle még mindig mosolyogva.
-          Megnéztem, hogy Hell és Harry élnek-e még… - húzta össze a szemöldökét és értetlenkedve nézett rám. Túlreagáltam. Teljesen egyértelmű, hogy megőrültem. A vigyor az arcomon ragadt, de nem bántam.

/Harry/

Még magam sem tudtam, hogy mire vállalkoztam azzal, hogy belegyeztem ebbe az útba, de nem kellett sokáig várni arra, hogy rájöjjek, az idegeim ép egészségével szórakozom. Egy óra alatt hatszor szóltunk egymáshoz Helenaval a repülőgépen, de mind a hat mondat, amit felém intézett valami piszkálódásba torkollott. Vagy úgy kezdte, hogy „Na ide figyelj..” vagy „Hé! Tapló…”. Már annyira lefárasztott, hogy csak mosolyogtam, amikor véletlenül azt mondta nekem, hogy Harry a Styles helyett, aminek alapból hív engem.

-          Azok mik? – kérdeztem tőle, amikor egy kis dobozkából pirulákat szemezgetett ki. Rám sem figyelve bekapta őket, és semmi segítség nélkül szárazon lenyelte.
-          Szóltál? – válaszolt végül flegmán, én pedig meg akartam ismételni a kérdésem, amikor rájöttem, hogy akkor sem kapnák választ rá.

Nem tudta elkerülni a figyelmem az, hogy minden kisebb-nagyobb rázkódásnál Hel erősen megkapaszkodik és szemeit összeszorítva várja, hogy a repülőgép újra stabil legyen. De ez csak az egyik dolog volt, ami szembetűnt, a másik azaz volt, hogy amikor a velem egy osztályon utazó fanok odajöttek és kértek egy autogramot, Helena arca megvető és szánakozó lett.

-          Zavar, ha idejönnek a rajongók? – kérdeztem tőle teljesen normálisan, de úgy látszik semmit nem ér, ha normális vagy abnormális vagyok.
-          Téged nem? Belemásznak a magánterületedbe… vagyis az enyémbe – nézett egyenesen előre, és még csak véletlenül sem vetette rám a pillantását, talán abban a tévhitben élt, hogyha rám néz, kővé dermed.
-          Engem nem- mondtam neki nevetve. Hogyan is tudna zavarni ez? Haha… Inkább örülök neki, mint majom a farkának. Ettől jobb érzés nincs is, amikor odajönnek hozzád és lélegzet visszafojtva bámulnak rád, mert eddig csak a képeken találkoztak veled, és nem bírják elhinni, hogy élőben is létezik Harry Styles. A repülő újra elkezdett zötykölődni először enyhén, majd fokozatosan egyre intenzívebben.  A stewardessek a hangosbemondóban tájékoztatták az utasokat, hogy éppen kifelé haladunk a viharból, nem fog semmi baj történni és nemsokára elmúlik. Csak a szokásos szöveg baj esetén.
-          Úristen – motyogott mellettem Helena. Az ülőhelyek megrázkódtak, ő pedig erősen az ülésébe mélyesztette az ujjait. – Nem bí-ro-mmm! – mondta szaggatottan, de nem nekem szánta hanem magának. Kicsit tartottam a reakciójától, de elkaptam az egyik kezét és szorosan megszorítottam, ujjammal elkezdtem simogatni a kézfejét, amire ő hirtelen rám kapta a tekintetét.
-          Mit csinálsz? – ráncolta mogorván a szemöldökét.
-          Ne félj, mindjárt vége – mosolyogtam rá nyugtatóan.
-          Jól van óvó bácsi… addigra meghalok – húzta ki a kezét az enyém alól. Nevetve megráztam a fejem és egy képzeletbeli listán Helena neve mellé írtam volna, hogy „kezelhetetlen”.

Kis idő elteltével az ég kezdett a kék színt felölteni a szürke helyett.  Kiváltságosnak éreztem magam, hogy vita nélkül szereztem meg az ablak melletti helyet, mivel ahányszor az ablak felé néztem Helena is odatekintett, feltűnően szenvedett, hogy ő nem tud kilátni, de én jól szórakoztam rajta.

-          Kérem kössék be az öveiket, megkezdődik a leszállás…