18. Rész - Mental Threats

Mosolyt! :) Meglepetééés :) ezzel a résszel nem csak magamnak bizonyítottam be, hogy igenis képes vagyok több rész írásához, hanem nektek is! Szóval eltekintve attól, amit az előző részhez kértem itt a 18. fejezet, amiben történik pár különös dolog :) remélem elnyeri a tetszéseteket! A dőlt betűs szöveg egyfajta visszaemlékezés akar lenni! Lehet, hogy már láttátok és szavaztatok is, de megemlítem, hogy a jobb oldalon van egy kis kérdés, segítene ha válaszolnátok :) előre is köszönöm! következő részt 7 komi után hozom :) 

/Zayn/

Láttatok már valaha szépet? Amire nem találtátok a jó szót csak tudtátok, hogy szép. Csukott szemeimen keresztül látok egy tükröt, és a tükörben (nem, nem magam látom) egy alakot vélek felfedezni. Hosszú haja van, aminek a színe a gesztenye barnához húz inkább, mint az éj feketéhez. Kacér mosoly ül az arcán és mást nem látok csak a mosolyát. Hosszú kezével felém nyúl és bátorítóan hívogat. Karom megfeszül és az ő keze után nyúl. Hirtelen a közelsége forrósággal tölti el a testem, amikor meztelen teste hozzám ér. Érzem, hogy izzadok, érzem, hogy olyan gyorsan lüktet a szívem, ahogyan még sohasem lüktetett. A lányt szorosan magamhoz ölelem, és a haját simogatom, majd amikor megcsókolnám, hirtelen eltűnik. Ordítom a nevét kétségbeesetten, de mit sem ér.

Szemeim kipattannak, és feszült testem elengedem. Izmaim lüktetnek, mintha megvertek volna. Kezem magam mellé csúsztatom, és amikor egy le-felemelkedő testbe ütközik minden fájdalmam, amit az álmom váltott ki elmúlik egy pillanat alatt.

-          Rosszat álmodtál? – kérdezi rekedtes hangon a mellettem nyugvó lány. Szemeivel keresi az enyémeket, hogy szavak nélkül is megértsen, de én makacsul tanulmányozom a bordó színű falat.
-          Részben – suttogok. A hangom fájdalmasan süvített a csendes légkörbe és azt szerettem volna, ha csend venne körül örökké. Nem tudom, hogy, hogyan tudta az álmom már az első pillanatát a napomnak elrontani, de meg tette.

Férfi a konyhában. Ha ezt a mondatot meghallom két véglet jut az eszembe, az első, hogy a konyha tíz percen belül robban, piros jelzés és a többi, a másik pedig a finom illat és mesteri ételek állaga, pocakot megmelengető gondolat. Én se ide se oda nem tartozom, addig, ameddig csak enni járok a konyhába. Sajnos se türelmem se tehetségem nincs ételt készíteni.

-          Rántottát? – érdeklődött Hilary. Kedvesen rá mosolyogtam és egyre jobban kezdett bennem tudatosulni, hogy az álmomban ő szerepelt. – Apropó, hánykor kezdődik a koncert?
-          Este hétkor – gondolkoztam el, de teljesen fölösleges volt, hiszen tízből kilenc koncertünk hétkor kezdődik.
-          Nincs kedved segíteni, olyan nehéz ez a kanál… - csóválta meg a fejét nehézkesen. Arcán huncut mosoly pihent és a színészi készségei nem épp voltak a tetőfokon.
-          Ha segítek, akkor nem reggelizünk - ugrattam, majd gyorsan mellé lépkedtem és a derekánál fogva elrántottam a tűzhelytől. – Nem gondolod, hogy rá ér az a rántotta?
Finoman beletúrtam a hosszú hajába, amit úgy szerettem és óvatosan elhúztam magammal együtt a konyhából.  Kellemes csatát vívtak a szájaink, amit mindennél jobban élveztem. Kezét a hajamba eresztette és az ujjaival felfedezte azt. Bizsergető érzés kerített hatalmába, aminek nem tudtam nemet mondani, kívántam őt.

-          Nem tudom, meddig bírom még - suttogtam egy levegővétel közben. Hilary mélyen a szemembe nézett és láthatatlanul elmosolyodott.
-          Köszönöm- hajtotta a homlokát az enyémnek és hosszú csókot váltottunk.


/Niall/


Megfontolandó kérdés, hogy van-e gyógyír a szerelemre. Van-e olyan dolog, ami eltereli a figyelmünket a fájdalmunkról és erőt ad élni?! A takarók hullámzó tengerébe burkolva próbálok a gondolataimtól megszabadulni és aludni. De minél jobban próbálok az alvásra koncentrálni annál jobban jön vissza minden, ami tegnap este történt. Minden levegővételem és mozdulatom mind nekem mind… neki.

-          Szeretlek.
-          Mi? – kis idő múlva csak ennyit tudott kérdezni tőlem. Az arcáról eltűnt a gyönyörű mosoly és csak egy szomorkás, keserű, értetlen vigyornak nevezhető vonalat formált a szája.
-          Már nagyon-nagyon régen- folytattam csendesen, de végig a szemébe néztem. Amy arcán a kétségbeesés jelei kezdtek mutatkozni, mint egy jól megírt könyvben.
-          Niall…Sosem mondtad, és most… most lesz az esküvőm- törtek elő a könnyei én pedig erős bűntudatot éreztem magamban.

Miattam sírt. Csakis csak miattam. Amikor visszagondolok arra, hogy, hogyan folytak le a könnycseppek az arcán, hogy, hogyan kiáltottak felém: „Te hibád”. Minden érzelmem a talpamban lehet, vagy a fenekemben. Ezek a képtelenségek is azt bizonyítják, hogy minden érzésem elbújt, és vár a pillanatra, amikor kitörhet belőlem.

-          Elkéstem. Tudom. Csak úgy gondoltam, hogy jogod van tudni- suttogtam. Megöleltem volna amennyire csak tudtam volna, de éreztem, hogy nem lenne túl jó ötlet, így nem tettem.
-          És most mi lesz? – kérdezte halkan. Nem tudtam neki rögtön válaszolni hiszen ha az őszintén megmondanám neki, hogy én mire számítok ezután… talán rám csapná az ajtót.
-          Elfelejtjük. Mármint Te, én biztosan nem fogom tudni… - hajtottam le a fejem. – Köszönöm, hogy meghallgattál- intettem felé kedvesen. Csak halottam egy erőtlen „Annyira sajnálom”-ot, majd gyors léptekre váltottam.
Még nem voltam igazán szerelmes semmibe/senkibe a munkámon kívül és most, láss, csodát a legrosszabbkor leszek a legrosszabb emberbe szerelmes. Nem hittem ebben a „szerelem egy csapásra jön” dologban, de igaza volt annak, aki ezt kitalálta. Sajnos.


/Harry/

Hangos háttérzene és a sok adrenalin olyan, mintha kiölné az emberből a belső hangot. Mintha egy videó játékban szerepelnél, amit valaki irányít.  A tested magától mozog, magától teszi a dolgát, az agyad magától fogja fel az információkat, miközben te, te saját magad, mintha ott sem lennél. Ez talán túl zavaros, de igaz. Mind a tömeg, mind az, hogy nem hallom a gondolataimat felér egy perc paradicsommal. Mintha minden kikapcsolna egy pillanatra és megpihenne a lelkem. Egy felüdülés.

-          Danielle- üdvözöltem a kanapén várakozó lányt a backstage-ben. – Kényelmes?
-          Huppanj ide! – paskolta meg maga mellett a helyet én pedig úgy tettem, ahogy mondta. – Hogy vagy Harry? Utolsó nap 18 évesen- kacsintott felém.
-          Jól vagyok, már amennyire csak jól lehet lenni - nyújtózkodtam egy hatalmasat. – Ennek az estének különlegesnek kell lennie.
-          Melyik estéd nem az, kismajom? – túrt a göndör lány a hajamba. Csak rámosolyogtam és helyeslően bólintottam.
-          Mivel kezdünk?- lépett mellém teljes vállszélességgel Liam és az ingjével bajlódott.
-          Majd segítek- mosolygott Dan Liam-re, majd egy puszit nyomott az arcára.
-          Szerintem Kiss You-val, de majd kiderül- kacsintottam Liam felé.- Miért?
-          Mert ma megnéznek minket az Amerikai nagyemberek.
-          A szponzorok? – néztem fel Liam-re és ijedt ábrázatomon még a kócos hajam se segített. Liam csak bólintott, majd Danielle-el az oldalán elsétáltak.

Nem is értem ezt az egészet. Annyi és annyi fellépésünk van, hogy már a számát sem tudom, annyi ember lát minket, annyi embernek kell bizonyítanunk, de pont ezek miatt kezdett bennem az izgalom az átlagosnál is jobban dolgozni. Le kellett vennem a pulcsit, amit rám erőltettek, mivel egyre jobban és jobban éreztem, hogy megsülök.

-          Kezdünk? Kezdünk? Most komolyan kezdünk? Az előbb még volt fél óránk! – toporzékolt Louis mellettem.
-          Fél órával ezelőtt… Lou minden oké lesz, sose rontjuk el … annyira… most sem fogjuk – veregettem vállba a barna hajú ideggombócot.
-          Hilary is itt van- szólalt meg mellettünk Zayn.- Szóval itt én izgulok a legjobban.

Közösen összemosolyogtunk, és mint egy nagycsalád megöleltük egymást mielőtt felléptünk volna a színpadra. Hömpölygő embertömeg fogadott minket, akik ugyan úgy, mint minden koncerten üvöltöttek. Mókás belegondolni, hogy egy pillantásért képesek feláldozni a hangszálaikat.


/Hilary/


A hátam mögül bizalmas sugdolózást halottam, miközben egy pohár vizet töltöttem magamnak. A levegő feszült volt, az izgalomtól, ami minden egyes levegő vétel után egyre jobban nőtt és nőtt. A gyomorom gyógyszerként érzékelte a hűvös vizet, amit megittam és már csak egy intésre volt időm. Zayn visszabiccentett felém és kedvesen mosolygott. Mesterien leplezte a félelmét és izgalmát. Eleanor és Daniellle kiszaladtak valahová, csak egy "mindjárt jövünk"-öt hallottam, így egyedül néztem a fiúkat.

-          Nem gondoltam volna, hogy te is itt leszel- suttogta egy hang a fülembe. Összerezzentem a közelségétől és kellemetlenül felmordultam.
-          A számból vette ki a szót – magáztam az őszülő manust, aki egyre unszimpatikusabbá vált számomra. Válaszul csak egy hümmögést kaptam, amitől kirázott a hideg. Rossz értelemben.
-          Igazán tehetségesek - jegyezte meg egy idő múlva Mr.Gordon. Nem foglalkoztam vele, inkább csak hallgattam a fiúk elképesztően kellemes és megnyugtató hangját. Élőben teljesen más élményt nyújt, minthogyha hallanánk a telefonunkból, a rádióból esetleg az interneten. – A támogatásunk nélkül nem tartanának itt – jött újra pofátlanul közel hozzám a férfi én pedig nagyra meresztettem a szemeim. Nagyképűen úgy gondolja, hogy az ő és a munkatársai érdeme a srácok sikere. Hah.
-          Szerintem meg a rajongóik nélkül nem tartanának itt- vágtam oda csípőből. Láttam, hogy szélesen elmosolyodik. Kellemetlen alak.
-          Gyere velem – fogta meg a karom miközben a fejem ringattam az Irresistible-re.  Kérdőn feltekintettem a férfira, aki az eddigi nyugodt tekintete helyett egy komor arccal vizslatott. Fejem visszakaptam a fiúkra és úgy csináltam mintha meg sem halottam volna. – Gyere! Ne kéresd magad! – mondta keményen.
-          Hagyjon békén! – förmedtem rá.
-          A barátod munkájával szórakozol! Nem szeretem az akaratos nőket – hajolt teljesen a nyakamhoz és oda suttogta a szavait. Zayn éppen ebben a pillanatban nézett oldalra valószínűleg engem keresve. Szemeit nagyra meresztette és értetlenül fordította vissza a közönségre a fejét.
-          Hogy érti, hogy Zayn munkájával szórakozom? – akadt el a szavam a kérdés végére. Szembe fordultam a manussal, aki arcán egy elégedett mosoly jelent meg.
-          Az angol nők nagyon szépek … - simította a hajam a vállam mögé. A szavak amiket a fejéhez szerettem volna vágni a torkomon ragadtak. A fejemben csak egy mondat lebegett „ a barátod munkájával szórakozol” mit értett ez alatt? – Mit gondolsz, van kedved velem tölteni egy kis időt?
-          Mi az, hogy a barátom munkájával szórakozom? – kérdeztem újra rekedten. A kezem a vállamra csúszott én pedig undorodva letoltam a kezét.
-          Azt, hogy az, amit az előbb kérdeztem nem is kérdés volt, hanem kijelentés. Segíthetsz nekem abban, hogy jobban megszeressem Angliát – keze most derekamra siklott, amit egy határozott mozdulattal elkerültem.
-          Ez még mindig nem válasz a kérdésemre.
-          Sec-perc alatt elintézem, hogy az One Direction ne öt fős legyen – kacsintott rám, majd belekortyolt a borába. Nem nézett többet rám, se felém, mivel a két kollegája, rajtuk kívül  Eleanor és Danielle jelent meg.

Kezeim remegtek és talán túlziháltam ezt a dolgot, de egyfajta félelem kerített a hatalmába. A gyűlölet, amit ezek a szavak váltottak ki belőlem felőrölt bennem minden boldogságot. Figyeltem, ahogyan Zayn énekel. Kezét néhol a hasára tette néhol a levegőben ingatta, látszott rajta, hogy élvezi. Én pedig összefont karokkal magam előtt, lüktető szívvel álltam egy hatalmas lelki szakadék előtt…